Oltalom, menedék, otthon

Először Takaró Károlyhoz fordulok. Most, amikor utolsóként berobogott János, ön feltűnő szeretettel fogadta. A tudatomban összevillant ez a mozzanat és a fia egy korábbi bizonyságtétele válságos kamaszkoráról és megtéréséről. Visszatekinthetnénk először is azokra a nehéz időkre?

Takaró Károly (továbbiakban TK): Jánosról biztató Igét kaptam valaha, ezáltal élő reménységem volt, hogy egyszer majd még lelkész lesz, a középiskolai kisiklások ellenére. Utánamentem Debrecenbe, ahol az egyetemen geológiát kezdett tanulni, hogy elmondjam neki, egy betűt azért változtatni kellene a hivatásán: nem geológus, teológus… Egyébként pedig éppen így szerettem korábban is. Más kérdés, hogy jelenleg, nyugdíjasan, amikor ő hasonlóan elfoglalt, mint én voltam, különösen vágyom arra, hogy beszélgessünk, együtt legyünk. Emlékszem, amikor egy másik fiam pár esztendeje súlyos betegségben meghalt, a gyülekezet előtt úgy imádkoztam: „Köszönöm, Uram, hogy a tiéd az enyém is lehetett.” Volt úgy, hogy Janit önkéntelenül azzal fogadtam, amikor beugrott hozzám: „Olyan boldog vagyok, hogy följöttél!” Mire ő: „Apa, csak öt percre jöhettem.” „Akkor is boldoggá tettél – válaszoltam neki –, mert öt percre az enyém is lehetsz!” Szóval az embernek az ajándékperceket a gyermekével nagyon meg kell becsülni, azt is, ha közös interjú készül velünk…

Takaró János (továbbiakban TJ): Édesapám szeretete a gimnazista éveimben sem volt teljesítményfüggő, ebben a tékozló fiú Atyjának arcából ábrázolódott ki egy fontos vonás. Tényleg úgy szeretett, mint az általános iskola idején, amikor még büszke is lehetett rám. A középiskolai években bulizós, kicsapongó életmódot folytattam, az iskolát sokszor kerültem, épp hogy meg nem buktam. Nyilvánvaló volt, hogy nem ért egyet mindezzel, nem tudja erre áldását adni. Jelezte, hogy ha folytatom, azzal ártok magamnak, szóval a feddést, iránymutatást megkaptam, de a bizalom és a szeretetkapcsolat megmaradt. Nem lehetett neki könnyű, de megengedte, hogy megfussam azt a pályát, és meglássam, milyen gyümölcse van...

TK: Nem merültem bele a kétségbeesésbe, imádkoztam. Nemegyszer szembesítettem Janit azzal, amit gondoltam róla és a helyzetről, de az nem látszott célszerűnek, hogy szüntelenül a szemére hányjam az életformáját. Újra szóvá tenni majd akkor kell, gondoltam, amikor az igény fölébred rá benne. „A hitben erőtlent pedig fogadjátok be, de ne azért, hogy nézeteit bírálgassátok. […] Tulajdon urának áll vagy bukik. De meg fog állni, mert van hatalma az Úrnak arra, hogy megtartsa” (Róm 14,1.4) – többek között ez az Ige vezetett apaként. Így aztán a legnagyobb fegyelmezés a következő volt: hazajöttem az esti szolgálatból…

Hány órakor?

TK: Gyakran éjjel 11-ig, 12-ig tartottak a lelkigondozói beszélgetések. Szóval hazaérvén hallottam, hogy a mellettem lévő szobában Jani és öccse felől üvölt a kemény rock vagy valami hasonló, attól függően, kinek milyen hangulata volt. Elordítottam magam, hogy bizonyosan áthallatszódjon: „Ember a házban!” (nevet) És akkor lehúzták a hangerőt.

János, mi lett volna, ha édesapja szigorral próbál közbeavatkozni azokban az években?

TJ: Nem tudom; keménységre mindig keménységgel reagáltam. Valami elvetélt szabadsággondolat tartott fogva, és ha valaki korlátozni akart volna, kétes, hogy sikerült volna-e neki. Annál is inkább, mivel a függőségeim eléggé gátolták, hogy értelmes és felelősségteljes gondolataim legyenek… Szóval az én távolodásom oka nem a szülői vagy a gyülekezeti légkör volt, hanem a saját szabadságigényem. Senkit sem akartam szolgálni, Istent sem.

Az említett pubertáskori szabadságvágy nem kapcsolódott össze valami magasztos céllal vagy önmegvalósítási szándékkal?

