Ravasz László (1882–1975) portréját szavakkal megfesteni több ok miatt is nehézségekbe ütközik. Először is annyira gazdag munkásság maradt utána, hogy annak tömör vázlatolása is kimerítené e hetilap keretét. Hatástörténete is nagyobb lélegzetvételt igényelne, továbbá Ravasz László életművének megítélése a halálát követő csaknem fél évszázadban eléggé végletesre sikerült az elfogultság és az előítélet pólusai mentén, azaz a Ravasz-kutatás sok időt és sok munkát igényel még tőlünk, őt követő nemzedékektől. Ezért öröm, amikor időről időre nekigyürkőznek tudományos konferenciák, hogy Ravasz László különösen megáldott életművéből egy-egy részt a ma élők számára feltárjanak és értelmezzenek. Így értünk el oda, hogy az 1921-ben történt püspökké választásának centenáriumán ne csak emlékezzünk és hálát adjunk, de tanuljunk tőle és általa.
Ravasz László életét és munkásságát három jól elkülöníthető szakaszra oszthatjuk. Az erdélyi évek 1921-ig, majd a dunamelléki püspökség bő negyedszázada 1948-ban történt lemondatásáig, végül a kommunista államhatalom alatt megélt ugyancsak 27 év, benne az 56-os forradalommal.
Ravasz László Bánffyhunyadon született 1882. szeptember 29-én. Édesapja tanító, anyja lelkészcsalád sarja. Tehetsége csakhamar kitűnik, különösképpen vonzódik az irodalomhoz, szenvedélyesen olvas, sőt maga is meg-megpróbálkozik az írással. Így vall: „Alighanem író vagy költő akartam lenni…” (Magamról, 11.), de nem sikerült az Eötvös-kollégiumba bekerülnie. Így teológiai tanulmányait Kolozsváron kezdi meg a századfordulón, ami aztán életének is egyik markáns fordulópontjává lesz.
A nagyenyedi, Bethlen által alapított Collegium Academicumból a teológiát 1895-ben Kolozsvárra költöztették. Amíg az előbbi egyetlen világnézeti alapját a 19. századi teológiai liberalizmus adta meg, addig a kolozsvári teológiát nem jellemezte egységes szellemű képzés, hanem egymás mellett élő, sok esetben küzdelmet vívó irányzatok mentén fejlődött, köszönhetően fiatal oktatói gárdájának is. A teológia terén így jelenik meg az Erdélyben addig nem honos belmissziói irányzat, csúfnevén a pietizmus. Ravasz Lászlót ugyan csak fél évig tanította Molnár Albert gyakorlati teológiai professzor – érdekességképpen: el is tanácsolta a prédikálástól a félénk és halk hangú ifjú teológust –, mégis életre szóló hatást gyakorolt a későbbi püspökre belmissziós gyakorlati teológiájával, így intézményesíti Ravasz három évtizeddel később az egyházban a belmissziót. Alig van, aki ne ismerné szállóigévé lett programját 1933-ból: „Az egyházat missziósítani, a missziót egyháziasítani kell.”
Az igazi fordulatra mégis 1909-ig kell várnia Ravasz Lászlónak, amikor fiatal teológiai professzorként John Mott amerikai metodista lelkész kolozsvári evangélizációja alkalmával megtér. „Megtérés, újjászületés, imaélet többé nem tudományos tárgy volt… hanem saját hányattatott és küszködő lelkemnek megrendítő tapasztalata.” Emlékezéseiben így vall: „…életem öntudatos beirányzása Krisztus felé, az ő keresztjébe fogózás, a neki való teljesebb átadás, a benne való mélyebb meggyökerezés. Ez táplálta és alakította teológiai gondolkozásomat, tanítói, igehirdetői és pásztori szolgálatomat. Ezért teológiai tanulmányom sohasem volt öncélú tudományos munka. Azért foglalkoztam teológiával, hogy alkalmasabb legyek az igehirdetésre.” (113.)
