A kérdés, amit együtt fel kell tennünk, hogy milyen lelkipásztorokat szeretne Jézus Krisztus, az egyház Ura – mondta Balog Zoltán püspök, a Zsinat lelkészi elnöke a lelkipásztori hivatás évével kapcsolatban. A nekünk adott interjúban beszélt a Reformátusok Szárszói Konferenciájáról, a gyülekezettudatosság fontosságáról és arról, hogy a lelkészeinkre oda kell figyelnünk.
Mi a Reformátusok Szárszói Konferenciájának célja, kiknek szól?
A konferenciának lenyűgözően gazdag hagyománya van. Nyolcvan évvel ezelőtt, 1943-ban tartották a legendás szárszói találkozót. Itt gyűltek össze a nemzetért és egyházért felelősséget vállaló magyar írástudók, hogy azon gondolkozzanak együtt, milyen lesz egy valószínűleg vesztes háború utáni Magyarország, és ők mit tudnak tenni azért, hogy igazságosabb, békésebb, erősebb és boldogabb legyen. Szárszó a nemzetért vállalt felelősség helye. Amikor az egyház vezetésében először beszélgettünk három évvel ezelőtt arról, hogy hogyan szeretnénk a szárszói konferenciát megújítani, akkor valaki feltette azt a fontos kérdést: mikor fogunk mi, reformátusok magunkról is beszélni? Hiszen ahhoz, hogy felelősséget tudjunk vállalni az egészért, először nekünk kell rendben lennünk, tudnunk kell, hol a helyünk, kik vagyunk, milyen állapotban vagyunk és mit jelent a sajátosan magyar református nemzeti felelősség. Tavaly Szárszón a nemzetstratégia volt a téma, idén azt vettük napirendre, hogy milyen állapotban vagyunk mi, magyar reformátusok, és hogyan tudjuk gyakorolni a küldetésünket, amely minden emberhez szól, akit Isten ránk bízott, de különösen is a Kárpát-medencei magyarsághoz. A népszámlálás eredményeire várva érdemes közösségben rátekinteni arra is, hogy a számokon túl, lelki szempontból milyen állapotban vagyunk. Mert azt, hogy kik vagyunk, abban bízom, hogy senki nem téveszti szem elől: mi Jézus Krisztus egyházának a tagjai vagyunk, ő hív el, ő váltott meg, ő tart életben. Ez küldetésünk alapja, kiindulópontja és zsinórmértéke is.
A sokat hivatkozott nagy szárszói találkozó a fiatalok és írók találkozása volt, ahogy Szabó Zoltán jellemezte. Mennyi hasonlóság van a mostani Szárszó és az akkori közt?
Ha arra gondolunk, hogy az 1943-as találkozó után két megszállást is megért ez az ország, akkor azt is lehetne mondani, hogy azok, akik azon a találkozón részt vettek és az országról gondolkoztak, meglehetősen naiv emberek voltak, mert nem látták azt, hogy a világpolitika hogyan fogja elsöpörni a vágyaikat, terveiket, gondolataikat, sokakat közülük egyéni életlehetőségeitől is megfosztva. Mégis. A Szovjetunió azóta már megszűnt, és mi pedig, Szárszó örökösei, itt vagyunk, és ugyanabban a szellemben, ugyanazzal a bátorsággal, ugyanazzal a felelősséggel és alázattal akarunk gondolkodni és cselekedni, mint elődeink nyolcvan éve. A globális folyamatok és a szomszédunkban dúló háború, ahol világhatalmak feszülnek egymásnak, arra figyelmeztetnek bennünket, hogy nem mi alakítjuk a történelmünket, de ez nem ment fel bennünket az alól, hogy arról gondolkodjunk, mi a mi személyes és közösségi felelősségünk, akár szembe fúj a világpolitika szele, akár hátszél van, akár szélcsend. Az 1943-as Szárszó ebben is nemcsak tanulság, hanem példa és mérce is.
Képes Szárszó ma betölteni a neki szánt szerepet?
