Mitől család a család? Sok mindentől, többek között hagyományaitól, rítusaitól, ahogy elbúcsúztunk gyermekként iskolába menet, vagy elmondtuk szüleinkkel a Miatyánkot lefekvéskor, esetleg közösen ebédelünk. Minden családban más, de rendkívül fontos a kommunikáció effajta szimbolikus megnyilvánulása. Földesi András jogász Jézus történetét olvassa fel szenteste, miközben tíztagú családja körbeállja a karácsonyfát.
Félhomály fogad bennünket a család nappalijában, a gyerekek nem engedték felkapcsolni a villanyt, hiszen „nekünk is látnunk kell”, hogyan ragyogja be a szobát az adventi naptártemplom szétáradó fénye. Megcsodáljuk, ablakai egy-egy igeverset rejtenek. A gyerekek felosztották, milyen sorrendben nyitják ki esténként. – Hittestvérünktől kaptuk ajándékba, nem volt hiábavaló a munkája, téli szünetben a nagyobbak többször odaállnak Igét olvasgatni – osztja meg Ilona, az édesanya.
Az asszony teát készít, szükség lesz a sok csészére, hiszen a szürkületben lassan minden családtag hazaér. Cserépköcsögben gőzölög az illatos főzet. Teázás közben szóba kerül a karácsonyfa-állítás, ami Földesiéknél is az enteriőr átrendezésével jár. Az elmúlt években szép készlet gyűlt össze kézműves díszekből. A nappali sarkában álló fára vegyesen kerülnek a házi készítésű és vásárolt csecsebecsék. – Adventben mindennap felolvasok az üdvtörténet eseményeiből, ehhez jut egy kicsinyke kép, amelyet kiszíneznek a gyerekek, majd felakasztjuk a karácsonyfára. Az Ószövetségben Isten sok jelképet adott népének, nekünk is kellenek, főképpen a gyerekeknek.
„Téli szünetben a nagyobbak többször odaállnak Igét olvasgatni”
Sok családhoz hasonlóan az ő adventjükből sem hiányzik a mézeskalács-készítés. Ilona a tésztát egyedül gyúrja be, de a kicsik maguk formázzák ki. – János fiam sokszor kézműveskedik a kisebbekkel: hópelyheket vágnak ki és fűznek fel, feldíszítik velük a házat. Megesett, hogy tűpárnát hímeztek. A kézműveskedés a közösség megélésére ad lehetőséget, alkalom a beszélgetésre, a nagyoknál ugyanez a közös társasozás nálunk – teszi hozzá az édesanya.
A szoba szegletében varrógép áll, nagy, fehér cérnákkal felszerelve. A kézműves ajándék Földesiéknél nagy kincs. Amíg kevesebb gyermekük volt, Ilona több ajándékot készített varrógéppel: blúzt, a fiúknak egyenmellényeket, de adventi naptárt is varrt már. Ahogy az édesanya mondja, a kézműveskedés egyenesen arányos a szabadidejével, amelyből egyre kevesebb maradt az évek során. – Értékelik a gyerekek, de más kívánságaik is vannak. Janó máig őrzi azt a kis őzikét, amelyet tőlem kapott. Mintát szeretnék nyújtani ezzel nekik, hiszen ők is tudnak saját kezű meglepetést készíteni. Idősebb fiaimtól kuponfüzetet kapok olykor, ez a kedvenc ajándékom: „Főzök neked teát”, „Ülj le, pihenj, amíg mesélek a kicsiknek”. Sajnos sokszor a lejárati idő után jut eszembe, hogy nem váltottam be az összes kupont – mosolyog az édesanya.
„Az ünnep hálaadás”
Ilona az évek során egyre fáradtabban várja az ünnepet. – Évről évre nagyobb küzdelem nem a munkát látni benne, hanem Krisztust várni. A feladatokat nem nagyon osztom szét, a gyerekek sem ugranak mindig a teendőkért. A tervezés segít nem túlvállalni magam. Általában már novemberben átgondolom a teendőket, a karácsonyi menüt, idén ez december közepe tájára csúszott át, addigra levizsgázom. Az idei karácsony sok mindenben eltér majd az előzőektől, de próbálom elfogadni: nem jut mindenre idő – osztja meg az édesanya.
A család Barnusa és Janója zenekari próbáról érkezik haza. Barnus hegedül, Janó csellózik, és ahogy mondja, a modernebb műveket kedveli. – A karácsonyt azért is szeretem, mert Jézus megszületett, és azóta tovább élhetünk, ha megtérünk – fogalmaz. – Az ünnep hálaadás – magyarázza Ábel –, ilyenkor megköszönöm a családomat és hogy nem vagyunk szegények – teszi hozzá a nyolcéves kisfiú.