TJ: Bennem akkoriban inkább értékválság volt, nem találtam semmit, ami lekötött, betöltött vagy motivált volna. Nem csak lelkész nem szerettem volna lenni – igaz, nem is nógattak erre –, igazából nem találtam semmit, aminek odaadhattam volna magam. Nem voltam semmi ügybe beleszerelmesedve; volt bennem valami óriás vákuum.

„Isten alakú űr”?

TJ: Végső soron erről lehetett szó. Huszonegy éves koromban – miután Debrecenben egy évig geológiát tanultam és otthagytam – magamba szálltam. Még nem voltam hívő, de úgy döntöttem, hogy elmegyek teológiára. A felvételire készülve tértem meg és járt át Isten szeretete.

Őszintén, nem volt okozója János kamaszkori kisiklásának részben az, hogy az édesapa intenzíven gyakorolta hivatását, s ez figyelmet, energiát vett el a serdülőkorú gyerekektől?

TK: El kell ismernem, a daliás időkben volt olyan vasárnap, amikor egyszer csak megjelent négy gyermekem azzal: „Apa, vedd elő a naptárad, most beírsz bennünket is!” Fél órára, órára be voltak oda írva az emberek nevei, és akkor szégyenszemre be kellett írnom, hogy ez és ez a fiam ekkor jön, a lányom akkor jön…

TJ: Szerintem kizárt, hogy valamennyire ne fizesse meg az árát annak a férfinak a családja, aki komolyan odateszi magát a hivatása gyakorlásában. A lelkészi szolgálat – már a magam életében is tapasztalom – eleve nehezített pálya. Azok a napok, hétvége, ünnep, amelyek klasszikusan családiak, a lelkipásztornál a leghúzósabb munkaidők. Édesapám nyilván rengeteg energiát fektetett a gyülekezetbe. Volt, hogy ezzel párhuzamosan protestáns tábori püspöknek delegálta a református egyház, utazott, szolgált állandóan. Ezzel együtt: amit csak meg tudott tenni azért, hogy ott legyen velünk, amikor számított, azt megtette. Kedves emlék: ha megkértük, akár éjjel kettőkor is összeütött nekünk valami gyorsan elkészíthető melegételt, lecsót vagy hasonlót, ha ő is fent volt…

Ez azért érdekes: egy mindenki által katonásnak tartott, rendkívül határozott személy egyúttal gyöngéd is.

TJ: Aki erős, az tud igazán gyöngéd is lenni. A mennyei Atya erős személy, de egyben szerető és kegyelmes is. Ez az édesapám karakterében mind megvan. A hívő életét hitelesnek láttam. Sok lelkészgyereknél az okozza a törést, hogy nincs szinkronban az, amit az apja lelkészként csinál és amilyen otthon. Én hitelesnek láttam apám hitét és szolgálatát, nem emiatt távolodtam el a gyülekezettől, hanem a saját vágyaim miatt. Isten kegyelme, hogy megőrzött „nem kicsit tékozló fiús” korszakomban.

A jelenlegi fiatal kelenföldi lelkipásztor a munkája során fel tudja használni az ifjúkori kallódás és az abból való szabadulás tapasztalatait?

TJ: Isten jellemzően bukásaink tanulságaival, meggyógyított lelki sebeinkkel küld minket másokhoz szolgálni. Azoknál a hívő családoknál, amelyekben az elkövető fiatal valamilyen tabusított dolog miatt fagyos ítélkezést tapasztal, még súlyosabb probléma jelentkezik. Az ilyen kallódó fiatalhoz gyakran nem az evangéliummal közelednek, mert neki egy „fúj ember”-nek kell éreznie magát. Nekem azonban, aki megjártam hasonló mélységeket, és azokban Isten megértetett velem dolgokat, nem taszító olyan fiatalokkal is foglalkozni, akik szét vannak csúszva.

Takaró Károly foglalkozik még a fiatalokkal? Hiszen közszájon forog, hogy ez volt az egyik erőssége.

TK: Hogyne foglalkoznék, például havonta tartok alkalmat az egyetemista korosztálynak. Nyilván négyszemközti beszélgetésektől sem zárkózom el, ha megkérnek. Sőt, még mindig előfordul, hogy prédikálás közben észreveszem a lelki mozgást valakin – akár az Igével szembeni ellenkezést, akár azt, ha eltalálta az Ige –, és ilyenkor kiszólok, hogy alkalom után jöjjön be az irodába, mert imádkozni szeretnék vele.

