Szépsége a nehézsége: kevesen vannak

A lelkésznő a templom előtt állva integet, amikor behajtunk a tágas udvarra. A közel százéves templomhoz fel kell sétálnunk a dombra, azaz a hegy lábára. Homlokzata és formája igen tetszetős, ajtajával szemben a Pécs-kő bazaltcsúcsa magasodik, hátánál a parókia udvara egészen a Meszes-tetőig nyúlik. Az ötezer-ötszáz négyzetméternyi területet Németh Judit és férje gondozza, mint ahogy vidéki lelkészeknek általában, sokat van kezében fűnyíró. Ehhez a földhöz vásároltak még hatszáz négyzetmétert a tervezett gyülekezeti ház részére a Dunamelléki Református Egyházkerület segítségével. Ahogy a lelkipásztortól megtudjuk, építkezésre azért van szükség, mert a templom befűthetetlenül magas – megtörtént, hogy mínusz hat fokban tartott istentiszteletet –, szeretnének egy viszonylag nagy termet, ahová téli időszakban „átköltözhetnek”. A parókia Kádár-kocka épülete kevés a lelkészlakásnak és a programoknak is. A gyülekezet régóta szenved helyhiánytól; a lelkésznő 1988 óta él Salgótarjánban. – Az első időszakban az irodánkban tartottuk a hittanórákat. Azt kinőve beköltöztünk a nappalinkba. A parókia két szobából állt, nem sok hely maradt a három gyermeknek. Amikor kirepültek, beépítettük a tetőteret, és a földszinti két szobát összenyitottuk gyülekezeti teremnek. A tervezett épület lehetőséget adna a párhuzamos alkalmakra, amelyek a közösség fejlődését is szolgálnák. Bogárdi Szabó István püspök szórványközpontot szeretett volna létrehozni, de mivel a városi gyülekezet mellett nem jut elég időm látogatni a távolban élő családokat, egy másik szolgálattevő reményében lelkészlakásnak is helyet adna az épület – magyarázza.

A szórványnál is van szórványabb. Jó példa erre a salgótarjáni gyülekezet és a körzetébe tartozó harmincöt település, ahol laknak reformátusok. Nógrád megyében 2011-ben a népesség 56 százaléka vallotta magát katolikusnak, 3,9 százaléka evangélikusnak, 2,1 százaléka pedig reformátusnak. Judit harmincnégy éve végez szórványszolgálatot. A salgótarjáni gyülekezet névjegyzékében száznyolcvanegy fő szerepel. A városban csupán betelepült reformátusok élnek, az ország számtalan pontjáról, Kisvárdáról, Tarpáról, Császártöltésről érkeztek ide.

Nógrád megyében három református gyülekezet van, a balassagyarmati, a diósjenői és a salgótarjáni. Ezek gondozzák a megye reformátusait. Kérdésünkre, hogy milyen élete van a szórványszolgálatban tevékenykedő lelkipásztornak, így válaszol: – A szolgálat szépsége és nehézsége ugyanaz: kevesen vannak. Pozitívuma, hogy ismerem a gyülekezetemet. A szórványterületen nincs semmilyen közösségi terünk, az alkalmakat otthonokban tartjuk. Ez családias légkört von magával, előfordult, hogy az istentisztelet beszélgetésbe ment át. Ha egy fővel többen vagyunk, úgy érezzük: „hú, de megszaporodtunk” – mondja viccesen, majd hozzáteszi: – Egy karácsonykor Magyargécen majd’ tizenhatan úrvacsoráztunk egy szobában, felemelő volt.

A szórványban nem gyülekezetekről, inkább családokról vagy hat-hét emberről beszélhetünk településenként. A lelkésznő egy idős presbiterével látogatja őket. – Elődöm, Végh Tamás úgy számolta, több mint ezer kilométert autózott, ha minden szórványát meglátogatta. Salgótarjánhoz ötvenöt falu tartozik, de ezek közül harmincötben él református. – Sokszor meglepődöm azon, hogy olyan településről is felkérnek temetési szolgálatra, ahol nem tudtam reformátusról. Érdekes a szórványvilág, sokukkal csupán temetéskor és keresztelőkor találkozom – réved el Judit. Hozzáteszi, ha a család számára fontos, hogy református kötődése megmaradjon, akkor felkeresik őt. Megesett, hogy egy família öt gyermekéhez járt ki konfirmációi előkészítőt tartani. Négy esztendőn át minden héten megjelent az otthonukban. Viszonylag rendszeresen járnak hat-hét helyre házi bibliaórát vagy istentiszteletet tartani, de van, ahova csupán nagy ünnepekkor jutnak el, ez változó.