A nagy asztalnál mindenkinek saját helye van, amiből viták is szoktak adódni. – Mindenki az én anyukám mellett akar ülni – magyarázza Janó, és hozzáteszi, a lányok viszont inkább apjuk társaságáért versenyeznek.
Földesi András jogász és Földesiné Kertész Ilona magyar– angol tanár, családi naptárak illusztrátora tizennyolc éve él házasságban. Ilona grafikáinak legfőbb inspirálói saját gyermekei: András, Sámuel, János, Barnabás, Ábel, Ilona, Lenke és Veronika.
Az édesanya úgy véli, az ünnepre hangolódást leginkább a közös zenélés segíti, kétszeres imádkozásként. A fiúkat még nehezen lehet rábeszélni, de a kislányok ráéreztek ennek örömére, és szívesen énekelnek Ilonával. Ottlétünkkor kis unszolásra sikerült összeszervezni a csapatot. A karácsonyi trió meglepetésnek szánja Esterházy Pál Ó, áldott éj című darabját Ilona zenekedvelő szüleinek, ahova szilveszterkor látogatnak el. – Remélem, tetszeni fog anyának, édesapám valószínűleg kevésbé látványosan hatódik majd meg, de örülni fog – vélekedik.
Utoljára az édesapa, András érkezik meg, akitől megtudjuk, hogy a fát szenteste előtti nap vásárolják meg a gyerekekkel a közeli piacról, a nagyok segítenek hazavinni. A nappali belmagasságánál mindig hosszabbat választanak, ezért vágni kell belőle. – Próbálkoztunk gyökeres fenyőkkel, egy közülük megfogant és nagyra nőtt a kertben, de visszatértünk a vágotthoz. Szeretjük a lángját a kandallóban – árulja el az apa.
„Remélem, tetszeni fog anyának, édesapám valószínűleg kevésbé látványosan hatódik majd meg, de örülni fog”
A családban az esti bibliaolvasás adventben nagyobb teret kap. – Egyetlen közös étkezésünk a vacsora. Ilyenkor beszéljük meg a történéseket, a teendőket, ezért sokszor háttérbe szorul az Ige, de igyekszünk a napot közös imával zárni – magyarázza az édesapa, András. Ilona szerint nehéz asztal mellett tartani a gyerekeket, ezért ő hamarabb fejezi be a vacsorát, hogy felolvashasson a Szentírásból. – Arról beszélek, amivel telve a szívem. Ha Krisztus van benne, róla teszek bizonyságot, ha nincs rendben a kapcsolatom Istennel, nehezen tudom az Igére terelni a szót – teszi hozzá az édesanya. András hozzáfűzi, az evangéliumot igyekeznek minden alkalommal továbbadni nekik. Sokat jelent számukra, hogy az újszegedi gyülekezetnek aktív tagjai: a különböző református programok testileg és lelkileg is segítik az ünnepi készülődést. A gyerekek például karácsonyi szerepre gyakorolnak.
Jó és rossz hagyományaink
Ilona a tinédzserkorában megélt szentesti hagyományokat igyekezett átültetni családjába. Karácsonykor az időt az ajándék kirakósokkal, társasjátékokkal töltik, a gyerekek belekezdenek az újonnan kapott könyvekbe. Ritkán vannak együtt, nagy becsben tartják a közös időt. Délelőtt András állítja be a fát, amelyet együtt díszítenek fel a gyerekekkel. – Az istentisztelet végén megajándékozzuk egymást a hittestvérekkel. Vacsora után a kisebbekkel felmegyünk a hálószobába mesét olvasni, amíg András elhelyezi a csillagszórókat, az ajándékokat a fa alá. Amikor megrázza a csengőt, mind a nyolcan egyszerre rohannak le az emeletről – eleveníti fel az édesanya. – Körbeálljuk a karácsonyfát, és fölolvasom Jézus születésének történetét. Imádkozunk, elénekeljük a Mennyből az angyalt, a lányok kedvencét, majd ajándékozunk – teszi hozzá az édesapa.
Előkerülnek a fotókönyvek. A családban főként Ilona szeret fényképezni. Évente négy albumot állít össze az évszakoknak megfelelően. – Idén visszaszorult a fotókönyvkészítés. Kedvenc képeim azok, amelyeknél beállítjuk a fotóállványt, a gyerekek egymás hegyén-hátán mókáznak és kacagnak.
A tizenhét éves elsőszülött András a közösség megélését hangsúlyozza. Általában későn ér haza az iskolából, gyakran nem tud részt venni a családi áhítaton. Karácsonykor azonban nem számolja a perceit. – Fontos az együtt töltött idő, de a közös igeolvasás hangsúlyosan az, főleg mivel egyedül nehezen fogok hozzá, közösségben sokkal könnyebb elcsendesedni – örül András Krisztus-követő szüleinek, bár tapasztal nehézségeket, könnyebbnek véli így az Úr megismerését, hiszen kisebb gyermekként szinte kötelező volt gyülekezetbe járni.
