Református lelkészek a Don-kanyarban

A református, evangélikus és unitárius katonák lelkigondozását az 1923-ban felállított Protestáns Tábori Püspökség végezte a második világháborúban. A honvédségnél háborús időszakban a tábori lelkészek mellett tartalékos tábori lelkészek is szolgáltak, akik sokszor egészségügyi alakulatokhoz kerültek és katonai kórházakban szolgáltak.

A tábori lelkész feladatai közé tartozott nemzetvédelmi előadások tartása, a halottak anyakönyvezése, a temetés, levelek írása a hozzátartozóknak – akár halálhír közlése miatt, akár csak azért, mert az adott katona írástudatlan volt vagy nem tudott jól írni –, és természetesen a vasárnapi és ünnepi istentiszteletek megtartása. Ezeket majdnem mindig megtartották, ha a menetelés és utazás közben valahol egy napot pihentek, illetve a fronton is akkor volt istentisztelet, amikor éppen az ellenség engedte. Amíg a front felé vonultak, sokszor az orosz és az ukrán lakosság is csatlakozott hozzájuk, és nézte az istentiszteletüket. A tábori lelkészek kötelessége volt az elhunyt katonák azonosítását szolgáló, nyakba akasztott alumíniumdobozkában lévő két személyi adatlap egyikét a veszteség nyilvántartása céljából begyűjteni, majd a halottat a másik adatlapot tartalmazó dobozkával együtt eltemetni, hogy a holttest egy esetleges későbbi exhumálás során is azonosítható legyen.

A 2. magyar hadsereg 1942-ben indult a keleti frontra, ahol a németek addigra komoly előrenyomulást tudtak elérni, és már mélyen a korábbi szovjet területeken jártak. Ám Sztálingrád és a Don-kanyar vonalában sikerült őket feltartóztatnia a szovjeteknek, és egy időre szinte állóháborúvá alakult az addigi viszonylag gyors előretörés. A magyar csapatok a Don folyó mentén védekezésre rendezkedtek be, és több hónapon át védték a rájuk bízott partszakaszokat.

A szovjetek a befagyott Don folyó jegén átkelve 1943. január 12-én indítottak támadást a folyó nyugati partját védő, kimerült, téli felszereléssel alig rendelkező 2. magyar hadsereg ellen. A honvédek az első támadásokat ugyan visszaverték, de négy nap múlva már visszavonulásra, majd a szovjet bekerítési hadmozdulatok miatt menekülésre kényszerültek. A földi poklot túlélők között volt a IV/2. számú tábori kórház tábori lelkésze, Tánczos Dezső is.

Tánczos Dezső 1904-ben Magyarbarnagon született az ott szolgáló hatgyermekes református lelkész családjának negyedik gyermekeként. Lelkészi oklevelét 1927-ben Pápán szerezte meg, majd segédlelkészi beosztások után 1931-től Somogyvisonta (ma Csokonyavisonta) választott lelkésze lett. A második világháború idején tábori lelkészként teljesített katonai szolgálatot.

A front mögött körülbelül harminc kilométerre működő IV/2. számú tábori kórház január 16-án éjfél körül kapott parancsot a visszavonulásra. A mínusz 35 fokban magukra vettek minden lehetséges ruhadarabot, és igyekeztek menteni a menthetőt: amit tudtak a kórház eszközeiből és a gyógyszerekből, felpakolták a néhány megmaradt lóvontatta szekérre, és gyalogosan megindultak. Két hónapos menetelésük március közepén, Ovrucsnál ért véget. A rettenetes hideg, a megerőltető gyaloglás és a szörnyű koplalás a túlélőket nagyon megviselte. Tánczos Dezső tizenhat kilót adott le a súlyából, de rengetegen voltak, akik nem voltak ennyire szerencsések.