Miért tesz így?

TK: Pásztori karakteremhez tartozik. Amennyire ez rajtam múlik, nem engedhetem, hogy szomorú lélekkel menjen el valaki onnan, ahol az evangéliumot hirdették neki, és láthatóan éppen munkálkodik benne az Isten Szentlelke.

Más a mai fiatal nemzedék a korábbiaknál?

TK: Összességében azt érzékelem, hogy a legtöbb mai fiatalnak az otthonérzet, ha lehet, még inkább fontos. A fizikai otthon sokuknál csak az a hely, ahol leteszi a holmiját, vagy ahol magára zártan éli a saját világát. Oltalom, menedék, otthon – ennek kell lennie a gyülekezetnek vagy egy-egy hívő viszonyulásának a másik emberhez. Békét sugározni, megkívántatni a keresztyén életvitelt és közösségi életet. Az otthonlétnek kell helyreállnia a lelkigondozói beszélgetésekben is. Az igazság kimondása belső konfrontációt követel, a megkönnyebbülésre vágyó lélek konfrontálódik a szégyenérzettel, azzal a késztetéssel, hogy ne derüljön ki ez meg amaz. Ha aztán kijött az igazság, és a fiatal tapasztalja, hogy nem néznek rá másképp, mint előtte, akkor újra – vagy életében először – találkozik az otthonérzettel.

Térjünk ki a nem tipikus, bár nem is példa nélküli lelkészváltásra, hiszen 2018-ban Takaró Károly utódja Kelenföldön Takaró János lett.

TJ: Hatodéves teológusgyakornokként Pasaréten szolgáltam. Utána beosztott lelkész voltam a kelenföldi gyülekezetben. Azért tértem vissza, hogy együtt szolgálhassak apámmal a nyugdíjba meneteléig. A lelkipásztor-keresés folyamatában a presbitérium azzal jött oda hozzám, hogy engem szeretnének meghívni vezető lelkésznek.

A gyülekezet előtt nagy tekintélyű, igehirdetőként országos hírű apa latba vetette befolyását a fiáért?

TK: Sem Gyálon 1995-ben, sem itt nem szóltam bele abba, hogy ki legyen az engem követő lelkipásztor, a kiválasztás gondját a presbitériumra hagytam. Megkérdezték, hogy kit szeretnék, de nem foglaltam állást. Elvi célom viszont volt: ne kelljen a szószéken versengeni, vitatkozni papoknak. S hogy olyan legyen az utó dom, akiről jó bizonyságot tettek hívők. Ilyen több is szóba kerülhetett, közöttük János is, akit értékeltek és szerettek hallgatni ottani segédlelkész korában a pasaréti hívők is. Elmondhatom, hogy gyülekezetünkben nem családi elven, hanem az Isten családjához tartozás elvén választatott ki az új lelkipásztor. Istennek adok hálát, hogy János fiam lett az utódom, de azért is hálás vagyok, hogy barátok, testvérek Horváth Ádám beosztott lelkésszel, akit még én hívtam ide munkatársamnak.

Más lett-e a gyülekezet? Gondolom, megjelent némelyeknél az az elvárás, hogy a fiú „kopírozása” legyen az apjának.

TJ: Az ember, azzal együtt, hogy fiatal és vannak elképzelései, jó, ha alázatos. Nem az a dolgom, hogy mindent másképp csináljak, tisztelni kell annak a közösségnek az életét, múltját, ahol lelki feladatot és megbízást kaptam a pásztorolásra. Ennek mérlegelésével kell átgondolni, mihez és milyen tempóban nyúl hozzá az ember. De azért beszámolhatok a pár éves új korszakban előrehaladásról is. Arra indított Isten, hogy a családosok és a házaspárok között célzottabban szolgáljunk. Ennek meg kellett teremteni a nyaralásos tradícióját, amit akadályozott, hogy Tahiban a saját tulajdonú táborhelyünk, ahol a nyári csendesheteinket tartjuk korosztályi bontásban, teljes, kisgyermekes családok fogadására nem alkalmas. Bonyhádon viszont találtunk megfelelő helyet, ahol több mint száz fő elfér, és töltődhet lelkileg is. Ez a családos tábor három éve minden nyáron létrejön. Két éve házaskört is szerveztünk a megkezdett munka folytatásaként. Sőt, a covid ellenére alig maradt el az elmúlt években csendeshetünk.

Érdekes kezdés lehetett: szinte közvetlenül azután, hogy vezető lelkipásztor lett, jött a világjárvány.