Úton vagyunk afelé, hogy a magyar reformátusság öntudatosabban és nagyobb alázattal fogalmazza meg azt, amit a magyar nemzetért, a körülöttünk levő világért tehet. Az érzékenység, a figyelem egyházon belül és kívül is erősödik ezzel kapcsolatban. Kétségtelen, hogy a reformátusság közéleti inspiráló szerepe ma nem olyan erős, mint nyolcvan évvel ezelőtt. A 2022-es nemzetstratégiai Szárszóra is elsősorban azok figyeltek fel és beszéltek róla, akik provokációnak tekintették, hogy mit akar ez a „kis” református egyház a nemzetstratégia-alkotással. De én ennek is örültem, mert így is felhívtuk a figyelmet arra, hogy minden nemzettudatos közösségnek dolga – számaránytól függetlenül – megkérdezni magától, számára mit jelent a nemzeti felelősség. Katolikus püspökbarátom is megkérdezte, hogy ha a reformátusoknak van nemzetstratégiája, akkor a katolikusoknak is kellene? Azt válaszoltam, a katolikus egyháznak is van komoly tanítása a nemzeti lét értelméről, csak ez nem mindenkiben tudatosult. Mi, reformátusok történelmileg öntudatosabban, de bízom benne, hogy alázattal gondolkodunk arról, mi mint rész mit tehetünk az egészért.
A találkozón az egyik beszélgetés témája, amiben ön is részt vesz, a gyülekezetek állapotáról szól majd. Mennyire lát rá az egyházvezetés azoknak a gyülekezeteknek az állapotára, amelyek kevésbé vannak szem előtt?
A gyülekezettudatosságot is igyekszünk erősíteni. A Magyar Református Egyház Közös Zsinatán elfogadott Kárpát-medencei magyar református nemzetstratégia munkaanyagának a statisztikai melléklete éppen egyházunk, gyülekezeteink állapotát mutatja be számokban. A Zsinat több mint egy évvel ezelőtt azért fogadott el egy új gyülekezeti formát, gondozó gyülekezetet, hogy jelezze, fontos számunkra az elnéptelenedő magyar vidéken, a peremen élő és maradó reformátusok sorsa, ezeknek a közösségeknek a gondozása, és ahol lehet, megtartása.
Szóba kerültek a számok és a statisztika. Van-e általános mérce, ami meg tudja mutatni, hogy milyen állapotban van egy gyülekezet?
Nincs. Egy közösség állapotát az egyházban elsősorban saját magához kell mérni. Honnan halad merre és hová. A következő lépésben egyházi létünk egészének alakulásán belül tekintünk az egyes gyülekezetek helyzetére. Láthatunk példát fogyásra és növekedésre. Kelet-Magyarországról sokan vándorolnak a főváros környékére és Nyugat-Magyarországra. Az itt megjelenő reformátusok egy része elkezdett közösségbe szerveződni. Budapesten és környékén, a Dunamelléki Református Egyházkerületben az elmúlt három évtizedben hetvennégy új templom épült. Fontos jelzés persze a keresztelések, a házasságkötések és a gyermek-istentiszteletre járók száma is, de a lényeg nem ezekben a számokban van. Ki az, hányan vannak, akiknek segítettünk találkozni Jézus Krisztus üzenetével, szolgálatunk által megújult a hitük? Hányan tapasztalták meg Isten kegyelmet, és hányan élnek tudatosan ebből a hitből? Ezt a számot csak az Úristen tudja, és ez így van jól.
És ha már állapotról beszélünk: milyen a viszony a gyülekezetek és az intézmények között?
A rendszerváltoztatás után új lehetőségek nyíltak, hiszen újra lehettek intézményeink. Alázattal mondjuk, hogy nem mi küzdöttük ki ezeket a lehetőségeket, azonban mint egyház éltünk velük. Ennek az a gyenge pontja, hogy nem kezdeményeztünk, hanem reagáltunk. Ahol tér nyílt, oda bementünk, ahol nem nyílt, oda nem mentünk. Volt ebben valamifajta kívülről gerjesztett igény is, és így nem gondoltuk át elég tudatosan, hogyan fognak intézményeink a gyülekezetépítés, a közösségépítés szolgálatába állni. Az egyház létének közepe a gyülekezet, és ha az intézmények nem erősítik, hanem gyengítik a lelki közösséget, akkor nem töltik be a hivatásukat.