Felelevenednek a szülők kamaszkori karácsonyai is. – Akkoriban a gyerekek szenteste adták elő műsorukat, emiatt hosszúra nyúlt az istentisztelet. Szervezőként, segítőként teljesen kimerültünk, mire hazaértünk a szüleimmel. Örülök, hogy a mi gyülekezetünkben ez másképp zajlik, advent utolsó vasárnapján mutatják be az előadást – magyarázza az édesanya. – Gyermekkori szokásom, hogy szenteste őrült módjára „még itt is kitakarítok”, „még azt is megcsinálom”. Sokat dolgoztam lelkileg, hogy ezt levetkezzem, hiszen Jézus megelégedett egy istállóval, valószínűleg a mi lakásunk is jó lesz számára, függetlenül attól, mennyire van rend benne. Kemény munka van mögöttem ezen a területen, de van még mit elengednem. A férjem somolyog mellettem, az agyára megyek ezzel a szokásommal – vallja meg őszintén Ilona. Az évek alatt irgalmasabb lett a gyerekekkel és magával szemben is. – Attól, hogy advent van, senki sem változik meg egy csapásra, de áthelyeződött a hangsúly az elvárásról a várakozásra. A kilencvenedik zsoltár utolsó versét gyakran imádkoztam: „Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!” Sokáig azt éreztem, nem hallgat meg Isten, mivel az én kezem munkájának már egy nap múlva sincs nyoma. Majd megértettem, ezen a világon egyedül az ő országa maradandó, kezem munkája csak akkor lesz az, ha annak építésén munkálkodom. Ez nem feltétlenül jelent mást a mézeskalácssütésen, lakásdíszítésen kívül. Kell a „varázslat”, de máshova került a hangsúly – folytatja a nyolcgyermekes anyuka.
„Isten felhőoszlopban és tűzoszlopban vezette népét, az Egyiptomból kivonuló zsidók sem voltak tökéletesek, Isten mégsem hagyta el őket. Hiszem, minket sem fog!”
– Az ünnepben ránk nehezedő társadalmi nyomást olykor nehéz ellensúlyozni, de szeretnénk, hogy a hangsúly ne a materiális ajándékon, hanem Krisztus megváltó munkáján legyen. A tiszta és szent lett emberré értünk, bűnösökért, vállalta az utat a születéstől a kereszthalálig. Egyszer az óvodában megkérdezték a lányainkat, mit szeretnének kapni karácsonyra, még levelet is írtak a Mikulásnak. Az óvónők csak ajándékötletet akartak adni nekünk, de Ilona, Lenke és Veronika biztosra vették a kigondolt nyuszit. Hála Istennek, kimagyaráztuk magunkat: „tapsifüles csak húsvétkor jön”, és nem lett belőle sírás-rívás – eleveníti fel az édesanya.
Ilona beteszi a sütőbe a két megkelt kenyértésztát, drágállja a boltit, így maga süti. Angol–magyar bölcsésztanárként diplomázott, az elmúlt éveket otthon töltötte gyermekeivel. Negyedik éve forgat adventi olvasót reggeli elcsendesedésében. – Ha a jövőre gondolok, elfog az aggodalom, megmérgezi kedélyállapotomat a félelem. Eddig is azt éreztem, összecsapnak fejem fölött a hullámok, elhanyagolom a gyerekeket, állandó lelkiismeret-furdalásban élek, de nemsokára muszáj munkába állnom, anyagi helyzetünk megkívánja. Így a ma olvasott üzenet mélyen megérintett: Isten felhőoszlopban és tűzoszlopban vezette népét, az Egyiptomból kivonuló zsidók sem voltak tökéletesek, Isten mégsem hagyta el őket. Hiszem, minket sem fog! Erre koncentrálok – hangsúlyozza Ilona. Honlapfejlesztést tanul, decemberben vizsgázik. Úgy véli, az otthonról, részmunkaidőben végezhető állást összeegyeztetheti a családi teendőkkel.
„Tavaszi szél vizet áraszt” – énekelik spontán a kislányok a konyhában édesanyjuk társaságában, mialatt pár szót váltunk még a családapával. – Ahhoz, hogy alázattal, türelemmel, szeretettel, Isten dicsőségére élhessünk, békesség kell. Amíg a világ zaklatottsága, nehézségei vesznek körül bennünket, addig nem tudunk igazán megnyugodni. Jogászként is azt látom, mindebben egyedül Krisztus képes segítségünkre lenni. A belé vetett hit erősít meg igazán és ad valódi békességet nekünk – summázza tapasztalatait.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!