Aki vonattal érkezik Debrecenbe, a vágányokat az állomással összekötő aluljárót két lépcsőn keresztül is elhagyhatja (ha vonattal utazik, ugyanezeken a lépcsőkön távozik). Az egyik oldal fokain tizennégy, debreceni és a városhoz kötődő író és költő nevét olvashatja Fazekas Mihálytól Térey Jánosig, a másik oldalon Pál apostol Korinthusiakhoz írt első levelének 13. részéből a „szeretethimnusz” sorait, minden második lépcsőfokon, összesen nyolc részletben:
„A szeretet türelmes, jóságos, a szeretet nem irigykedik, / a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. / Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, / nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. / Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. / Mindent elfedez, mindent hisz, / mindent remél, mindent eltűr. / A szeretet soha el nem múlik.”
A Magyar Református Szeretetszolgálat önkéntesei festették le a járványos időszak előtt a Nagyállomás lépcsőit, és helyezték el rajta az újszövetségi feliratokat, egyszerre útravaló gyanánt és vendégváró üdvözletként. A kék-sárga színvilág jól illeszkedik a vasúttársaság logójának és Debrecen városzászlajának a színeihez. Sajnos, a szövegek egyre nehezebben olvashatók: az időjárás (a nedvesség, a fagy, nyáron a hőség, a por, a puszta ölében mindenütt és mindenkor jelenlévő huzat) megtette a hatását. Ha a szeretetszolgálat munkatársainak némi energiája fölszabadul a mostani kék-sárga ország háborús menekültjeinek megsegítése után, a szeretethimnusz idézett mondatatai is renoválásra szorulnak majd.
Nem tudom, kié volt az ötlet, de névtelenül is kivívja az elismerést. Nemcsak azért, mert annak, aki jól ismeri az apostoli szöveget, megnyugvást kínál, hogy jó helyre érkezik, hogy a zajban és forgatagban is áhítatlehetőséget kap, de azért is, mert azok, akik nem találkoznak önszántukból a Bibliával, a legkevésbé tolakodó, már-már spontán és természetes módon kapnak a mindennapi életben is támogató és vezető üzeneteket.
Ha éppen utazunk, már nem vagyunk otthon, és még nem vagyunk a célunknál, de kicsit még otthon maradtunk, és gondolatban már ott vagyunk, ahová épp tartunk. Tulajdonképpen az úton lét jellemzi az életünket is. Szeretnénk eljutni egyik pontból a másikba, mindig új tapasztalatokat szerezni, megtenni valamit, amit elterveztünk, vagy valamit, amire a küldetésünk vezet; szeretnénk előrébb jutni és onnan visszatekinteni, értékelni a két pontot összekötő egyenest vagy görbét; aztán hálát adni az otthonért, megköszönni a célt, és nem félni az utazástól, hanem szolgálat eszközének tekinteni azt.
Vannak, akik naponta vagy hetente teszik meg ugyanazt az utat, és már fel sem tűnik, hogy milyen tájak mellett suhannak el, milyen emberekkel találkoznak – nem az utazásra, hanem az otthonra vagy a munkára koncentrálnak. Mások évente egyszer utaznak vagy még ritkábban, és nem biztos, hogy vonattal. Talán szoronganak kicsit, mert bizonytalanná válnak a biztos pontok, amikor el kell hagyni őket, az utazás végén pedig az ismeretlen várja őket, még akkor is, ha a prospektusokból előzetesen jól áttanulmányozták a helyszínt.
Mindig alkalmat kínál viszont az út – tehát az életünk minden egyes pillanata – arra, hogy magunk mögött hagyjunk egy terhet, hogy ajándékot készítsünk vagy ajándékot kapjunk. Hogy a türelmetlenség jósággá váljon, a büszkeség átváltozzon alázattá, az önzés pedig megértéssé és odaadássá. Hogy a hamisság helyett az igazságot keressük, az örök reménység hosszútűrővé tegyen bennünket. Hogy minden épületen, fán és kavicson, minden arcon vagy a homlokunkat csapkodó esőcseppben észrevegyük: a szeretet soha el nem múlik.
És amiként a szöveget az idő, úgy a szeretetszövetet is megkoptatja a mindennapi sürgés a célok és céltalanságok között. Renoválásra szorul.
A szerző főiskolai docens, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszékének vezetője, újságíró
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!