Mit lehet ezek ellen tenni?
Gyülekezettudatos intézményfenntartás, gyülekezettudatos egyházvezetés, gyülekezettudatos lelkészképzés, gyülekezettudatos ifjúsági munka. Amikor a „gyülekezettudatosságot” hangsúlyozom újra és újra, akkor nem az adott gyülekezetek állapotára tekintek, hanem arra a lelki közösségre, amit az Újszövetség és a hitvallásaink alapján gyülekezetnek, lelki közösségnek, egyháznak tekintünk. Gyülekezeteink sokszor nem elég vonzóak, nem elég nyitottak arra, hogy olyan is „betévedhessen” és otthont találjon, akinek eddig semmifajta hagyományos kapcsolata nem volt az egyházunkkal. A közösségeinknek is formálódnia kell, hogy a gyülekezettudatosság valóban pozitív hívószó legyen.
Beszéltünk a gyülekezetek helyzetéről. Adódik a kérdés, hogy milyen állapotban vannak a lelkészeink.
Készült egy részletes kérdőív, amelyet eddig közel hétszáz lelkipásztor töltött ki, mely így reprezentatív. De egymás életét ismerni és hordozni nem a kérdőívek segítenek, hanem az a lelki összetartozás, amit ma számos körülmény nehezít: a munkaterhek, az időbeosztás, a másik iránti érdektelenség, az egyházkormányzók és az úgynevezett gyalogpapok közötti távolság, a bezárkózás, a bizalom hiánya, hogy nem merjük a másikkal megosztani, ha bajba kerültünk. Így bizony vannak magányos, megfáradt, kiégett, csalódott, reményvesztett, rutinból szolgáló lelkipásztoraink, vannak, akiket jó esetben a gyülekezet még éltet, és vannak olyan offenzív, kísérletező, új utakat kereső lelkipásztoraink, akik által korábban nem létező közösségek épülnek.
Azt mondta korábban, hogy a lelkipásztorok ügye az egész egyház ügye. Miért?
Az individualizáció korszakát éljük, miközben tömegcikké silányítják az embert. Ez a kettős tendencia és az a hazug szlogen, hogy a vallás magánügy, úgy terjed, mint egy vírus. Ez ellen az az orvosság, ha felismerjük, hogy a hitünk közösségben tud életben maradni és kiteljesedni. Ez a közösség elsősorban az Istennel való közösséget jelenti, de egyben szorosan az embertársammal való közösséget is. Dietrich Bonhoeffernek, a híres mártír teológusnak van egy gyönyörű mondata ezzel kapcsolatban. A Közösségben című művében úgy fogalmaz, Krisztus a testvér szavában mindig erősebb, mint a te ide-oda kalandozó, sokszor elcsüggedő gondolataidban és érzéseidben. Hitünk megtartásához szükségünk van a másik emberre, a közösségre, a gyülekezetre, és az egyházra, ebből pedig logikusan következik, hogy ennek a közösségnek szüksége van lelki vezetőkre, olyanokra, akik az egész életüket, hivatásukat annak szentelik, hogy ezt a közösséget erősítsék, életben tartsák, megújítsák. Ezért a lelkipásztorok ügye minden hívő embernek az ügye, aki szeretné, hogy hite és a közössége megmaradjon. A református keresztyén hit csak közösségben igazán életképes. Egyébként legfeljebb jellem, habitus, gondolkodásmód és magatartásforma, de hiányzik belőle a Krisztus népéhez tartozás tudata és gyakorlata.
Készülőben van a lelkésztörvény módosítása. Hogyan változik majd a lelkészek helyzete, élete?