Tánczos Dezső hazatért lelkésznek Csokonyavisontára, de a szovjet megszállók megérkezése után őt is meghurcolták: 1945 őszén háborús bűntettekkel vádolták meg, de 1946-ban a Kaposvári Népbíróság, majd a fővárosi Népbíróságok Országos Tanácsa sem találta bűnösnek. 1947-től a Balassagyarmati Református Egyházközség lelkésze lett, ahol Róka Lajos beosztott lelkésszel közösen fordítani kezdte Kálvin János tanulmányait, de feljelentették, hogy illegális fordítóirodát tart fenn. Letartóztatták, de végül szabadon engedték. 1956 nyarától 1959. húsvét vasárnapján történt felfüggesztéséig az Isaszegi Református Missziós Egyházközség lelkipásztoraként tevékenykedett. Itt Szendrő Dénes visszaemlékezése szerint igehirdetései során gyakran beszélt arról, hogyan próbálta a végtelen hómezőkön hazafelé gyalogló, fáradt honvédeket családjuk képének felidézésével megóvni attól, hogy a szabad ég alatt leüljenek vagy lefeküdjenek, amely a biztos fagyhalállal járt volna.

1956-ban disszidált két fiával való levelezését kémkedésnek minősítették, és menesztették állásából. Rövid időre még Bürüsváradon volt segédlelkész, majd 1961-től Dunaalmáson lett helyettes lelkész, de néhány külföldre írt levele, amelyekben a békepapság visszás dolgait is taglalta, a Szabad Európa Rádióhoz került, és a médium fel is használta ezeket. Emiatt ismét meghurcolták, 1966-ban letartóztatták, évekre börtönbe zárták, ahonnan 1970-ben szabadult, de püspöke a szolgálati idejét nem volt hajlandó igazolni, így nyugdíjat sem kapott. 1986-ban halt meg egy gödöllői szeretetotthonban.

„Az első halottainkat még koporsóba temettük. A környező kerítéseket, roncs épületeket bontották szét az asztalosaink és abból készítettek hevenyészett koporsót” – számolt be Péteri Ferenc tábori lelkész Sára Sándor Pergőtűz című dokumentumfilmjében a fronton tapasztalt nehézségekről. Amikor már nem volt fa, akkor vesszőből fontak koporsót, amikor pedig a halottak száma annyira megnőtt, hogy már erre sem volt idő és erő, akkor úgy temették el a katonákat, ahogy meghaltak a kórházi ágyon: fehérneműben. Felidézte, hogy a temetéseken sokszor a Térj magadhoz, drága Sion kezdetű ének 7. versszakát énekelték:

„Végső áldást mondj hazádra, mely távolról int feléd,
Égi honnak a határa van már hozzád közelébb.
Édes érzés mért fog el, melytől olvad szív, kebel?
Sion, minden másképp lesz ott, el fog tűnni nagy sírásod.”

Péteri Ferenc Budapesten született 1915-ben, de korán árvaságra jutott, és Szabadszálláson nevelkedett nevelőszülőknél. A Budapesti Református Theológiai Akadémián segédlelkészi oklevelet szerzett, majd Nagykőrösön lelkész-tanítói oklevelet vehetett át. Épp csak elkezdődő hitoktatói, segédlelkészi pályáját a történelem kettétörte: a második világháborúban tábori lelkészként szolgált. A fronton fényképezett, pontos leírásokat készített a temetési helyekről és személyekről. Fotóit, visszaemlékezéseit később a Magyar Televízió is felhasználta.

1942-ben azonban nem sok képe és írása jutott el az otthoniakhoz. „A külvilággal való kapcsolatunk elég hézagos volt. A hazafelé menő leveleket cenzúrázták, a hátország vajmi keveset tudott a valóságos helyzetről, a katonák hangulatáról. Még kevesebbet tudtunk mi az otthoni helyzetről és még inkább a világ eseményeiről” – mesélte később a dokumentumfilmben.

