A püspök legyen a pásztorok pásztora

Ne kerülgessük a forró kását! Azt mondják, hogyha Balog Zoltán lesz a püspök, akkor a politika ráül majd az egyházra.

Értem az aggodalmat, mert a politika természete olyan, hogyha valahova beférkőzik, megpróbálja a saját érdekei és értékrendje szerint befolyásolni az adott területet. De én lelkipásztor vagyok! A politikai pályán is megkaptam sokszor, hogy még mindig inkább lelkész vagyok. Magamban azt gondoltam, hogy addig jó, amíg így van. Édesanyám búcsúszavai is ezt erősítették bennem: „Fiam, te mindig lelkipásztor maradsz!” Nem politikai érdekeket akarok érvényesíteni, hanem azt a szolgálatot vállalni az egyházamban, amire belső elhívást kaptam. A politikában azonban nem csak rossz dolgokat tapasztaltam. Amit ott tanultam, szeretném az egyházam javára fordítani.

Mire gondol?

Hogyan lehet hatékonyan irányítani egy szervezetet, csapatban dolgozni, úgy bánni az emberekkel, hogy inspiráltan végezzék a munkájukat. A hat év miniszterség és a kormányban eltöltött nyolc év rutint adott abban is, hogyan kell közéleti szereplőkkel tárgyalni. Korábban 21 évet szolgáltam gyülekezeti lelkészként. A Hold utcában egy raktárrá csúfított épületből építettünk újra templomot, a közösségünk otthonát. A szüleim is református lelkészek voltak, az iszákosmentő misszióban és a cigányok között szolgáltak. Az elesettek között végzett szolgálatuk komoly példa számomra, hogy soha ne felejtsem el, milyen világ van körülöttünk. A palástot sosem vetettem le. Az elmúlt 30 évben végig ott állt mellettem egy gyülekezeti közösség, ahol különböző pártállású emberek imaközösségben erősítettek.

Melyek a politika nehéz kérdései?

Például, hogy miként lehet politikusként erkölcsösnek, tisztességesnek maradni és közben hatékonyan dolgozni. Azt mindig is tudtam, hogy nincs üdvözítő politika! De jó politikával sokat lehet tenni az emberek testi és lelki jólétéért.

Miért lépett erre az útra?

Azért, mert lehetőséget láttam arra, hogy mindazt, amit a magyar református egyház a Kárpát-medencében 450 éve képvisel, ne csak a szószéken, hanem a világban is elmondjam. A politika időszaka már lezárult az életemben, azonban az elért eredményekre szerény büszkeséggel nézek, a hibákat pedig alázattal vállalom. Akik ténylegesen látták a munkámat, és nem csak a mocskolódó vagy földicsérő cikkeket olvasták, akár büszkeséget is érezhetnek, hogy egy kis falusi pap fia a miniszterségig jutott és helytállt.

Évek óta közelről látom az első számú egyházi vezetők munkáját. Hihetetlenül nehéz, embert próbáló és sokszor kilátástalannak tűnő küzdelem. Miért vállalná a püspökséget?

Tudni kell, hogy az embernek mi „adatott”! Nem tudok nyelveken szólni, gyógyítani, prófétálni, de szolgálni igen. Egykor szociális munkásként dolgoztam egy idősotthonban, betanított esztergályosként a Diósgyőri Gépgyárban, de családapaként kijutott a mosogatásból és a betegápolásból is. Alapvetően azonban a „kübernesis” (kormányzás) ajándékát kaptam, vagyis azt, hogy tudok embereket vezetni, lelkesíteni jó célok érdekében. Ezt a képességemet oda szeretném állítani, ahová Isten helyezett: a református egyház szolgálatába.

Mi lehet az ára ennek a szolgálatnak?

Önfegyelemre van szükség, szigorúnak lenni önmagammal, és lemondani olyan dolgokról, amiket kényelemszeretetből, vagy a nyugalom, talán dicsőség utáni vágyból egyébként megélhetnék. Ez egyfajta aszkéta életmód időbeosztásban, energiabeosztásban és szeretetbeosztásban is. Nyomás alatt kell élni, áldozatokat kell hozni.

A közelmúltban a dunamelléki püspökjelölti vitában úgy fogalmazott: „mielőtt arra a kérdésre választ adnánk, hogyan látjuk a református egyházat, előbb kérdezzük meg, hányan vagyunk, kik vagyunk, hol vagyunk, és hogy vagyunk? Most visszadobom a labdát.