A lelkésznő nem lát és érez különbséget a szórványközösségek és a gyülekezet lelkületében, úgy tapasztalja: városi közösség is lehet családias. – Az már érdekes kérdés, hogy mennyire nyitottak a szórványban. Előfordul, hogy egy faluban senkit sem találunk, aki egy istentisztelet erejéig befogadna bennünket, máshol viszont szeretettel látnak számukra idegeneket is. Szalmatercsen iskolában tartottuk az istentiszteletet, de elfogytak a reformátusok, beköltöztek a városba, eltemettük őket. A lelkésznő azzal folytatja, amíg nem volt iskolai hitoktatás, addig könnyebben jutott el ezekhez a családokhoz. – Gondozó egyházközség megalakulására lenne szükség, az egyházkerület által finanszírozott lelkészi állással. Mivel az anyagyülekezet is számtalan feladatot ad, nincs idő egyesével felkeresni a szórványreformátusokat. Sok helyen hosszú éveken keresztül jártam hittanórát tartani, de ma már nem marad arra idő, hogy ezért, mint korábban, huszonöt kilométert utazzak egy irányba – fűzi hozzá.

Fenti kérdésünkre lendületesen azt válaszolja: – Még többet is kell menni érte! Hogyne lenne érdemes? A hitoktatónk éveken keresztül egyedül járt ifjúsági bibliaórára. Őérte minden héten megtartottam az alkalmat. Egy emberért. Nem volt fölösleges idő, hitoktató lett belőle. Azt énekeljük: „Egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg őt”. Az egy nem kevés, hanem sok. Megtérésnél az ember egész világa megváltozik. Jézus az elveszett bárányért otthagyta a kilencvenkilencet. Az egyházban nincs mennyiségi kérdés – emeli ki, emellett azt is megjegyzi a lelkésznő, hogyha mindig csak egy-két ember között szolgálna, és nem lenne a salgótarjáni aktív közösség, akkor jobban meggyötörné a helyzet, de ő nem szokta feladni. – A Baglyaskő Idősek Otthonában volt idő, amikor hirtelen halt meg az istentiszteletet látogató három-négy idős testvérünk. Tíz órakor leültem a kápolnában és vártam. Senki sem jött, ezért egy másik alkalomra kezdtem el készülni. Ezután szokásomhoz híven meglátogattam a mozgásképteleneket és reméltem, hogy megfordul a helyzet. Gyülekezeti tagjaink közül többen beköltöztek az intézménybe, és elhozták szobatársaikat, benti barátaikat az istentiszteletre. Nem szabad feladni, az Úristen gondoskodik újabb lelkekről. Ha emberi számítás szerint tekintenék előre, azt mondanám, el fog fogyni a salgótarjáni reformátusság, nincs utánpótlás. A „leült” iparvárosból elmennek a fiatalok, másutt alapítanak családot, egykori hittanosaim közül alig élnek Salgótarjánban, nem látják itt a jövőjüket. Ez az emberi számításom, de van egy másik is: az isteni. Gyülekezeti lelkészségem huszadik évében kinyitottam a halotti anyakönyvet, és összeszámoltam, hány temetést végeztem. Ez idő alatt két gyülekezetet temettem el, több mint négyszáz embert, miközben kétszáz körül szoktunk lenni a választói névjegyzékben. És vagyunk, most is ugyanannyian – magyarázza.