Ravasz László írott hagyatéka rengeteg kötetet foglal magába. Hatástörténetük alapján viszont kiemelkedik A gyülekezeti igehirdetés elmélete című munkája 1915-ből. Az elmúlt évszázad magyar homiletikai oktatása – hála – nem tudott szakítani ezzel az alapművel, sőt, a budapesti teológushallgatók sok-sok órát töltenek el vele tanulmányaik folyamán napjainkban is. Ebben az évtizedek ellenére is meghatározó műben egész filozófiai keretrendszere jól kirajzolódik az olvasó előtt. Ravasz László sokáig kereste azt a szemléletet, amelynek segítségével ki tudja fejezni teológiai tapasztalatait is, s amit végül az az úgynevezett értékelméletben talált meg. Az értékelmélet a „van” és a „kell” közötti feszültségben rajzolja meg a szubjektum útját az egyre magasabb értékek irányába. A prédikátor ismeri a „van” – értsd jelen, adott helyzet – hiányosságait, de ugyanúgy látja maga előtt a „kell”, azaz az idea teljességét. Végül ez hívja életre a prédikációt, amely a szükségeket úgy igyekszik betölteni, hogy az úgynevezett értékskálán juttatja egyre előrébb az emberi szubjektumot. Prédikációtanát prófétai igehirdetésnek nevezi, mivel csakis olyan prédikátorok nyithatják szólásra a szájukat, akik maguk is teljes megragadottsággal és meggyőzöttséggel tudnak prédikálni. Ravasz László karcos humora ebben a főművében is jelentkezik, amikor úgy fogalmaz: „Van tehát a protestáns keresztyén igehirdetőnek is lelke, és e léleknek vannak küzdelmei, harcai, válságai és diadalmai. A zengő torkú, zsíros szivű, vörösnyaku kálvinista pap, ki vasárnaponkint olyanokat kurjant az örökkévaló dolgokról, hogy lehull a templom vakolata s még a kőből faragott cívis is pislogni kezd, csak önmaga nem érez e mívelet alatt a physikai mivelet erőlködésén kívül semmi lelki emóciót: szánalmas, szomorú látvány, még ha úgy füstölög is a gőgtől és az önimádattól. Ez a típus korlátoltabb annál, mintsem megértené, hogy neki legelső sorban össze kellene roskadnia, belső, szent tapasztalásokat tennie s azután megszólalni halk, alázatos hangon, hogy elbeszélje a benne lett csodadolgokat. Ki kell ennek a típusnak pusztulnia – csak a magyar kálvinizmus ki ne pusztuljon vele együtt. De én hiszem, hogy a magyar kálvinizmus nem fog e spirituális bölényekkel együtt kipusztulni. Nem, mert ha igehirdetőit eddig kibírta: nincs az a hatalom, amely úrrá lehessen felette!”
A kolozsvári teológiai katedrán eltöltött csaknem másfél évtized Ravasz Lászlót a magyar reformátusság szellemi vezérévé tette. Így történhetett meg, ami annak előtte még sohasem, miszerint az egyik egyházkerület nem kebelbeli lelkipásztorai közül választott püspököt. Ravasz László püspökké választásának részleteiről Hatos Pál kiemelkedő monográfiájából tájékozódhat a kedves olvasó.
Püspöki tevékenységének több meghatározó területét is meg kellene neveznem. Az egyik legfontosabb ezek közül a misszió területe. 1941-es, 20. püspöki jelentésében beszámol arról, hogy az elmúlt két évtizedben 56 új templom, 75 iskola, 85 gyülekezeti ház, 71 parókia épült, illetve Budapesten 15, míg Pest környékén 14 új anyaegyházközség alakult meg. Belmissziói bizottságot állított fel, egyházkerületi missziói lelkészeket állított munkába, elindította a városmissziót és az iratmissziót. Felfedezte a médiában rejlő lehetőségeket. Volt, hogy rádiós istentiszteleteit egymillióan is hallgatták országszerte. Ravasz László a missziót az utolsó mentsvárnak nevezte az egyház szempontjából. Ha az sem működne, akkor már nincs hova menekülni. 1938-ban, 17. püspöki jelentésében így fogalmaz: „A mai időkben nem tudom eléggé hangsúlyozni, milyen végtelenül fontos dolog intenzív missziói munkánkkal a gyülekezeti életet felfokozni és öntudatossá tenni. Békés időkben az egyházi élet a hagyományok kővedreiben századokig zavartalanul fennmarad, de ha próbatétel következik, a hagyományok kőkorsói széjjeltörnek, odalesz az egyházi élet… Mindenféle korszakot elképzelhetünk, csak azt nem, amelyik az államegyház jelenlegi alakulatának különösképpen kedvez. Abból a szempontból, hogy minket külső erők tartsanak el, a jelenlegi helyzetnél mindig csak rosszabbat remélhetünk.”