Népegyház vagyunk. Ha koncentrikus körökként képzeljük el az egyházat, akkor annak a magja egy hívő, szolgálatot vállaló közösség, majd tágulnak a körök azokkal, akik betérnek a templomba, de nem aktívak a gyülekezetben, majd azokkal, akik nem járnak közösségbe, de anyagilag támogatják az egyházat. Sokan mint „szolgáltatást” vesznek minket igénybe keresztelőn, esküvőn, temetésen. Vannak olyanok is, akik lazán kötődnek hozzánk, de az adó egyszázalékukat felajánlják. Itt észrevettem egy nagyon érdekes különbséget. Lényegesen többen ajánlják fel az adójuk egy százalékát a reformátusoknak, mint ahány egyháztagunk van. Komoly, több tízezres a különbség. Keressük meg őket!

Nagy kérdés, hogyan lehet ezeket az embereket megszólítani? Ez a Dunamelléki Református Egyházkerületet különösen is érinti, hiszen Budapestre és az agglomerációba milliónyian költöztek. Sok új gyülekezet alakult már, de melyek lehetnek a további lépések?

Olyan alkalmakat kell szerveznünk, melyek megszólítják az embereket. Evangelizációra van szükség. Lényeg, hogy szeretettel szólítsuk meg a betérőket. Az internet is komoly segítséget nyújt abban, hogy az örök tartalmat, az evangéliumot minél szélesebb körben megmutassuk, csak kell hozzá némi kreativitás. Hatalmas missziós lehetőség az iskolai hitoktatás. Látom, hogy belső egyházi problémák és néhány állami szereplő hozzáállása miatt nem úgy működik, ahogy kellene. De itt azért mégis csak elérünk nagyjából 90 ezer fiatalt. Református egyházi iskolába emellett 50 ezren járnak. Micsoda nyitott ajtó! A Bethesda Kórháznak még keresztyén kisugárzása van. A Károli Egyetemet is missziós lehetőségnek tekintem. Nem azért tartunk fenn egy református egyetemet, hogy eggyel több felsőoktatási intézmény legyen az országban, hanem azért, hogy aki nálunk tanul, kapjon kóstolót abból, miért jó magyar református keresztyénnek lenni. Ha nem születik meg ez a vonzás, akkor mire a sok pénz és energia?

Hogyan lehet „reformátusítani” az intézményeinket?

Sokkal több bátorsággal! Higgyük el először mi magunk, hogy az evangéliumnak, Jézus Krisztusnak ma is van elég ereje a lelkeket megnyerni.

Az eredményes munkához elengedhetetlen egy jó állapotban lévő lelkészi kar. Számomra megdöbbentő volt az egyik lelkipásztor kijelentése, aki azt mondta, hogy a lelkésznél kiszolgáltatottabb ember nincs.

Túl sok és sokféle a külső elvárás. Legyen a lelkész szent ember, közben legyen haver, táncoljon együtt a mulatozókkal, de értsen a toronysisak műszaki szerkezetéhez is. Ezek alatt össze lehet roppanni, ha nincs megfelelő evangéliumi tartalmú hivatásgondozás. Súlyos gondjaink vannak: kiégett lelkészek, megromlott lelkipásztori házasságok. A belső és külső elhívást folyamatosan karban kell tartani.

Mintha a lelkészek kiégéséről azóta beszélnénk, mióta azt várják tőlük, hogy menedzseljék a pályázatokat, építkezéseket, iskolákat, óvodákat és számos olyan dolgot, ami korábban nem tartozott a feladataik közé. Tipikus menedzser-feladatok.

Mindeközben a lelkészeknek családjuk van, és természetes igényük a családi életre. Szólnunk kell az anyagiakról is! Az nem lehet, hogy családos, diplomás emberek minimálbér közeli javadalommal éljék végig az egész életüket. Közben kimondatlan elvárás, hogy egy lelkészcsaládban legyen legalább három gyerek, vállalják el a szolgálatot a periférián, ahol még a láthatáron sincs iskola. Ez csak akkor működhet, ha lesz egy lelkipásztori életpálya, amiben világossá tesszük, milyen segítséget kaphatnak anyagilag. Így nyugodtan szolgálhatnak akkor is, ha a helyi gyülekezet nem termeli ki azt a jövedelmet, ami a tisztességes megélhetéshez jár.

Hogyan lehet ezt finanszírozni?

Szívesen adakoznak a gyülekezetek, ha jól motiváljuk őket, hiszen református hagyomány, hogy eltartjuk a lelkipásztort és a családját. Azokban a gyülekezetekben viszont, ahol ez nem megy, központi segítséget kell adni. Csaknem húsz éve sikerült elérnünk a kistelepülésen szolgáló lelkészek állami támogatását. Akkor azzal indokoltam, hogy nemcsak az egyház, hanem a magyar állam érdeke is, hogy a vidéken szolgáló lelkészek népességmegtartó képessége megmaradjon. Ezt a támogatást most megduplázta az állam. Ezt öntudatosan elfogadhatjuk. A lényeg, hogy erre az összegre ne plusz juttatásként tekintsünk, hanem tényleg azokhoz menjen, akik megélhetési gondokkal küzdenek. Ebben a kérdésben sokkal több szolidaritásra és átláthatóságra lenne szükség.

