Párbeszéd szavak nélkül

Robert Capa, a magyar származású világhírű fotóriporter azt mondta, „hogyha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. Megállja a helyét ez az állítás a digitális technika korában is?

Igaza volt Capának. Az ember lényegét nem lehet messziről megmutatni. A fotósnak együtt kell élnie a történettel, eggyé kell válnia az őt övező atmoszférával, így a kép láttán azt érezheti a néző, hogy részese az eseménynek. Közel kell kerülnöm, láthatatlanná kell válnom, vagy ha mégis észrevesznek, fontos, hogy érezzék a szeretetemet. Amikor dolgozom, kapcsolatot teremtek azokkal, akikről a képeim készülnek. Nem tolakodom, csak figyelek, szavak nélküli párbeszédet építek fel.

De hogyan? Főként sportfotókat készít, a sportolók pedig a saját küzdelmükkel vannak elfoglalva.

Halk szavú vagyok, nem szeretem magam a középpontba helyezni. Számos sportolóval dolgozom több csapatnál is, úgy érzem, hogy szeretnek, és ez viszont is igaz. De hosszú út vezet az elfogadásig. Kitartásra van szükség, hiszen minden csapat zárt közösség, nem lehet csak úgy, egyik pillanatról a másikra bekerülni. Azt viszont tudják, soha nem élek vissza azzal, hogy beengedtek az életükbe.

Mintha az egész a bizalomról szólna.

A bizalom az egyik legfontosabb, hiszen bejárok az öltözőbe, ott vagyok velük a feszült, nehéz pillanatokban is. De azt is tudom, mikor húzódjak hátrébb, hogy ne legyek zavaró tényező.

Honnan van önben ez a mély empátia?

Biztos, hogy az édesapámtól örököltem! Édesapám tünemény, a mai napig is a legjobb barátom. Gyerekkoromtól fogva mindig mindent elmondtam neki. Tudtam, hogy ha titkolóznék, megtörne a bizalom kettőnk között.

Mit volt a legnehezebb elmondani neki?

Amióta az eszemet tudom, Loki-szurkoló (Debreceni VSC – a szerk.) vagyok. Szeretem a focit, a szüleim pedig egészen korán elengedtek az idegenbeli meccsekre is, mert tudták, hogy vigyázok magamra, nem csinálok butaságot. Akkoriban olyan volt a lelátói szubkultúra, hogy gyakran elcsattant egy-két pofon. Előfordult, hogy egy szurkolói ütközet közepén találtam magam és engem is bevittek a rendőrségre. Rögtön hívtam édesapámat, hogy a fogdán vagyok, de ne aggódjon, mert nem csináltam semmi rosszat, és ő pontosan tudta, hogy ez így van.

Mindig ilyen jó fiú volt?

Inkább azt mondanám, hogy mindig át tudtam gondolni, mi a következménye annak, amit teszek. Pál efeziusiakhoz írt levelében található életem egyik meghatározó igéje: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen.” Ez az ige gyerekkoromtól fogva arra vezetett, hogy jól gondoljam meg, mit csinálok. Persze ha bántották a testvéreimet vagy a felebarátaimat, kiálltam mellettük, de ezért inkább dicséretet kaptam otthon, mintsem szidást.

Azt mesélte önről az egyik testvére, hogy ha baj van, kérés nélkül is segít. Honnan tudja, hogy támogatásra van szükség?

Azt megérzi az ember! Lehet látni az apró jelekből. Talán a gyerekkoromból fakad ez a képesség, talán a munkámból is, hiszen amikor fényképezek, embereket pásztázok, látom a rezdüléseiket, elemzem őket a fejemben. Próbálok előre gondolkodni, hogy mi történik majd a következő pillanatban.

A fotózás gondolkodós műfaj?