Őt is kórházi szolgálatra osztották be, sőt meg kellett tanulnia az alapvető műtői feladatokat is, hátha épp neki kell beugrania. Szolgálatuk elején csak könnyebb sebesültek érkeztek, ezért ekkoriban minden reggel Bibliával végigjárta a kórtermeket, és lelki vigaszt nyújtott a betegeknek, és osztogatta a Protestáns Tábori Püspökség által kiadott, Fegyverben című imakönyveket. Aztán egyre komolyabb sérültek érkeztek, és a gyógyszer is fogyni kezdett. Az év vége felé már papírkötszert használtak. A karácsonyt a szegényesen, de annál nagyobb szeretettel díszített fa körül ünnepelték, együtt énekelve a Mennyből az angyalt. De az év vége felé már érezték, hogy valamire készülnek a Don szovjet oldalán, és nagyobb támadásra is számítottak. Arra azonban, ami rájuk zúdult, nem lehettek felkészülve. A visszavonuló, majd menekülő magyar katonák láttán rádöbbent, hogy vereséget szenvedtek. „Bugyonnijban lett először világos előttem, hogy ennek a hadseregnek vége. Egy domboldalon álltam és lent előttem a völgyben több ezer fegyveres, vagy még inkább fegyvertelen katonát láttam özönleni, akiket egyszer a németek föltartóztattak, de az a pár szál német csak pár percig tudta tartani a maga vonalát, áttörtek rajta, és mint egy hatalmas árvíz, zúdultak előre nyugat felé” – mesélte később a pillanatot, amikor tudta, hogy nincs tovább.

A háború után visszatért Markócra, ahol folytatta még egy ideig református lelkészi és tanítói szolgálatát, de 1951-től a tanítást választotta, és Almáskeresztúrra került igazgatótanítónak. Az 1962. évi körzetesítéssel Mozsgóra került, ahol a felső tagozaton számtant és fizikát tanított és igazgatóhelyettesként is dolgozott. Később vezette a falu krónikáját is, sőt három másik község mindennapjait is lejegyezte: Almáskeresztúrét, Csertőét és Szulimánét. Számos fényképet is készített ezekhez a krónikákhoz, így neki köszönhetően ezekről a településekről bőséges képanyag áll a történészek, néprajzkutatók és emlékezni vágyók rendelkezésére. Péteri Ferencet 2004-ben Pécsen érte a halál.

A második világháború kapcsán számos nevet említhetnénk még a tábori lelkészek sorából: Takaró Zoltánét, aki hazatért és szerepet vállalt a honvédségi hagyományőrzésben is, Andrássy Ferencét, akit a noszvajiak hiába vártak évekig vissza a szószékre, sosem került elő, vagy Soltész Elemér tábori püspökét, aki Szálasi hatalomátvétele után felfüggesztette tevékenységét, és a Budapest kiürítésére vonatkozó parancsot sem követte. De a többiek is megérdemelnék, hogy szolgálatukért megemlítsük őket. Egyes tábori lelkészek 1946-ig látták el feladatukat alakulataiknál, idegen földön. Hazahozták az anyakönyveket, amiket néha térképek hátoldalára vezettek, és naplóik, feljegyzéseik is nélkülözhetetlenek voltak az elesettek felkutatásában, a végtisztesség megadásában.

A kommunista hatalomátvétel után Magyarországon a Tábori Lelkészi Szolgálatot feloszlatták, és csak 1994-ben alakult meg újra, de a Don-kanyarba már korábban indultak lelkészek, elődeik nyomán járva. 1992-ben például a Reformátusok Lapja közölte Ferenczfi Zoltán pácini református lelkész beszámolóját az útról: „A kolbinói templom kertjében állítottuk fel az első keresztet, amelyet előbb Péter atya pravoszláv szertartás szerint felszentelt, majd ezután következett a református gyászistentisztelet. Könnyeimmel küszködtem, miközben a kolbinói templom kertjében a 90. zsoltárt énekeltem, s közben láttam, milyen meghatottsággal állnak ott a helybeliek is, akik időközben szép számban összegyűltek körülöttünk. Istentől erőt kérve és kapva énekeltem, majd olvastam az Igét Pál apostolnak az I. korinthusi levél 15. részéből: »Ha azért Krisztusról hirdettetik, hogy a halottak közül feltámadott, mi módon mondják némelyek tiközületek, hogy nincsen halottak feltámadása? […] Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.«”