„Ez a konferencia 1943 augusztus 23-án délután nyílt meg, Balatonszárszón. Hétfőtől szombatig tartott. A megbeszélések a Soli Deo Gloria Szövetség nyaralótelepén folytak le. Javarészt a szabad ég alatt. Az előadók egy szomorúfűz tövében elhelyezett asztal mellől olvasták fel, illetve mondották el előadásaikat. A hallgatóság, körülbelül hatszáz fiatalember és fiatal lány, a gyepre telepedett, félkörben. A nevesebb és idősebb vendégek elhelyezésére néhány fapad szolgált” – írta Szabó Zoltán újságíró, író az Új Látóhatár című emigráns folyóiratban tizenhat évvel a konferencia után. A szárszói konferencia háborús időben biztosított fórumot a magyarság jövőjének megvitatására az értelmiség és a fiatalok számára.
A szűk nyolcvan éve rendezett híres szárszói tábort a Magyar Élet Könyvbarátai címmel rendezték, és elég vegyes volt a résztvevők tábora. Ahogy Borbándi Gyula későbbi visszaemlékezésében írta: „A könyvbarátok között voltak munkás- és parasztfiatalok, Diósgyőrből megjelent egy kis ipari munkáscsoport. A munkások között voltak szociáldemokraták, a katolikus EMSZO és a Hivatásszervezet tagjai, a parasztok között népfőiskolások, arany- és ezüstkalászos gazdák. A résztvevők nemcsak az ország társadalmi szerkezetét, de politikai színképét is tükrözték, az ún. úri Magyarország és a szélsőjobboldal kivételével.”
Hihetetlennek tűnik, milyen áldozatokat hoztak fiatalok, hogy eljuthassanak Szárszóra, és milyen sokat jelentett nekik, hogy ott lehessenek. Szintén az emigráns Új Látóhatárban jelent meg egy levél 1959-ben, amelyet Egy a szárszói hatszázból címmel, K.M. monogrammal jegyezve írt az egyik olvasó az Egyesült Államokból, Clevelandből. „Ez a név »Szárszó« olyan visszhangot vert lelkemben, mint eddig egyetlen magyar helységnév sem” – írta, majd elmesélte, hogyan gyűjtött pénzt az utazásra: „Huszonegyéves voltam akkor. Úgy tudtam csak a szárszói konferenciára elutazni, hogy előtte két hétig marokszedője voltam az első kaszásnak apám tarlóján. A rám eső részből száz kemény pengő ütötte markomat. Bizony kevéske volt ez az összeg. A visszafelé úton már csak sárgadinynyére futotta, mert a kosztravaló egy részét nagy könnyelműen Sinka „Vád“-jára tékozoltam.” (Egy verseskötet – a szerk.)
Mikor késő este megérkezett Balatonszárszóra, már nem jutott be a szállására, ezért az almafák alatt aludt, reggel arra ébredt, hogy fázik. Napközben aztán elfoglalta a helyét egy négyágyas szobában. „Lakótársaim velem egyidős lányok voltak: egy berettyóújfalusi kislány, egy kolozsvári bölcsész és a dudari tanítónő.” Még a Balaton partjára sem ment le, annyira érdekelték az előadások, mindenhol ott volt.
„Németh László sovány arca bontakozik ki a legtisztábban előttem s Kodolányi […] aztán a göndörhajú Somogyi Imre száll le a kerékpárjáról porosan, kimerülten. Majd Balla Péter hegedül egy szomorúfűz alatt, azt hiszem, Bartóktól valamit. Később Juhász Gézához szegődtem, a népi írókról beszélgettünk. Tűnő képek, mozaikok. Tüzek, tábortüzek este... Énekelj magyar ifjúság! Reggel istentisztelet. Pápista létemre én is ott vagyok, egy kissé idegenül, elfogultan, de mégis egy a gyülekezettel.”
Sokaknak „csak” egy történelmi esemény volt ez a találkozó, de látható, hogy hatszáz fiatalnak életre szóló emlék volt ott lenni.
Persze nem csak az akkoriak tanulhatnak sokat a Szárszón elhangzott előadásokból. Érdemes ma is újraolvasni belőlük néhányat. Kodolányi János nyitóelőadása például a szavak inflálódásáról ma is sok mindenben helytálló. Bár ő ekkor a nyomtatott sajtó és a rádió elterjedése kapcsán osztotta meg gondolatait, ma, amikor az internet már rengeteg háztartásban elérhető, ismerős érzés lehet, hogy „iszonyú bábeli zavar kavarog az éterben, mind a magáét mondja, a maga igazát erőszakolja rád”, és hogy „szavak légióját indítják ellened, hogy mennél többet adj magadból, az életedből, kenyeredből, házadból, ruhádból, tüzelődből, álmodból, munkádból”. Mind tudjuk, mire gondol, amikor arról beszél, hogy „hit kell a léleknek, hogy szembenézhessen a világgal, az ezerarcú halál borzalmával. Ezt az éhséget és szomjúságot, ezt a hontalanságot és didergést fordítják javukra az erkölcsi feketepiac kufárjai”.
Ugyanígy nagy hatású volt Németh László előadása, és részben ma is aktuális, hogyan juthatott a magyarság a „bennszülöttek”, a gyarmatosítottak sorsára saját hazájában. Ő célként azt jelölte ki, hogy „be kell oltani” a magyarságot a külföldről ránk küldött „megváltók” ellen, akármelyik égtáj felől is jöjjenek, és saját magyar utat kell választanunk.
Karácsony Sándor pedig már akkor megfogalmazta, hogy „nevelésünket, a szerint, amint bajainak diagnózisa diktálja, egyszerre kell modernné, magyarrá és hatékonnyá tennünk”. Szerinte a magyar oktatást-nevelést nem lehet részleteiben reformálni, mert akkor csak toldozgatjuk-foltozgatjuk, hanem teljesen át kell alakítani már az alapfelfogását is: a nevelő és a nevelt két együttműködő autonóm személy. Ezt a gondolatot a társas közösségek minden méretű fajtáira is kiterjesztette, kijelentve, hogy a nemzetben is igaz: „addig nem alhatom a te jelenlétedben nyugodtan, míg te magadat nem érzed nyugodtan az én jelenlétemben”.
Ilyen és ezekhez hasonló nagy hatású előadások mertek elhangozni 1943-ban a szárszói konferencián. A megszólalókat nem az aggasztotta, mit gondolnak majd mások, milyen kritika érheti őket, hanem csakis az, mi a jó a magyarságnak ebben a nehéz helyzetben. Nem értettek egyet egymással mindenben, sőt, össze is vitatkoztak, de ott ültek együtt, és egyet akartak: egy szebb magyar jövőt.
„Szárszó jelentősége végsőkig leegyszerűsítve az írók és az ifjúság találkozása. Ez semmiségnek hangzik. Nem az. A magyar történelemnek a jövő felé mutató pillanataiban általában írók és ifjúság találtak egymásra. Ez történt 1848-ban a Pilvaxban, a közvélemény asztalánál. Ez történt 1937-ben, a Márciusi Front alakulásakor, a Centrálban és a Múzeum előtt. S ez történt 1956 októberében, a Bajza utca és az Egyetemek között” – összegezte a konferenciát Szabó Zoltán.
Nem volt ilyen egyértelműen pozitív az esemény fogadtatása a magyar kormánynál, valamint a református és a világi sajtóban. A kormánynak voltak kétségei, Dobi István emlékirataiban azt írta, hogy tudomása szerint volt olyan pillanat, amikor Keresztes Fischer Ferenc belügyminiszter úgy gondolta, hogy „kommunista összejövetel folyik Szárszón és hamarosan szétüttet a gyülekezet között”. Járt is kint két csendőr az eseményen, de ezeket az egyik szervező, a Magyar Élet Kiadó vezetője, Püski Sándor felesége azzal küldte el, hogy itt vallásos konferenciákat szerveznek. Végül néhány szereplő személye valószínűleg elég garanciát jelentett a kormány számára, például Soos Géza SDG elnöké, aki a külügyminisztérium tisztviselője, és a tervezett kiugrás egyik előkészítője volt. Több megszólaló valóban jelentősen átlépte azt a határt, amit valószínűleg előzetesen az akkori kormány vagy a református egyház elfogadhatónak tartott volna.
Fónyad Dezső lelkész, a Soli Deo Gloria Szövetség főtitkára ezekre a vádakra a Református Jövő hasábjain úgy válaszolt, hogy a konferencia szervezőit „azok a nagy szellemi örökségek, szabadságelvek vezették, amelyeket a magyar kálvinizmus századokon keresztül a legnagyobb üldözések idején is megőrzött. Ezek között nem éppen a legkisebb: a szellem szabadsága. A gondolatok nagy vérkeringésének akadálytalan, szabad forgalma.” Ő úgy gondolta, hogy elképzelhetetlen minden reformáció, minden szellemi ébredés és megújulás, „ha emberi beavatkozással próbáljuk az idők méhében vajudó gyermeket abortussal elkergetni”. Szárszó szellemi és lelki gyújtópont volt, amelynek fiatal népe „erősebben hitt a maga igazságaiban, hitének absolut erejében, magyarságának kétségbe nem vonható szeretetében, hogy bátran megengedte az ellenvélemények, a más felfogások szabad hangoztatásának kockázatát”. Az SDG főtitkára szerint ha a marxizmus halott, akkor nem kell tőle félni, ha meg éppen új hódító körútra készül, akkor jobb tudni róla, és szemtől-szemben ismerkedni vele, hogy később a missziói feladatok és a keresztyén magyar program képviselete során ismert ellenfélként számolhasson vele az egyház. Arra pedig, hogy azokat hibáztatják, akik „egyenes küzdelemre megidézték a történelmi materializmus szellemét”, azt a kérdést teszi fel, hogy vajon „igazságainkban nem bízunk, vagy önmagunk prófétikus ereje roppant meg”? Az Evangélium az egész magyar életre orvosság, de sebeket gyógyítani csak akkor lehet, ha a sebeket feltárjuk – írta Fónyad Dezső, aki szerint a szárszói vihar illúziók ködét verte szét sokféle irányban. Az már egy nagyobb tragédia része, hogy tévedett, amikor azt gondolta hogy ez a vihar még talán időben érkezett, hogy a magyar reformátusság felkészülhessen arra, ami következett.
Szárszó öröksége egyszerre áldás, és kihívás. Áldás, hogy erős talapzaton, nagy hagyományokkal lehet leülni az asztalokhoz beszélgetni, és kihívás, mert nem lehet beérni sokkal kevesebbel, mint amit az előd elért.
Kívánjuk a mostani konferencia résztvevőinek is azt az átszellemült élményt, amelyet a clevelandi levélíró élt át annak idején, az előadóknak pedig adjon a Jóisten bölcsességet megtalálni a parttalan vita és a beletörődő bólogatás közti arany középutat, és józansággal vegyített bátorságot, hogy azt és pontosan azt (se többet, se kevesebbet) mondják ki, amit gondolnak arról, merre vezet a „helyes út” a magyar reformátusság, és tőle elválaszthatatlanul az egész magyarság számára.