TJ: Jól működő gyülekezetet vettem át, és úgy látszott, meghosszabbítható, fenntartható lesz minden, elketyeg a rendszer akármeddig. De valóban voltak tervek, amelyeket el kellett napolni, illetve foglalkozni kellett azzal, hogyan lehet legalább relatíve közösségben lenni ilyen helyzetben. Korábban is voltak nálunk élő istentisztelet-közvetítések, de a járvány alatt határozottabban elfoglaltuk az online teret. Létrehoztunk egy hétköznap reggeli áhítatsorozatot is, amelyet apám tartott egy éven keresztül.

TK: Jólesett, hogy felkértek erre, munkába, iskolába menet sokan hallgatták. Kaptam olyan visszajelzéseket is, hogy most már különbséget tudnak tenni az olyan reggel között, amely Istennel indul, és amelyik nem.

2023 a lelkipásztorok éve egyházunkban. Amikor egy-egy gyülekezetben eljön az ideje, hogyan történjék a lelkészváltás, milyen a jó gyülekezetátadás?

TK: A kiválasztás feltétlenül a Bibliában megjelölt igei rend szerint történjék. Legyen alkalmas a jelölt olyan értelemben, hogy megkapta mind a prédikálás, mind a kormányzás lelkét – különben nem vezető –, bírjon olyan ajándékkal, amely mások számára kincs.

TJ: Nem gondolom jónak, ha a lelkész megmondja, kit válasszanak utána, mert akkor nem érzi a presbitérium, hogy az ő felelős döntése volt. A távozni készülő lelkésznek az a feladata, hogy a presbitériumot a jó döntésre alkalmas testületté készítse föl lelkiekben. Lássák a gyülekezet igényeit, mi szolgál a lelki hasznukra, érezzék felelősnek magukat Krisztusban a rájuk bízott közösségért. Veszélyes átmeneti időszak az, amikor a régi lelkész már nincs ott, de az új még nincs megválasztva, hiszen egyfajta hatalmi-tekintélyi vákuum keletkezhet. Ilyenkor léphetnek fel kvázi vezetői igénnyel olyan prominensek, akik nem gondolnak azzal, hogy a pozícióharc miatt meghasonlás lesz a gyülekezetben, illetve nem tudják megugrani a vesztesek, hogy nem az ő emberük győzött. Ebben az esetben azonnal „nyer” a lelkész magának egy ellenzéket.

Hogyan védhető ez ki?

TJ: A presbitérium felkészítéséről már szóltam, ne maradjanak adott esetben testiesek, lelkileg kiskorúak. Továbbá apámhoz hasonlóan én is azt vallom, jobb, ha az egyházjog által felkínált lehetőségek közül a meghívást választja a vezető testület. Ha a presbitérium előre kiküzdi magában az egységre jutást, elkerülhető a viszály, mindenki érdekeltnek érzi magát az új lelkész sikerében, aminek közös a gyümölcse.

TK: Jó, ha a felkészítés arra is kiterjed, hogy a szolgáló munkatársak külön kérés nélkül folytassák tovább a munkájukat az átmeneti időszakban és az új lelkész érkezése után is, a még érvényes missziói munkaterv szerinti feladatkörök szerint. Arra tanítottam gyáli, illetve kelenföldi távozásom előtt a munkatársaimat, legyenek só, világosság és menedék. Az új lelkész, illetve lelkész, illetve házastársa felé ne elvárással, kioktatással, hanem szeretettel viseltessetek, hiszen még csak most „tanulják” a gyülekezetet, és esetleg a vezetésben is gyakorlatlanok.

János, milyen ma a kapcsolata az édesapjával?

TJ: Fordult a kocka, most én érek rá kevésbé a kapcsolattartásra. De a covid alatt, amikor naponta jártam fel hozzá a reggeli áhítatokat felvenni, nagyon egymásra találtunk. A covid apa-fiú kapcsolatunkban pont nem izoláció volt; talán soha nem beszélgettünk annyit és olyan bensőségesen. Ebben segített, hogy az életterületeink is hasonlók lettek, mert már mindketten teológusok, lelkészek és nagycsaládosok vagyunk.

Apropó, épp a napokban született meg az ötödik gyermeke!

TJ: Igen, egy csodaszép kislány. Most is azt tapasztaltuk meg a feleségemmel, hogy Isten a tenyerén hordozott minket. Újra és újra átélem, hogy az élet Isten ajándéka, és ő is tartja meg. Nagy öröm ez nekünk, és az is biztos, hogy izgalmas nyarunk lesz.