A táncnak szentelte az ifjúságát, de a sikerhez vezető út egy szakaszán úgy érezte, hogy a teológia által válhat teljessé az élete. A Református vagyok következő vendége, Csatári Bíborka lelkipásztor és táncos is egyben. Úgy tartja, hogy a színpadot és a szószéket Isten köti össze. Eltáncolt prédikációról, a női lelkészség megéléséről és a gyülekezeti élet fontosságáról is beszélt műsorunk szeptemberi adásában Gundel Takács Gábornak. A teljes műsor a cikk végén nézhető vissza.
A Partiumban születtél, de nagyon hamar átköltöztetek az anyaországba. Ez hogyan hatott a gyerekkorodra?
Egyidejűleg éreztem mind a két országnak az életemre gyakorolt hatását, mert ugyan Magyarországon éltünk, de sokat jártunk vissza Romániába is.
Ott volt a haza?
Nehéz meghatározni, hogy melyik a haza. Nyílván az a hely, ahol többet él az ember és a tanulmányait végzi, az idővel meghatározóbbá válik. Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nincs nagy távolság a két hely között, ezért a nagyszüleimmel, akikkel nagyon szoros kapcsolatot ápoltam, folyamatosan tudtam tartani a személyes kapcsolatot. Sajnos ők már nem élnek, viszont ennek ellenére is gyakran visszatérek a szülőföldemre.
Ért téged valamilyen megkülönböztetés azért, mert a határon túlról érkeztél?
Volt olyan pillanat, amikor azt éreztem, van egy kicsi megkülönböztetés. Örök, nehéz kérdés számomra: miért van az, hogy amikor hazamegyek Romániába, ott magyar vagyok, ha pedig itthon vagyok az anyaországban, akkor román. Igyekszem minél nagyobb megértéssel fordulni az ilyen gondolkodású emberek felé, és rájönni, miért is így látnak engem, minket. A tapasztalatok azt mutatják, hogy sokszor csak egy apró képkocka hiányzik a teljes képhez, ami jelentősen segíthet abban, hogy megértsük egymást.
Honnan származik a tánc szeretete?
A szüleim életében a sport volt az elsőszámú tevékenység, én is belekóstolhattam ebbe, végül mégis a tánc maradt. Arra nem emlékszem, hogy én kértem volna őket, hogy indítsanak el ezen az úton, arra viszont tisztán, amikor édesapám bejött a szobámba, és azt mondta: holnap viszlek balettórára. Azt ugyanakkor hozzá kell tennem, hogy bármilyen zene szólalt is meg, én azonnal táncoltam, így ez lehetett a kiindulópont.
Miért a balett, és mi volt később, ami arra motivált, hogy folytasd?
Egyrészt az a zenei világ, ami egy klasszikus balettórán megszólal. Ebben egyszerre van jelen a vidámság és a szomorúság, amit a tánccal egybekötve nagyon különlegesen tud az ember átélni, hiszen a tánc a testet és a lelket egyaránt bevonja. Ezek együttese vitt engem előre, amihez aztán más műfajok is társultak, olyan érzést kiváltva bennem, ami egyértelművé tette: táncolni szeretnék.
Ez egy komoly elhatározás volt, de aztán kétely ébredt benned.
Tíz nagyon aktív év után csak az járt a fejemben, hogy ez az én utam, és a világot bejárva csak a tánccal szeretnék foglalkozni. A folyamatos tanulás és sikerek mellett viszont egy másik komoly témáról is sokat beszélgettünk a tanárainkkal, akik arra is felhívták a figyelmünket, hogy nem szabad mindent a táncra építeni. A test egy idő után elkezd fáradni, nem tudja „hozni” a korábban még pontos mozdulatokat. Ez bizonytalanságot ébresztett bennem, és ugyan felmerült a gondolat, hogy koreográfusként folytatom tovább, de ezt az utat nem éreztem a magaménak. Mindeközben egyre erősebb lett a hitem, és azt vettem észre, hogy már nem csak a tánc tesz boldoggá. Így indultam el a teológia felé.
Hogyan fogadták a körülötted élők, hogy a teológiában látod a jövőd?
Amikor erről beszéltem a többieknek, már közel jártam a művészeti iskola befejezéséhez. Az osztályfőnököm például szinte az utolsó pillanatban tudta meg. Bizonyára csodálkoztak, de negatív jelzőket senkitől sem kaptam. Az viszont érdekes volt, hogy az iskola végén olyan sikereket értem el, amelyek azt mutatták: a táncot kell folytatnom. Bennem mégis hatalmas megnyugvás volt, amikor a teológia mellett döntöttem, és maradtam ezen az úton.
A teljes beszélgetés itt nézhető meg: