Pokolból mennyország

Gombola András első könyve, a Vívódások mesével kezdődik: Bandika, a kiskirály történetével. A harmadikos fiút édesanyja vitte el egy vívóedző ismerőséhez, aki megszerettette Bandikával a népszerű sportot. – Lengyel Éva néni lett a pótanyám. A csapatban fiúk, lányok együtt edzettünk. Hirtelen nagyon sok barátom lett. Én lettem Bandika, a kiskirály, aki tökéletes volt, a lányok bálványa, a vívók fejedelme, a humor és az ötletek szőke hercege, aki mindenkit lenyűgözött – kezdi történetét Gombola András. – Ott megéreztem, hogy ha jó sportoló vagy, mindent elérhetsz, láttam a kiskapukat. A „kellek” egoista világában éltem. Nem létezett sem kudarc, sem csalódás, sem beismerés, sem bocsánatkérés. A vívóteremben tűntem ki tehetségemmel, emiatt aztán úgy éreztem, bármit „kivívhatok”. Már kamaszként visszaéltem ezzel a „sztársággal”.

A fiú ekkor már kihasznált mindent és mindenkit, így került vakvágányra. Hiába jöttek a figyelmeztetések, „nem lesz ez így jó, fel kellene nőni”, válaszként ő a még erősebb mámort választotta. Bandika a királyságból kilépett az ürességbe, ez vezetett később a magányos Andráshoz. Húszéves korában bukaresti sportkatonaként megnyerte a juniorversenyt. Nem kis eredmény volt a Steaua csapatába bekerülni, de Andrásnak nem tetszett a melegítő színe.

– Végig ott volt bennem a lázadás. Nem kellemes érzés kettes számú állampolgárnak lenni, és ezt én már gyermekként megtapasztaltam. A Balkán-bajnokságokon a román himnuszt játszották, piros-sárga-kék színű melegítő volt rajtam. Amikor ment a román himnusz, én a magyart dúdoltam – emlékezik vissza.

András a vívásban 17 éves korára a csúcsra jutott. Mindent megnyert: egyéniben általában döntős volt, ezüst- vagy bronzérmes, csapatban pedig aranyat szerzett. Az iskola fekete bárányaként becsípve járt a tanórákra. Ez növelte a szupersztárság érzését, kezdte elveszíteni a realitás talaját és a józan ítélőképességét. A szüleit átlagembereknek tekintette, nem számított a véleményük. Hamis képet alakított ki önmagáról, de az élete szó szerint a pokol mámorában úszott. Alkoholfüggőség, drogozás, nők kihasználása, törvényellenesség, többszöri öngyilkossági kísérlet. Áttelepült Magyarországra, innen hamis útlevéllel Kanadába szeretett volna szökni, Costa Ricában a börtönt is megjárta.

– Nem nagyon hallottam addig Costa Ricáról, a buta turistáknak való, gondoltam akkor. Nekem maradt a jól bevált módszer: az alkoholos mámor. Eljött a nagy nap, hamis útlevéllel elindultunk volna Kanadába, a reptéren valaki megfogta a vállam, bemutatkozott, majd annyit mondott: „Immigration! Gyertek velünk!” Géppisztolyos katonák voltak. A barátom, Gabi – aki amúgy román volt, nem tudott magyarul – a bemagolt szöveget kezdte mondani: „A magyar állampolgároknak jogában áll….” Elénk tették az útleveleket és két papírt, hogy írjuk alá úgy, ahogy az útlevélben van. Nem tettük meg. Jött a bilincs, rabszállító autó, okirat-hamisítás miatt vittek a fogdába. Életemben először féltem igazán. Itt véget ért a sztárság korszaka.

András hazakerült, ismét Magyarország és Erdély között utazgatott. Próbált megállapodni. Egyik párkapcsolatból a másikba menekült, de ezek is inkább az egóról szóltak. Két házasságában is született gyermeke. A kislánya épp most lesz 18 éves, abban bízik, hogy újra találkozhatnak. A fiával néha beszélnek telefonon. Apaként most még nem tud bizonyítani, edzőként annál inkább. De mi történt a halászteleki állomás előtt?

– 2010 szeptemberében kaptam egy telefonszámot a Bonus Pastor Alapítványhoz, valahogy beértem a magyarózdi terápiás otthonba. Más levegő, más életforma, nyugalom, biztonság fogadott. Amikor a rehabon mindenki Istenről beszélt, nagy ateistaként arra gondoltam, hogy itt mindenki be van szívva. Végül itt jöttem rá, hogy nem hagyhatom kint Istent.

A ma már sikeres vívóedző azt mondja, a kulcs a változásban van. Számára fontosabb a „hogyan”, mint az, hogy „kivé lettem”. A találkozás Istennel segítette a túlélésben és adott erőt az újrakezdéshez. Ez táplálta benne a reményt, vezette önmaga és embertársai elfogadásához. András azt mondja, terápiás céllal írta meg a Nem hagyhatom kint Istent című könyvét, mert ami neki segített, az másoknak is hasznára válhat.

