Ezen a nyáron az országos sajtó a „vadnyugati” jelzőt kezdte el használni a hazai építőipar állapotával kapcsolatban. A drágulás, a munkaerőhiány és az ezzel egyidejűleg örvendetesen növekvő számú állami támogatások egyre több honfitársunk számára napi tapasztalattá tette mindezt.
A vadnyugat kifejezés az Egyesült Államok ifjúkorára utal, amikor is törvényes államrend hiányában a szinte üres kontinensen jó ideig a csalás, erőszak, kapzsiság által meghatározott társadalmi viszonyok uralkodtak. A témakörben számos könyv és film készült, és bár ezek jó része a nehéz körülmények közti helytállás hősies szépségét domborítja ki, a történelmi igazság az, hogy a lassan felépülő közigazgatás hozta el a valódi fejlődést megalapozó törvényes rendet.
Látszólag sántít hát a metafora, hiszen a hazai építőipar korántsem légüres térben létezik, az egyes szakmáknak sok száz éves múltja, hagyományai vannak. Magyarországon pedig stabil az államrend. Ugyanakkor az építtetők azt is megtapasztalhatják, hogy a rokonszenv, szóbeli ígéretek, a szakmai tudással akár ellentétes nézetek és gyakorlatok mintegy szóbeli hagyományként erőteljesen jelen vannak, valóban szinte a civilizáció előtti viszonyokat éltetve tovább.
A vadnyugati képzettársítás ugyanakkor mégis találónak tűnhet, mert az építőipar igencsak férfias, „macsó” világ. Sok vállalkozó természetes kellékei a nagy és drága autók (ló), az ékszerek (bőröv, Colt revolver) – zavarba ejtő élmény a lényegesen alacsonyabb jövedelmű középosztály számára. Pedagógusként dolgozó honfitársaink számára különös lehet az is, hogy az építőiparban milyen nagy arányban dolgoznak köznevelési rendszerünk kárvallottjai. Régi panaszom, hogy a fiúkat sokszor eleve diszkriminálja az iskola, nehezebben kapnak ötöst szorgalomból vagy magatartásból. Ha az iskolai előmenetelben csak egyféle, kikövezett út van, azon többnyire a monotónia- és stressztűrő, szorgalmas és engedelmes tanulók menetelnek. Egy izgága fiú, akit a „miértek” is érdekelnének, könnyen lemarad. A még mindig alacsony presztízsű szakmunkásképzésbe a reáltárgyakból rossz jegyekkel érkező fiatalok nehezen sajátítják el a korszerű ipari technológiák használatát – a sokat panaszolt felelőtlen kivitelezés problémaköre részben innen eredeztethető. De talán még nagyobb gond ennél a szinte örökletesnek tűnő rossz életminőség: a szenvedélybetegségek, a munkavédelmi eszközök mellőzése – ki ne látott volna már tűző napon, félmeztelenül, sisak és kesztyű nélkül dolgozó kőművest?
Találó tehát, de a valódi problémákat jócskán elfedő a vadnyugatot idéző hasonlat. Romantika és férfias helytállás helyett az irracionális gazdasági viszonyok okozta bizonytalanságot és szorongást tapasztaljuk, valamint egy veszélyeztetett és elfelejtett (kiközösített?) társadalmi csoport nehéz valóságát. Krisztus nem kerülte a vámszedők és halászok társaságát – a háború előtti keresztyén legényegyleti mozgalmak pedig épp a munkások, iparosok és a parasztság körében keresték a missziós lehetőséget. A fogyasztói társadalom sikeresnek mondható abban, hogy mindenkit azon a nyelven szólít meg, amelyet jól megért – gondoljunk csak a tévécsatornák százon felüli számára. Nagy érték, ha egy gyülekezet – akár óvodai, iskolai misszióján keresztül, a szülőket megszólítva – képes az Ige számára is csatornákat kiépíteni: nehogy buborékba zárjanak bennünket templomaink sok száz éve, példás és önfeláldozó iparosmunkával megépített kőfalai.
A szerző irodalomtudós, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapja legfrissebb számában is, melyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!