Puritánok és katicák

Családi indíttatása alapvető a pályája megértéséhez: az édesapját 1951-ben, két nappal keresztelője után politikai alapon bebörtönözték. Mikor térhetett vissza?

Apámat szovjetellenes összeesküvés vádjával ítélték el ártatlanul, egy koncepciós perben. Őt nem a politika, kizárólag a bakteriológia érdekelte. 1956 február végén szabadult, és azonnal visszavették az egyetemre mint évfolyamelsőt, de sajnos élete álma nem valósult meg. Kisfiúkora óta bakteriológusnak készült, de nem engedték vissza az intézetbe, így lett belőle végzése után kardiológus és hematológus. Nagyon korán meghalt, a börtönben olyan rosszul bántak vele, hogy sikerült több betegséget is összegyűjtenie. Hatvanhetedik évében hunyt el.

Érte a családot az édesapja múltja miatt bármilyen hátrányos megkülönböztetés?

Természetesen, anyámból, aki tudományos kutató volt, baranyai falvakban lett általános iskolai tanár. Engem pedig magas pontszámmal sem vettek fel az ELTE-re, fellebbeztem, s így lettem végül szegedi diák. Később hallottam, bár nem jártam utána, tehát akár pletyka is lehetett: amikor már a diploma után egy évvel – rektori engedéllyel, mert az akkor hatályos szabály három évet írt erre elő – doktoráltam, bekerült az irataimba, hogy alkalmatlan vagyok az egyetemi ifjúság nevelésére. Feltehetően hitem és édesapám háttere miatt történt mindez. Emellett hiába rehabilitálták már régen apámat, és lehetett főorvos, a megbélyegzés maradt. Külföldről is meghívták kórházigazgatónak, de nem engedték el, ahogy engem sem, amikor harminchárom évesen egy hathetes írói ösztöndíjat kaptam, amely Norvégiába szólt volna. Akkoriban a Móra Könyvkiadónál dolgoztam, ahonnan végül azért küldtek el, mert olykor egyházi konferenciákon mondtam verseket, illetve hitéleti, hitmélyítő kiselőadásokat tartottam többek között Göncön és Göncruszkán. Ezek a történések mégsem viseltek meg túlságosan, mert a családomnak nemcsak a múltjából, hanem a jelenéből is mindig tudok erőt meríteni, az unokákkal együtt tizenegy utódunk van.

Honnan ered az angol nyelv és kultúra iránti érdeklődése?

Apám a négyszázezer forintnyi kártérítést, amelyet a közel hat év börtön miatt kapott a rendszerváltozás után, angol nyelvű könyvekre, valamint egy krétai utazásra költötte. Nem akart úgy meghalni, hogy nem járt Krétán, Durrell-rajongóként ez volt az álma. Ő egyébként „anglomániájával” szó szerint az életemet mentette meg 1956-ban. Pécsett éppen az akkori forradalmi központtal szembeni házban laktunk, ráadásul a földszinten, nappalinkban egy hatalmas franciaablakkal. Az oroszok elkezdtek lőni a tankokból, persze a redőnyöket mindenki lehúzta, de én állandóan odamentem hallgatni a kopogást, mert öt és fél évesen nem volt még veszélyérzetem. A szüleim és a nagyszüleim nagyon féltettek; hála Istennek apámnak kiváló mentő ötlete támadt: bevonszolt a másik, viszonylag biztonságos, kisablakú szoba sarkába, és eljátszotta nekem a teljes Szentivánéji álmot, emlékezetből. Anyám is beszélt valamennyire angolul, de ő németül tudott ragyogóan, a vérbeli angolos kettejük közül apu volt. Úgy szívtam magamba ezt a nyelvet, mint a szivacs, tizenöt éves sem voltam még, amikor egy influenza alatt lefordítottam T. S. Eliot egyik leghíresebb versét, a J. Alfred Prufrock szerelmes énekét, amellyel (s néhány saját verssel) a keszthelyi Helikoni Ünnepségek (amely nagy múltú kulturális vetélkedő középiskolások részére) aranyérmese lettem, érettségim évében, 1969-ben.

Mikor kezdett el verseket írni?