– Összesen 15 hónap terápia, három felvonásban, két visszaeséssel. Amikor eljutottam arra a mélypontra, hogy már mindenki szabadulni akart tőlem, a feleségem, apám, anyám és a barátok is, amikor már minden kártyámat kijátszottam, elfogytak az álarcaim, semmilyen kiskapu nem maradt nyitva, teljes roncs voltam, szellemileg, fizikailag, ott álltam reményvesztetten – kezdi a leállás történetét András. – Öngyilkosság nem jöhetett szóba, hiszen a korábbi próbálkozásaim sem sikerültek. A református mentőmisszió akkor úgy hangzott számomra, mint a földönkívüliek kedves tanyája. Egy telefonos interjún dőlt el, hogy felvesznek a terápiás intézetbe. Megijedtem. Itt egész nap imádkozni fogunk, kopaszon, lepelben, összekulcsolt kézzel fogok járkálni! „Nincs más választásod, menned kell!” – szólalt meg a belső hangom. Az esti „érzéskörön” találtam magam. Jöttek a bemutatkozások: „Gyuszi vagyok, alkoholista, Vásárhelyről. Öt hónapja az otthon lakója. Kösz!” Majd a következő: „Béla vagyok, 40 éves, Kolozsvárról. Alkoholista. Kösz.” Többiek kórusban: „Kösz.” Majd rám került a sor: „András vagyok. 35 éves. Szatmárnémetiből, és én jól vagyok. Nincsenek alkoholproblémáim, vagyis néha iszom. Kösz!” A többiek mosolyogtak, senki nem kérdezett vissza, hogy akkor mit keresel itt! Csak figyeltek, nem volt ujjal mutogatás. Ekkor tudatosult, hogy vállalnom kell a megtisztulást. Jött a remegés, öklendezés, hőingadozás, vacogás, izzadás, epilepsziás rohamok. Tisztán még soha nem voltam ilyen kétségbeesett. Korábban többször ittam magam eszméletlenre, de józanul soha nem ájultam el. Biztos voltam benne, hogy többé nem iszom, de sajnos nem így lett. Visszaestem. Körülbelül egy évig oda-vissza, ki-be járkáltam, végül felfogtam, hogy többé nem ihatok alkoholt.

Andrásnak áldozatot kellett hoznia. Eljött a pillanat, amikor önmagáról kellett beszélnie. Érzéseiről. Gondolatairól. Meg kellett válaszolnia a kérdést: „Ki vagyok én?”
– Nem a piálós korszakom jutott eszembe, hanem a kiskirály Bandika, a szupersztár vívóbajnok, a múltban éltem – idézi fel András. – Jött a „tükörtartás”, a terápia fontos eszköze. Fel kellett sorolnom öt jó és rossz tulajdonságot. Reflexszerűen a negatív jel alatt kezdtem el írni: önző, büszke, makacs, elviselhetetlen és flegma. A jó tulajdonságokon még elgondolkodni is fájt. Egyszerűen odaírtam, hogy passz. A csoportvezető a többiektől kért kedvező véleményt rólam. Az egyik visszajelzés körülbelül így hangzott: „András, én azt szeretem benned, hogy őszinte és megbízható vagy. Szeretek veled dolgozni, mert a munkához általában jókedvűen állsz hozzá. Kösz.” A sok „kösz” hatására kezdtem megnyílni. Majd jött az álomvilág: karácsonykor hazamegyek, rendbe hozom a házasságomat, nevelem a fiamat, felkeresem a lányomat és mindent helyrehozok. Ismét előtérbe került az egóm, az újabb visszaesés.

Aki átélte a szerfüggőség poklát, az tudja, hogy mivel jár a szer hatásának elmúlása: felfokozott fájdalom, üresség, depresszió, kiégés, magány, reménytelenség. A sokadik rehabilitáció során András kezébe került a Biblia. A Szentírás adott erőt ahhoz, hogy szembenézzen és megküzdjön a benne uralkodó egóval. Ma már azt vallja, a Biblia tanítása megmutatja az ördögi körből kivezető utat, az igazi szeretetet.

– Amikor ima előtt elhangzott, hogy „csendesedjünk meg”, azt hittem, ez valami rossz vicc, hiszen addig sem hallottuk még a légy zümmögését sem. Idővel megértettem, hogy ez a belső elcsendesedést jelenti. Lassan, lépésről lépésre barátkoztam az Igével, a bibliai történetek egyre közelebb kerültek hozzám – tekint vissza.