A legfontosabb, amit ki szeretnénk fejezni a törvénymódosítással is, hogy a lelkipásztori hivatás egy egységes hivatás. Akár gyülekezetben, akár intézményben, akár társadalmi misszióban, akár iskolában vagy az élet bármilyen más területén szolgál, nincs különbség lelkipásztor és lelkipásztor között, akkor sem, ha a törvény a köznyelvben is bevett szakkifejezésként számos helyen a „lelkész” szót használta és használja. A lelkésztörvény feladata és célja, hogy nagyobb biztonságot adjon a lelkipásztoroknak a saját munkájukban, és így kiszámíthatóbb legyen az életpályájuk, biztonságban láthassa a szolgálatát az elhívásától a nyugdíjba vonulásig, sőt utána is. Számomra nagyon kedves gondolat, hogy a lelkipásztori hivatás nem ér véget sem a nyugdíjazással, sem a halállal, mert a jó lelkipásztor emlékének a fenntartása egy közösség belső erejét jelzi. Lelki, anyagi és jogi biztonságot kell teremtenie a törvénynek és mindannak, amit köré teszünk. Éppen ezért egy országos lelkigondozói hálózat kiépítése is folyik, amely elsősorban a lelkipásztorok lelki életének megerősítését szeretné szolgálni. Sok helyen egyházkerületi és egyházmegyei szinten már megszerveződtek ezek a szolgálatok, de azt szeretnénk, hogy a támogatás minden lelkipásztor számára elérhető lenne.
A Coetus Theologorum illyefalvai találkozójának zárónyilatkozatában a lelkészképzés reformjáról esett szó. Milyen lépéseket tartana támogathatónak a terület megújítására, és mi szorul változtatásra?
Mondjuk azt némi öniróniával, hogy a lelkészképzéssel mindig baj volt, van és lesz. Nem emlékszem olyan időszakra, hogy ne hallottam volna, ezek a „mai fiatal” lelkipásztorok már nem olyanok, mint a régiek. De valóban vannak intő jelek. Egyre kevesebben érzik azt, hogy gyülekezetben szeretnének majd szolgálni, tehát a gyülekezeti valóság és a lelkészképzés kapcsolatát mindenképpen meg kell erősíteni. Szükség van arra a gyakorlati tudásra is, ami egy közösség szervezéséhez és erősítéséhez szükséges. Az is közös felelősségünk, hogy a lelkészképzés során a jelöltek a közösségi életen keresztül lelkileg érettebb emberré váljanak túl a tudásanyag átadásán és számonkérésén. Egyházunk történetében még sohasem volt olyan találkozó, mint az illyefalvai, ahol a teológiai tanárok közössége és minden, lelkészképzést fenntartó testület vezetői, vagyis a püspökök és a főgondnokok találkoztak és együtt gondolkoztak a lelkészképzés reformjáról. Ez önmagában is hálára indít.
Hogyan jelenik majd meg a szárszói programban az, hogy a lelkipásztori hivatás éve van?
A kérdés, amit együtt fel kell tennünk, hogy milyen lelkipásztorokat szeretne Jézus Krisztus, az egyház Ura. Ennek a fényében kell ránéznünk és megvizsgálnunk, mit és hogyan tudunk ehhez mi hozzátenni. Amikor a lelkipásztori hivatás kérdésével foglalkozunk, akkor a szociológiai, mentálhigiénés, szervezetfejlesztési vagy hivatásképi szempontokon túl rá szeretnénk tekinteni a lényeg felől a lényegre. Ezért az együtt gondolkodást, a beszélgetéseket, a légkört az imaközösségek és az Ige fogják meghatározni. Ebből kiindulva és a világi tudományok segítségét is igénybe véve gondolkozzunk arról, hogy milyennek kell lennie az egyháznak, amelybe az Úristen helyezett bennünket. Püspöki szolgálatom két és fél éve alatt az indít a legnagyobb hálára, hogy ma mind az egyházkerületünkben, mind az országos egyházunkban, mind pedig a Kárpát-medencei egyházvezetésben közös akarat és lelki odaszánás van, így a legnagyobb egységben tudunk imádkozni, az Igére figyelni és döntéseket hozni. Nem véletlen, hogy Szárszón is jelen lesz mind a négy egyházkerület püspöke, így is gyakoroljuk a testvéri közösséget.