Sehová nem megyek felkészületlenül. Minden feladatnál előre átgondolom a következő lépést. A katolikus egyházi rendezvényen ismernem kell a katolikus liturgiát, a meccsen a játékszabályokat. A vízilabdában észre kell vennem, amikor a játékosok jeleznek egymásnak, hogy hová érkezik majd a labda, mert ha lepattant a vízre, már nincs esélyem; a felcsapódó víz elviszi a képet. Ezek apró dolgok, de a jó képekhez mégis a nagy egészben kell gondolkodni.

Mit szeretne megmutatni a képeivel?

Az érzelmeken keresztül szeretném átadni azt, hogy mi történt. Nem akarok kliséket gyártani, és nem inspirál az sem, hogy készítsek egy tucat akcióképet egy labdarúgóról labdavezetés közben. Inkább legyen egyetlen olyan jó képem, amely első ránézésre elbeszéli az egész történetet.

Melyik képe az, amelyikre most is csettint, hogy ez az?

Igazán beszédes az a kép, amikor kiváló vívónk, Imre Géza nyert helyzetből elvesztette az olimpiai döntőt, és egy tágabb plánból mutatom meg, ahogy a játszma után ül az üres csarnokban magába roskadva. Negyvenegy évesen olimpiai ezüstérmes lett. Lehetett volna ezerféle felvételt készíteni róla, de ez az, amelyik tökéletesen elmeséli egy elveszített arany történetét. Feledhetetlen Kozák Luca tokiói bukása is a százméteres gátfutáson. Összeroskadva zokogott, amikor a tőle néhány méterre versenyző jamaicai futó is elesett, Luca összeszedte magát, odalépett hozzá és felsegítette. Luca intett felém, miközben sírva jött le a pályáról. Gyorsan kellett döntenem, hogy megcsinálom-e a képet, vagy hagyom…

És kattintott?

Igen, mert ott én nem lesifotós voltam. Luca debreceni, régóta ismerem őt és tudom, hogy nekem integetett. Sokszor élem át, hogy a sportolók keresnek a tekintetükkel, mert nekem akarják megmutatni, ami bennük van, legyen az akár öröm vagy fájdalom.

Volt olyan kép, amely nagyon jól sikerült, mégsem publikálta a szereplők védelmében? Kérdezhetném úgy is, hogy etikai okokból.

Vannak olyan dolgok, amelyeket nem mutat meg az ember, például egy huszonöt kilométeres nyílt vízi úszás után a partra érkező sportoló annyira kikészül, hogy szinte az életéért küzd. Ezt lefotózom, de lehet, hogy nem mutatom meg senkinek. A fotós felelőssége, hogy mit hoz nyilvánosságra, és mit sugároz a képeivel.

Vannak meghatározó jelenetek a sporton kívül is?

Amikor korábban a debreceni megyei napilapnál dolgoztam, minden karácsony előtt karitatív akciót indítottunk: három nehéz helyzetben lévő családnak segítettünk. Ekkor találkoztam egy Nyírábrány melletti családdal, akik szívszorító szegénységben éltek, egyetlen szobát fűtöttek, áram nem volt, a gyerekek pedig egy hosszú földúton gyalogolva jártak iskolába. Amikor a kolléganőmmel befejeztük a riportot és kiléptünk a házukból, az egyik kislány hirtelen megragadta a kezem, és belerakott egy saját kezűleg készített mikulást. Ez a pillanat mélyen megrázott. Az a kislány akart adni nekem, akinek semmije sem volt. Számomra hatalmas örömet jelentett, hogy a riport és a képeim segítségével megmutathattuk az életüket, sok emberhez eljutott a történetük, és segítséget kaphattak az adakozó olvasóktól.

Hogyha elolvasok egy írást, vagy meghallgatok valamilyen zenét, sokszor átjön, ha hívő ember alkotásáról van szó. Mit gondol, a fényképen lehet látni, ha hívő ember fotózta?

