SDG 100

Soli Deo Gloria – egyedül Istené a dicsőség! Ezt a szerzetesi hagyományokból eredeztethető, a reformáció által újra felfedezett és középpontba helyezett felkiáltást választották 100 éve diákszövetségük nevéül a somogykiliti csendeshétre elvonuló pesti teológus diákok. Az alapító okiratban foglaltak azokat a teológus hallgatókat kívánták egybefogni, akik azt vallották, nem lehet lelkipásztori szolgálatot végezni a Krisztussal való személyes kapcsolat nélkül. Ezért magukat mélyebb és teljesebb Krisztus-követésre kötelezték el, és arra, hogy ennek gyümölcsei a hétköznapi életben is jobban látszódjanak.

Vezető aktivistái nyugati tapasztalatot szerzett, tanult és vezetésre termett fiatal teológusok, lelkészek voltak, akik a kor legmodernebb módszereit használták fel az üzenet terjesztésére, a közösségszervezésre, a társadalmi cselekvésre. Lapokat indítottak (Református Diákmozgalom, Új Magyarság, Magyar Út), könyveket adtak ki, konferenciákat szerveztek. Jelképük kezdetben a világló gyertya volt, és valóban a magyar történelem egyik lesötétebb időszakában, a trianoni országvesztés és a mélyülő politikai és társadalmi krízisek árnyékában világítottak az evangélium fényével.

A történelmi kálvinizmus teológiai talapzatán állva hitték és hangoztatták, hogy a Jézus Krisztussal való kapcsolatban nemcsak az egyén, hanem a közösség, az egyház, de az egész társadalom is gyógyulást kaphat: az egész magyarságnak Isten dicsőségére, az ő megújító erőiből táplálkozva lehet élnie. Sajtójukban, konferenciáikon az olyan égető és az egyházi és világi elit által sokszor szőnyeg alá söpört problémákat vették elő, mint az egyke, a földreform, az alkoholizmus, a társadalmi egyenlőtlenségek vagy a szekularizáció. Egyaránt szót emeltek a kommunizmus és a nácizmus ellen. Harmadik utat emlegettek, de elsősorban Krisztus útjára akarták terelni az embereket.

Cselekedjen az egyház! – intéztek bátor memorandumot (1934) a „fiatalság” nevében a „püspökökhöz”. Hangjukat meghallották, Ravasz László a tettre kész csapat erőit becsatornázta nemcsak a meglanyhuló népegyház megújulásáért folytatott szolgálatába, hanem a magyarság politikai és társadalmi útkeresésébe is. A közegyház védnöksége lehetővé tette, hogy az 1943-as szárszói SDG-konferencián szabad politikai diskurzus folyjon bal- és jobboldaliak között Magyarország jövőjéről.

Azonban az SDG ereje nem csak a lapokban, kiadványokban, a szárszói és egyéb konferenciák nyilatkozataiban rejlett. A főiskolákon, egyetemeken, de a gimnáziumokban, majd alsóbb osztályokban, sőt tanoncok és munkások között is szerveztek „collégiumokat”, kiscsoportokat, ahol a fiatalok leghétköznapibb kérdéseit, gondjait-bajait meghallgatva mondhatták el nekik, mit jelent Isten dicsőségére élni. A német megszállás alatt sok SDG-s vett részt az ellenállásban, a kiugrási kísérletben, többen tették kockára életüket az embermentésben. Végül a kommunista diktatúra nemcsak mint missziói lelkületű vallásos szervezetet, hanem mint az alulról jövő kezdeményezések, az önszerveződés és nyílt párbeszéd terepét is veszélyforrásként jelölte meg az SDG-t és megszüntette. Az SDG szellemi öröksége, de különösképpen az ott hitre jutó, általa tartást kapó, egyházhoz és nemzethez való hűséget tanuló egykori tagok csendes tűrése, kitartása megtartó erőként szolgált reformátusságunk számára a diktatúra egyházszűkítő kihívásai között is.

„Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze” (2Tim 2,3) – hangzott 100 éve és hangozhat ma is Isten kegyelméből szabadon az SDG igei jelmondata. Adja Isten, hogy az „öreg SDG-sek” példája ma is abban hasson a leginkább, amit az alapítók célul kitűztek: hogy megláthassuk, milyen jó és üdvös Isten dicsőségére élni. Soli Deo Gloria!