Említettem, hogy ezen a versenyen már saját költeményeim is szerepeltek. A pécsi „irodalmi nagyapám” Lovász Pál volt, akinek költészetét a Pécsre visszavergődött, irodalmiszínpad-vezető édesanyám fedezte fel újra. Egyébként egy időben ez az idős költő az Országos Társadalombiztosító Intézet pécsi kirendeltségének vezetője volt, és Weöres Sándort is gyámolította, amíg a költő a városban lakott. Tehát Pali bácsi, részben anyámnak szóló viszonzásként, részben pedig mert érdemesnek tartott rá, átolvasta a verseimet, gondozta a munkáimat. Közel laktunk hozzájuk, s ő így biztatott: „Évike, ha írsz valamit, rögtön szaladj át vele!” Pali bácsi egyébként finom hangú költő volt, halála után került elő egy teljes kötetnyi gyönyörű ’56-os verse, amelyekről írtam is egy recenziót. Ő küldte el Weöres Sándornak gimnazistakori verseimet, s minden idők egyik legnagyobb poétája elismerően nyilatkozott ezekről a zsengéimről. Ezenfelül magyartanárnőm elküldte az irományaimat egykori egyetemi csoporttársának, Lator Lászlónak. Annak idején ő is sokszor biztatott, bátorított. Akik a mindennapokban is rengeteget segítettek, és barátaimnak, szinte családtagjaimnak mondhattam őket, két református költő volt: Jékely Zoltán és Rab Zsuzsa. Zsuzsa szinte a gyermekeként bánt velem.

Hogyan fordult az érdeklődése az angol kultúrán belül a puritanizmus felé?

Doktori képzésem során eredetileg Sir Philip Sidney zsoltárfordításaival szerettem volna foglalkozni, de ez nem volt kapós kutatási terület 1975-ben. Így lett a témám Sir Philip Sidney A költészet védelmében című poétikai kézikönyve. Ebben van egy halhatatlan fejezetet a Biblia jelentőségéről, amely központi szerepet kapott első doktori disszertációmban. Ötödévesként már a pécsi Leőwey Klára Gimnázium angol tagozatán tanítottam, majd közművelődési főelőadóként tevékenykedtem „Petőfifalván”, vagyis Aszódon, ahol nagy költőnk három évig járt iskolába. Ezután egy rövid ideig dolgoztam a Móra Könyvkiadónál, évekig az Új Tükörnél, s állandó szerződtetett külsősként írtam a Magyar Nemzet kritikai rovatába, valamint bedolgoztam az Új Magyarországnak is. 1988 őszén kerültem főállásba az akkori Reformátusok Lapjához mint főmunkatárs.

Most is intenzíven foglalkozom a puritánokkal, ugyanis visszahívtak a Károli-egyetemre oktatni, két tárgyat is tanítok a Károli Interdiszciplináris Akadémián. A lakásunkban tartom az órákat, abszolút családias légkörben. Minden diák, illetve az állandó tanári kísérőjük is kap uzsonnát a tudomány mellé. Úgy, ahogyan egykor anyám és szegedi doktorandusztársai témavezetőjüktől, Sík Sándor neves piarista tanár-költőtől. A puritánok lelkisége rendkívül közel áll hozzám, a legjavuk a mindennapi keresztyénség gyakorlója volt, nem vasárnapi keresztyénekről van tehát szó esetükben. Számításoktól mentes, rengeteget kockáztatni akaró és tudó, valóban hősies egyéniségek voltak köztük, akik nem féltették akár az életüket sem. Olyan lelki és fizikai alkatú embernek például, mint Apáczai Csere János, aki már fiatalkora óta betegeskedett, veszélyes vállalás volt Franekerbe utazni, hogy ott tanulhasson. A frízföldi városban éjjel-nappal fúj a szél és szakad az eső – ezt első kézből volt szerencsém megtapasztalni. A puritánokhoz fűződő viszonyomban fontos szerepet tölt be az egyik jelmondatuk, amely a leideni egyetem falán latinul, hollandul és magyarul is olvasható: „Krisztus vére által ötvöződtünk össze.” Ezt érzem a puritánokban, ezért írtam már tizennégy puritán tárgyú könyvet, és ami lehet, hogy már-már túlzás, most a tizenötödiknek is a közepén járok.

A puritanizmushoz kötődő tudományos munkája hogyan hat az alkotói tevékenységére?

Amennyiben találok odaillő verses vagy prózai szöveget, azokat közlöm az angol és német nyelvű hitéleti témákkal kapcsolatos dolgozataimban a saját fordításomban, hiszen nemcsak költő, de prózaíró és műfordító is vagyok. A legutóbbi kötetemben például Ulrich Zwingli Pestliedjét, azaz Könyörgés pestis idején című versét közöltem magyar fordításban. Műfordítóként pedig értelemszerűen szépírói vénámat is használni tudom. A puritánok egyébként ebben a minőségemben is gyakran megihletnek, sok angolszász és magyar puritán hősről írtam verset.

Fontos állomás a munkásságában a Károli Gáspár Református Egyetem és az oktatás.

