Szenvedélyes vallomás Istenről

Mihez kezd az ember a gonosszal? Ez az egyik legfontosabb kérdés, amióta kétezer évvel ezelőtt megtörtént a „kereszt botránya”. Talán az egyik legnehezebb, a bűnös emberi alaptermészettel ellenkező tanítás a megbocsátás és a „szemet szemért, fogat fogért” elvének elfelejtése. A bosszú tehát nem lehet keresztyéni létállapot, de a felejtés sem. Vajon hogyan lehet úgy beszélni és írni huszadik századi közösségi-családi traumáinkról, hogy a gondolkodás mentes legyen a bosszúállástól, ugyanakkor ne féljünk néven nevezni a gonoszt? Ez a feszültség adja Visky András kolozsvári színházi szakember, hitvalló református egyháztag Kitelepítés című, a Jelenkor Kiadónál nemrég megjelent regényének alaptónusát.

„Mindent megjegyzek, és majd mindent megírok, ha eljön az ideje” – ezekkel a szavakkal vigasztalta édesanyját a négyéves András, miután hat testvérével, édesanyjával és a családhoz ragaszkodó pesztonkával együtt a romániai Duna-delta síkságára deportálták. Egyetlen bűnük az volt, hogy magyarok és reformátusok. A férjet-édesapát, Visky Ferencet 1958 szeptemberében az erdélyi bethánisták koncepciós perében ítélte 22 évre a katonai törvényszék „államrend megbontása” és „összeesküvés” vádjával. Ekkoriban több eljárásban diákokat, földműveseket, értelmiségieket, lelkészeket végeztek ki vagy küldtek börtönbe. Ugyan 1956-ban Romániában nem volt forradalom, azt mégis leverték: százával büntettek meg magyarokat és románokat, csak mert rokonszenveztek a magyarországi szabadságharccal (vagy ezt feltételezte róluk a paranoiás államhatalom). A diktatúra példát akart statuálni, a rettegés légkörének megteremtésével igyekeztek gátat vetni a veszélyesnek ítélt folyamatoknak. A kis Visky András a „megírok” szót a „megbosszulás” szinonimájaként használta, és ahogy az író a parokia.hu-nak adott interjúban fogalmazott: „A könyv megírta magát, és én a része lehettem ennek a folyamatnak. Amennyiben sikerült elmondanom a történetet pontosan, hazugságok nélkül, akkor a bosszú is végbement. Ez a szelíd bosszú az egyetlen, ami meg van engedve az embernek, hogy a saját szenvedés- vagy kirekesztettségtörténetét az isteni elbeszélés részévé tegye.”

Kevés nemesebb, igazabb és szelídebb bosszú van ennél a nagy sikert aratott könyvnél, amelynek első kiadása már el is fogyott és – ritkaság! – a kritika is egyöntetűen dicsérte. Alighanem az olvasóközönség is megérezte, hogy a szinte felfoghatatlan szenvedésekről, az emberi gonoszságról (hiszen mi lehet alávalóbb annál, mint egy apát koncepciós perben elítélni, feleségét és kicsi gyerekeit pedig büntetésként deportálni) így lehet igazán érvényesen szólni. Visky András nyelve ugyanis nem a bosszúé, nem az erőszakban való tocsogásé és nem is az önsajnáltatásé. Ez a nyelv és ez a történet Istenről és a szabadságról szól. Az elbeszélő kisfiú számára a hit természetes, Isten jelen van, s mint minden hozzánk közel állóval, néha perlekedünk vele, néha csalódunk benne, de a szeretetünk mindig megmarad. A Visky családot is elárasztja néha a kétely, a kétségbeesés, a reménytelenség, de soha nem szűnnek meg imádkozni. Számukra a Biblia több lelki támasznál, igei tápláléknál. Képei, metaforái beégnek a szorongó kisgyermek agyába, aki szinte benne él az Ótestamentumban, nem tudja, hol a határ közte és a szent szöveg között. „Nekünk ez a könyv az egyetlen otthonunk, mutatta fel Anyánk a Szentírást, mialatt az egyre erősebb szélzúgás betöltötte az egész barakkot és külön-külön mindannyiunk szívét, mellkasát, üreges csontjait.” A Kitelepítést máris az annyit várt nagy magyar gulágregénynek nevezhetjük, s ha a könyv „csak” ennyi lenne, akkor is tisztelet illetné a szuggesztív nyelvvel világot teremtő Visky Andrást. De többről van szó: a könyv szenvedélyes vallomás szabadságról és Istenről, aki soha nem hagyja el övéit.

A szerző újságíró, a Károli Interdiszciplináris Akadémia munkatársa