– Szokták mondani, hogy stagnál egy gyülekezet, mert nem gyarapszik, azaz nem járnak többen templomba, nincsenek többen a választói névjegyzékben, mint tizenöt évvel ezelőtt, sőt, kevesebben vannak. De nem veszik figyelembe, hogy az eltemetettek helyére új testvérek érkeznek. Ha megmarad egy református közösség, az nem a kesergésre, hanem a hálaadásra ok. Azzal a krisztusi gondolattal szolgáljunk, amelyet tőle tanultunk, hogy az anyaszentegyházon a poklok kapui sem vesznek diadalmat. Lesz anyaszentegyház – emeli ki Németh Judit. A salgótarjáni reformátusság nehéz időket élt meg a szocializmus időszakában, a templom melletti iskolából figyelték meg azokat, akik templomba jöttek vasárnaponként. Másnap számonkérték őket. – Ennek ellenére itt vagyunk. Hosszú ideig csupán egy-két ember járt istentiszteletre, délutáni alkalmak maradtak el, mert nem jött senki. Az Ószövetségben sokszor van szó a maradékról: fontos, mivel abból sarjad ki újra az élet. A salgótarjáni gyülekezetben a komoly magért vagyok hálás, akik összetartanak, figyelnek egymásra, tőlük tudom meg, amikor valamelyikük kórházba kerül. A jövő biztosítéka mindig a mag – nyomatékosítja.

A lelkipásztor úgy véli, a szórványreformátusság megközelítőleg hatvan főt jelent körzetében. Református identitásuk megtartásának hátterében sok esetben családi kötődés áll. – Ha egy dédszülő személyét, aki komoly tisztséget vállalt gyülekezetében, tisztelet övezi, ennek a tudata hat az utódokra, a fiatalok gondolkodására. Némelykor azért látogatják a református istentiszteletet, mert az őseik is ezt a hitet gyakorolták.

Az elmúlt harmincöt évnyi szolgálat tapasztalatával hangsúlyozza, fontos, hogy jó alapja legyen az ember életének, ha így van, nem fog megrendülni, ha véget ér egy fejezet benne, hiszen a tőle telhetőt megtette, és tudja, hogy nincs minden a hatáskörében. Ő maga lelkészcsalád hatodik gyermekeként született. Édesapja kis gyülekezetekben szolgált a szocializmus alatt. – Láttuk a testvéreimmel, hogy nem megbecsült hivatás a lelkészség, mégis azt hoztuk magunkkal gyerekkorunkból, hogy nincs annál fontosabb szolgálat, mint Isten küldetésében járni. És aki így gondolkodik, azt nem keseríti el a pillanat, mert nem annak él – teszi hozzá Judit, de nem áltat azzal, hogy mindezt könnyű elhordoznia. – Amikor palástban bemegyek a templomba, és lényegesen kevesebben vannak a hallgatók, mint szoktak lenni, az nyomasztó, mégis másodlagos kérdés, hogy hány embernek szolgálok – fejtegeti a lelkésznő. A Dobos Károly-díj jó érzéssel tölti el, munkájának megbecsüléseként tekint rá, úgy véli, a kis gyülekezetek lelkészeinek is szükségük van elismerésre.

Mint mondja, nemegyszer kellett újrakezdenie az életét – válás után három kisgyerekkel édesanyja segítségével, majd egyedül, később második házasságakor. – A lelkészi szolgálat évei során egyre inkább kirajzolódik számomra a hűség fontossága. A gyülekezet életében és a lelkipásztoréban is lehetnek nehéz időszakok, és sokat elmond a közösség lelkiállapotáról, gondolkodásáról, ha egy emberként áll a nehéz élethelyzetbe került lelkésze mellé. Ezt a kölcsönösséget Salgótarjánban számtalanszor megéltem: az egyik oldalról hűséges voltam a gyülekezethez, nem kerestem tehetősebb közösséget, a másik oldalon hűséges volt a gyülekezet is: bármi jött, együtt éltük meg. Amikor eltörtem a lábam, mindennap hoztak ebédet nekünk, a hét végén, miután telefőzték a hűtőt, palacsintát sütöttek a kollégista fiamnak – hihetetlen volt az a szeretet, amellyel körbevettek. Amikor a lelkésznő kisgyerekeket nevel, az családiassá teszi a gyülekezetet, mindig történik valami, ami mosolyt csal az ember arcára. Hálás vagyok ezekért! Úgy érzem, egy vagyok a gyülekezet tagjai sorában, aki történetesen felmegy a szószékre, de ha kell, megfogja a kapát is vagy a fűnyíró szárát, mert mindegyik Istennek tetsző szolgálat.