Megfogott ez a kérdés, nem feltétlenül tudom a választ, de az biztos, hogy nagyon sokat köszönhetek Istennek. Tényleges erőt adott a pályámhoz, hogy hívő ember vagyok. Más a viszonyulásom az emberekhez, és ez fordítva is igaz. Az édesapám református lelkész. Vasárnaponként az istentiszteletek után az egyik rokonom rendszeresen elvitt magával kézilabdameccsekre. Tizenegyig a templomban voltunk, majd disznóvágtával irány a Hódos Imre Sportcsarnok! Imponáló volt számomra a hangzavar, a szurkolás. Aztán a fociultrák is befogadtak maguk közé, én készítettem az első képeket a szurkolói koreográfiákról a DVSC-nél. Tudom, hogy nem ez az általános megítélés, de állítom, hogy nagyon sok kiváló ember van a drukkerek között. Sok refis is járt a focimeccsekre. Annyifélék voltunk: gazdagok, szegények, okosak, szerényebb képességűek, hívők és hitetlenek, de a különbözőségeink ellenére mindig számíthattunk egymásra. A mai napig tartó barátságok születtek a lelátón, hiszen összeköt minket a magyarság, a lokálpatriotizmus, no meg a Loki szeretete.

Már értem a pályaválasztását, de a szülei nem voltak csalódottak, hogy nem lelkész lett?

A családom mindig engedte, hogy menjek a saját fejem után, és bár édesapám folyamatosan terelgetett a jó irányba, sosem erőből tette. Amikor eljött a továbbtanulásom ideje, szerették volna, ha diplomázom, de elfogadták, hogy nekem a fotózás a szerelmem. Ahogy kijöttem a gimiből, azonnal szerződést kaptam a megyei lapkiadótól. Tizennégy éves korom óta fotózom, és ők is belátták, hogy nem vagyok szószékre való ember. Nem szeretek szerepelni, és nem is tudnék olyan szépen beszélni, mint édesapám.

A fotóriporterség sokszor magányos és stresszes munka. Minden hétvégén rendezvényekre jár, utazik, három olimpiát megjárt, határidőket teljesít. Hogyan tudja kipihenni magát?

Nekem a fotózás nemcsak munka, hanem töltekezés is egyben, hiába fárasztó, megannyi élménnyel párosul. Szeretem a hivatásomat. Pályakezdőként én is nyomtam a gázpedált, hogy odaérjek mindenhova. Sokszor görcsösen, megfelelési kényszerrel dolgoztam, és vágytam arra, hogy megdicsérjenek. Most már nyugodt vagyok, nem akarok másoknak megfelelni, és ezzel a hozzáállással sokkal többre lehet jutni.

Mi motiválja? Mit szeretne még mindenképpen „lekapni”?

Az volt az álmom, hogy mint sportfotós egyszer kijussak egy téli és egy nyári olimpiára. Ezt jóval túlteljesítettem már a pályám elején. Rengeteg élménnyel gazdagodtam, megélhettem például élőben Magyarország első téli olimpiai érmét. Sok embert láttam küzdeni reggeltől estig azért az egy futamért, hogy az olimpián megmérettessen, és felemelő volt látni az eredményt a saját szememmel. A jó és rossz dolgok is hozzátettek ahhoz, hogy élettapasztalatot szerezzek és megerősödjek abban, hogy szeretek élni. Amikor jött a pandémia, és nem voltak rendezvények, a Hortobágyról készítettem képeket. Szeretem a Hortobágyot, a pásztorokat, a ménest. Előfordul, hogy csak kimegyek beszélgetni, és egy kockát sem lövök el. Olyan is volt, hogy éjszaka leterítettem egy plédet az ország legsötétebb helyén, a Pece-kút mellett, és fotóztam a nyári csillaghullást.

És mire jutott a csillagokat bámulva?

Nézelődni horizonttól horizontig sok kérdést felvet, például hogy mi van azután. Felfoghatatlan, amit Isten teremtett. Aztán kinéztem egy pontot, a legfényesebbet, és boldog voltam.

Ha az összes képe közül egyetlen fotót mutathatna meg az egész világnak, melyik lenne az?

A családomat mutatnám meg, mert hálás vagyok értük, és büszke vagyok mindegyikükre.