Úgy érzi, nincs elég szolidaritás?

Néhányan úgy gondolkodnak, hogy a gyülekezetük határával véget ér a felelősségük. De a mi egyházmegyénkben például majdnem mindenkinek van testvérgyülekezete Baranyában. Azon túl, hogy minden évben anyagi segítséget nyújtunk nekik, meg is látogatjuk egymást, és ebből kifejlődött a lelkészi és a gyülekezeti szolidaritás. Két évvel ezelőtt indítottuk el a Hold utcai gyülekezetünkben a Colloquium, Fratres beszélgetéssorozatot. Ez annyit tesz, mint beszélgetni egymással és belelátni a másik gondjába. A szolidaritás ott kezdődik, hogy magamévá teszem a másik gondját. Az ilyen beszélgetésekből nő ki az az egyházi légkör és cselekvés, mely méltó Krisztus gyülekezetéhez.

Az eddigiekből is kiderül, hogy megválasztása esetén lenne feladata bőven. Ha lehetőséget kapna, mivel kezdené a szolgálatát?

Szeretnék személyesen rendelkezésére állni minden lelkipásztornak és gyülekezetnek, ezért azt tervezem, hogy ha megválasztanak, a püspöki ciklus első felében eljutok az egyházkerület minden gyülekezetébe, ahol presbiterekkel is tudok találkozni. Szükséges egyházunk jövőjéről egy nagy fejlesztési tervet készíteni, amiben a csúcsintézményeink, a Bethesda Kórház és a Károli Gáspár Református Egyetem ugyanúgy benne van, mint a legkisebb gyülekezet az esetleg omladozó templomával, meg a különböző missziói közegyházi szolgálatok. A feladatainkhoz saját forrásokat, és állami forrást is igénybe lehet venni, de ennek mikéntjét józanul meg kell beszélnünk egymással. Nem szabad „pitiző” egyházzá válnunk. Az elvégzendő feladatok élén a lelkipásztori egzisztencia megerősítése áll lelkileg és anyagilag is, hogy vonzó lehessen a lelkipásztori pálya, és újra kettessel kezdődjön a teológiára jelentkezők száma Budapesten. Meg kell erősíteni, vissza kell adni a hitet és a reményt, hogy érdemes szolgálni! Fontos, hogy a presbiterekre ne úgy nézzünk, mint akik valamiféle külső szervként megnehezítik a lelkészek munkáját, hanem valóban segítő csapatként tekintsünk rájuk, és együtt építsük az egyházat.

Mi az, amit megtartana abból az irányból, amit Bogárdi Szabó István püspök úr követett, és mi az, amin változtatna?

Tisztelettel tekintek Szabó püspök úr munkájára, akivel jó barátok vagyunk. Sokszor megosztott velem kívülről nem látszó súlyos gondokat és én is elmondhattam a bajaimat neki. Hálás vagyok a lelki támogatásáért. Szabó püspök úr tizennyolc évig szolgált az egyházkerület élén. Biblikus, a reformátori örökséghez méltó és hűséges teológiai látására ma nagyobb szükség van, mint valaha az egyház határain kívül is. Az emberek ugyanis nem egy kirakatban ülő szuperegyházat akarnak hangzatos nyilatkozatokkal, hanem azt, hogy útmutatást kaphassanak, hogyan lehet Isten szerint a 21. században hívő életet élni. Mit kezdjenek a családi konfliktusaikkal, a gyászukkal, a betegségükkel, és hogyan tájékozódjanak ebben a megbolondult világban, ahol naponta hatvanmillió kínálat éri el őket az interneten. Emberre, emberi szóra van szüksége hívőnek és hitetlennek. A püspök legyen a pásztorok pásztora.

Sok választó mérlegén megmérettetnek a jelöltek a választásokon. Miért voksoljanak Önre?

Meglepett ez a kérdés. Nehéz az embernek magát ajánlani. Azt szeretném, ha imádságban hozott döntések születnének és nem a sajtó vagy a trollok szirénhangjaira hallgatnának a választók. Ha lehetőséget kapok, bízom benne, hogy az alázatom és a vezetői képességeim meggyőzőek lesznek majd. Megküzdöttem a belső elhívásért. Legyen meg Isten akarata.