– Megtanultam, hogy Isten feltétel nélkül szeret, csak el kell fogadnom őt Teremtőmnek, mennyei Atyámnak. Az is itt tudatosult bennem, hogy folyamatosan keresnem kell Isten társaságát, kopogtatnom kell az ajtaján, és az előbb-utóbb megnyílik. Az elvonulótáborban először azt éreztem, hogy minden plasztik, álszent. Ezt elmondtam az egyik táborvezetőnek, aki azt mondta: „Ezt érzed? Akkor pakolj, és menj haza.” Erre nem számítottam. Megdöbbentem, még a rehabról is kirúgnak. Ebben a helyzetben kerültem a gödör aljára – idézi fel András. „Emlékszem, lefekvéskor, a sötétségben senki sem látta a könnyeimet. Teljesen egyedül voltam lélekben. Hirtelen megszólítottam Istent, őt kérdeztem: „Ha létezel és vagy, mit akarsz tőlem? Miért hagysz szenvedni? Miért nem hagysz meghalni? Nekem azt mondták, beszéljek hozzád, te meghallgatsz. Hallasz engem?” Egész éjjel perlekedtünk. Abban a pillanatban, amikor kimondtam azt, hogy „Istenem, kérlek, segíts meg engem”, hatalmas csend lett a fejemben és a szívemben. Soha nem fogom elfelejteni azt az éjszakát és azt a csendet, amit akkor kaptam Istentől. Csend volt a szobában, a házban, a völgyben, és nem tudtam mit kezdeni ezzel a csenddel, csak élveztem, hogy megérintett engem Isten. Ez az én örök pillanatom marad, az én személyes ajándékom Istentől. A reggeli áhítat után kértem, hogy megoszthassam az Istennel való találkozásom élményét. Életemben akkor imádkoztam először hangosan. Isten szeretetéről beszéltem azoknak, akiket előző nap még plasztikembereknek hittem. Ismét felszabadult lettem, új szívvel érkeztem vissza a terápiámba.

András azt mondja, az élet értelme Istent dicsérni. – Dicsérem a huszonnégy órás józan projektemért, a levegőért, az élelemért, a munkámért, a gyermekek szeretetéért. Dicsérem Istent azért, mert Krisztusban felszabadított, és gyönyörűvé tette az életem. Évekkel ezelőtt csontig szétvágtam a bal kezem, átvágtam az idegeket, komoly műtéttel próbálták helyreállítani. A mutatóujjamat és a nagyujjamat még most sem tudom olyan jól mozgatni. Képzeld el, milyen élmény volt azzal a kézzel megint tőrt fogni, sok év kihagyás után! Sok önpusztító dolgot tettem, ami megnyomoríthatott volna. Ha így utólag ezekre gondolok, érzem, hogy odafönt végig nagyon vigyáztak rám.

András a terápia után edzőként visszatért a víváshoz. 2014 nyarán munkát kapott egy nemzetközi edzőtáborban, hatvan kadétkorú lánynak tartott tréningeket. Külföldről is kapott ajánlatokat, ő mégis Szigetszentmiklóson kezdett dolgozni. Majd a helyi lelkésszel közösen kerestek edzőtermet, rátaláltak a Bocskai István Református Oktatási Központra Halásztelken, ahol 2015 szeptembere óta működik a klub Halásztelki BSE néven.

– A lelki energiaforrásomat jelentik a gyermekek, akikben érződik a tiszta lelkület, és ez engem feltölt. A vér szerinti gyerekeimmel sajnos nem nagyon tartom a kapcsolatot, amit elbuktam, azt az Isten visszaadta másképp – mondja a gyógyult edző. – Három tanítvánnyal kezdtem dolgozni. Az induláshoz az iskolától és a szövetségtől ötszáz-ötszázezer forintot kaptam. Megrendeltem harminc darab gyakorlótőrt, az ehhez szükséges kesztyűket. Szereztünk vívógépet, összeraktuk a pástot, és elkezdtem oktatni. Jelenleg ötvenöten vagyunk, a legutóbbi kiírásban a harmadik legeredményesebb tőrszakosztály lett a miénk: hat országos bajnoki érmet nyertünk, a leánygyermekcsapatunk mindenkit maga mögé utasított. Épp tegnap kaptam meg a Magyar Vívószövetség ranglistáját (az 51 pontszerző csapat és 102 egyesület, ebben benne vannak Szilágyi Áronék, a Honvéd, a Fradi is), ebben a pici teremben annyi pontot vívtunk össze, hogy junior korcsoportban Bartus Claudia a kilencedik, gyermekkorosztályban Bartus Bianca a második, a kadétok között Polonyi Petra a második, Badár Szonja az ötödik. A női tőrcsapatunk most már négyszeres országos bajnok, de van ötszörös országos bajnokunk is. Az eredményeinknek köszönhetően most épül a 12 pástos vívótermünk. Ma már nincs bennem nagyravágyás. Egyetlenegyszer nem jutott eszembe az, hogy mekkora sztáredző vagyok. Egy célom van, hogy bárki számára elérhető legyen a vívás. Az edzőtársam, Szilasi Bence Nyíregyházán volt az első tanítványom, ezt közösen értük el.

Amikor beszélgetünk, a legutóbbi párizsi sikereket idézi, és tudatja: minden utazás előtt Isten segítségét kéri, de nem feledkezik meg arról sem, hogy megköszönje a sikereket. – Ez a kettő nagyon beleivódott a hétköznapjaimba. Nem vagyok tökéletes, ezt volt a legnehezebb megtanulni, viszont a jó hír az, hogy mindig lehet Jézushoz fordulni, Isten szeretete mindennél nagyobb erő – mondja nagy mosollyal András.