Makkai Sándor és Ravasz László református püspökök feleségeikkel
Püspökként különösen sokat kellett foglalkoznia az egyház és az állam kapcsolatával. Megszólalásaiban bölcsességgel és megfontoltsággal jár el. A katolikus egyház megerősödése nagy kihívást jelentett a protestáns egyházaknak az első világháborút követően. Ravasz László bár teljes mértékben ökumenikus szemlélettel élt és alkotott, mégis kénytelen volt a református egyház érdekeit a katolikus „állam az államban” egyházzal szemben védeni. Ezt a harcát kisebbségi harcként élte meg mind az állam, mind pedig a „barátságtalan” katolikus egyházzal szemben.
Bár Ravasz László Bethlen Istvánnal kifejezetten jó, Horthy Miklóssal pedig jónak nevezhető, de tartózkodó kapcsolatot ápolt, mégis kénytelen volt markáns kifejezéseket tenni saját egyháza érdekében a második világháborút megelőző és követő években.
1938-ban, 17. püspöki jelentésében azt írja: „Az államhatalom erősödése kívánatos, erősödésében azonban sorvad a társadalmi autonómia, s ezek között (…) az egyházi autonómia is. Ma teljes a harmónia egyház és állam vezetői között, de amelyik pillanatban szembe kerülnének egymással, az egyház egész mostani felépítménye széthullana, s újra kellene kezdenünk az ősi ellenállást. (…) Nem bocsátkozom jóslatokba az iránt, hogy egy ilyen fordulat mikor következhetik el, csak azt látom meg, hogy minden egyház, amely az állammal életre-halálra összenő, államválság idején küldő, intézményes mivoltában összeomlik.” Püspöki székfoglaló beszédében kijelenti, hogy „eszményem egy olyan egyház, amelyik az önmaga erejére van utalva”. Majd a kommunista hatalomátvétel előtt, 1947-ben, a skót modellt tartva követésre alkalmasnak írja jól ismert sorait, amelyek az Emlékezéseim függelékében (402.) olvashatók teljes terjedelemben: „…a lelki ébredéssel kapcsolatosan egyre inkább erősödik az evangéliumi egyházakban az a meggyőződés, hogy az az egyház, amelyet az állam tart el, az államnak a szolgája, s csak az az egyház lehet igazán a Krisztus szolgája, amely hívei áldozatkészségéből él. Kivilágosodott, hogy a szabadság írott malaszt, ha nem jár vele függetlenség, és a függetlenség gyökere az erkölcsi és anyagi autarkia. A magyar református egyházpolitika eszménye a maga emberségéből, hívei önkéntes áldozatából élő szabad egyház lett, amely egyedül isteni Urának, a Krisztusnak engedelmeskedik. Valljuk tehát, hogy az egyház erkölcsi függetlensége magában foglalja az egyház teljes anyagi függetlenségét az államtól, politikától, minden világi hatalmasságtól.” Ezután viszont felhívja arra is a figyelmet, hogy az állam és egyház évszázados közösségét nem lehet meggondolatlanul szétválasztani, azt csak hosszú folyamatban, jól előkészített módon lehet megtenni.
Az utolsó püspöki jelentés 1948 májusában már teljesen tisztában volt az államhatalom és az egyház tarthatatlan viszonyával, s Ravasz László ezen az alkalmon lemondott püspöki hivataláról. Kálvin téri lelkipásztori hivatalában 1953. március 1-ig megmaradhatott, ahol utolsónak gondolt prédikációjában is az evangélium hirdetésére szólította fel a gyülekezetet. Mégsem ez lett az utolsó prédikációja, ugyanis az 56-os forradalom eseményei Leányfaluról újra Budapestre hívták a visszavonult és hallgatásra kényszerített püspököt, ahol a következő év húsvétjáig tudta püspökként hirdetni Isten Igéjét a Kálvin téri szószékről. Ezután újra Leányfalura tért vissza, és 1975-ben bekövetkezett haláláig a helyi gyülekezet hűséges tagjaként élt. Sírja a Farkasréti temetőben található, síremlékén a következő Ige olvasható, amely jól összefogja Ravasz László portréját: „Nekem az élet Krisztus.”
„Hitt és engedelmeskedett” konferencia
A Dunamelléki Református Egyházkerület, Ravasz László püspöki beiktatásának 100. évfordulója alkalmából, 2021. október 1-én „Hitt és engedelmeskedett” címmel ünnepi egyházkerületi közgyűlést tart, amelyet 15 órakor istentisztelet követ a Budapest-Kálvin téri Református Egyházközség templomában (1091 Bp. Kálvin tér 7.). Az igehirdetés szolgálatát Balog Zoltán püspök végzi, ünnepi beszédet mond dr. Szabó István püspök, teológiai tanár.