Az egyetem megnyitása után nem sokkal már szerződésesként, majd teljes állásban tanítottam. Az angol nyelvű irodalmak és kultúrák tanszék adjunktusa, majd docense, illetve tanszékvezetője lettem. 2008-ban megalapítottam, és ameddig csak tehettem, vezettem a Puritanizmuskutató Intézetet, ahol négyévi munkásságom alatt négy kötetet jelentettem meg, ezekhez Amerikából és Hollandiából is szereztem anyagi támogatást. Emellett tanítottam a teológián, a régi magyar irodalom tanszéken, illetve művelődéstörténetet oktattam történelem szakos hallgatóknak. Hiszem és vallom, hogy csak az lehet eredményes és segítő oktató, aki mindennel törődik, ami a diákok körül történik. A szülők egészségével, pillanatnyi anyagi helyzetükkel, azzal, hogy melyik éhes, melyik köhög, melyiknek fáj a torka. Előfordult, hogy egy diákot elvittem egy fül-orr-gégész barátnőmhöz, de olyan is, hogy valakinek az édesanyja műtétjére küldtünk pénzt Kárpátaljára. Egy másik tanítványomnak pedig skóciai ösztöndíjakor meleg pulóvert adtam… Erre a fajta viszonyra találtam ki a „tan-anya” és „tan-apa” szavakat, ezek a kifejezések egyik szótárban sem szerepelnek, de az életünkben igen. Ez a titka annak, hogy még mindig úgy jönnek hozzánk a régi diákok, mintha hazajárnának.

Ez a fajta tanári, „tan-anyai” identitás is családi örökség?

Az egyik ősöm, Vida Károly évtizedekig volt a csurgói refi igazgatója. Emellett egész fészekalja gyermeket neveltek feleségével, közülük apai nagyanyám volt a legkisebb. Az intézmény fiúiskolaként működött, ahol a fegyelmi vétséget elzárással büntették. Nem diákbörtönre, karcerre kell gondolni, mint amilyen például Heidelbergben látható. Ehelyett barátságos tanterembe tessékelték az ifjú urat vagy urakat, majd kisvártatva megjelent az igazgató úr valamelyik lánykája – néha éppen a nagyanyám – a karján egy damasztszalvétával letakart kosárral, amelyben uzsonnát vitt a megbüntetetteknek. Így aztán állítólag némely diákok időnként kifejezetten azért rosszalkodtak, hogy kapjanak a híres Vida igazgató úr-féle uzsonnából. Olvastam azt a csodálatos levelét – rengeteg iratot örököltem tőle, ezekből részleteket közöltem is a Reformátusok Lapjában –, amelyet akkor írt, amikor már halálos beteg volt. Nem az elmúlást emlegette, csak azt, hogy egészségi állapota miatt vissza kell vonulnia. Leírta, hogy ennél csak a felesége halála okozott számára több fájdalmat, aki akkor már hét éve elhunyt. Hiszem, hogy az Isten rendezte úgy, hogy a szocializmus idején a Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumként, azaz állami tanintézményként működő egykori refi összes régi kéziratának katalógusát egy fiatal tudós, bizonyos Szabó András – a férjem – készítette el egy másik, református iskolákkal közös kötet számára.

Prózai műveket sokkal később kezdett írni, mint verseket. Ennek mi az oka?

Minden prózakötetemben vannak kis verstöredékek, ez is azt jelzi, hogy szerintem a vers műfajként alapvetően jóval közelebb áll a gyerekkorhoz és a belőlem kigyomlálhatatlan gyerekességhez, mint a regények vagy a jegyzetek és novellák... Ha már a gyerekességnél tartunk: az egyetemen egyszer például megdorgáltak, azzal az utasítással, hogy azonnal változtassak névjegyet, mert egy komoly egyetemi oktatónak nem lehet egy olvasó katicabogár a névjegykártyáján. Erre azt mondtam, hogy ha rengeteg nyelven lehet a katica Isten bogara, vagy a katolikus vidékeken Mária bogara, akkor miért ne lehetne egy tanszékvezetőnek katica a névjegyén…

Emellett rengeteget dolgozott a rádióban, sokat tévézett, gyermekkönyveket fordított és írt. Az említett szerteágazó tevékenységek közül mi jelenti most a fő irányvonalat az életében, min dolgozik mostanában?

Férjemmel nemrégiben jöttünk rá, hogy a tudományos dolgozataimban, hagyományos, illetve online folyóiratokban, például a Parlando című zenepedagógiai lapban, vagy a Confessióban és a Credóban megjelent vallásos versfordításaimnak – kivéve egy önálló R. S. Thomas-kötetet – még nem jutott külön könyv; ezt a gyűjteményt a Kálvin Kiadónak szánnám. A többi között lefordítottam Anne Bradstreet puritán költőnőnek egy szerelmes versét, amelyet a férjéhez írt, illetve Emily Dickinson műveiből jó néhányat. Emellett már gyűlnek a saját verseim is, a legutóbbi, a Varázslat, Zsolnay-tányérral (Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2023) címet viselő lírai válogatás óta. Ezek akár egy kötetbe kerülhetnének a műfordításokkal. Továbbá készülődik már a tizenötödik tudományostanulmány-gyűjteményem. És, természetesen, mint legrégebbi és legöregebb munkatárs, ameddig szükség van rám, dolgozom a Reformátusok Lapjának is!