Ki is akkor a sallai pap?
– Jó napot, jó munkát! – szólítjuk meg a nagysallói református templom szomszédságában álló, az 1849. április 19-én történt nagysallói csata emlékére állított obeliszk körül söprögető két asszonyt, akik magyarul viszonozzák és köszönik meg jókívánságainkat. Aztán amikor mélyebb beszélgetésbe kezdenénk, kiderül, hogy csak az egyikük, ő is csak nagyjából ért minket. Kedvesen, de csak tört magyarsággal válaszol kérdéseinkre. Elmondja, hogy mindketten szlovákok, és az emlékmű körüli parkot kell rendbe tenniük a jó idő beköszöntével.
A három falurészből – Hölvényből, valamint Kis- és Nagysallóból – álló település lakossága a második világháborút követő kitelepítésig színtiszta magyar, túlnyomórészt református volt. Az egykor kétezer fős gyülekezetből a népszámlálási adatok szerint mára háromszáznyolcvanan maradtak. A kitelepítés ugyanis a reformátusság háromnegyedét érintette, csak Bátaszékre kilencvennyolc család került. Nem véletlenül mondta egyszer a felvidéki falu lelkipásztora a tolnai kisvárosban szolgáló kollégájának: – Akkor valójában te vagy a nagysallai pap, nem is én!
Hogy a faluba költöztetett szlovákok megélhetését biztosítani tudják, a jobb módú református gazdáknak kellett elmenniük, a kevésbé módos katolikusok maradhattak. Az utcákat járva feltűnik, hogy a régi parasztporták többsége düledezik. A messziről jött családok ugyanis nem kötődtek a régi épületekhez, és ahogy tehetősebbek lettek, a tornácos házakat magukra hagyták, majd a kertek végében új utcákat nyitottak, ahová új, a csehszlovák idők építészetére jellemző emeletes, lapostetős kockaházakat építettek. A régi magyar házak egy részébe mára a falun kívülről szlovák ajkú cigányok költöztek, akik nem vesződnek az épületek felújításával, hanem ha lakhatatlanná válnak, új otthont keresnek maguknak. Sajnos a magyarok itt hagyott földjei is hasonló sorsra jutottak: egyre több termőterület vándorol holland és dán tulajdonosok kezébe.
Ahol áprilisban van március
– Jólesik nekünk, amikor március 15-én megáll egy-egy magyar busz az emlékműnél – mondja nekünk Dóra Lajos helyi Csemadok-elnök, a kissallói gyülekezetrész kurátora, akit arról kérdezünk, miként őrzik a falubéliek a tavaszi hadjárat csatájának az emlékét. Ugyanakkor megtudjuk, hogy ők a nagy ünnepüket a rendszerváltoztatás után, amikor ismét lehetett koszorúzni, április 19-hez igazították. – Húsvét miatt idén még ehhez képest is csúszunk egy hetet, így aki csatlakozni akar, április 27-én jöjjön el hozzánk – invitál a kurátor. Ezen a napon a nagysallóiak egész nap ünnepelni fognak: a délelőtti istentisztelet után a templom bejárata előtt felállított faragott emlékművet koszorúzza meg a gyülekezet, délután fél háromkor – a református harang szava mellett – pedig az 1876-ban emelt obeliszknél gyűlik majd össze a falu népe, ahonnét a református temetőbe vonulnak át az emberek, hogy megkoszorúzzák az 1849. április 19-én elesett hétszáz honvéd sírját. Aki pedig még ezután is bírja, a közeli Lévára is bemehet a nagysallóiakkal, ahol a katonakórházban elhunyt sebesültek sírjánál tartanak megemlékezést.
– Tősgyökeres hölvényi magyar reformátusok vagyunk minden ágon – vallja meg büszkén Mészáros Árpád, a gyülekezet egyik legidősebb tagja. Mint mondja, anyai nagyapjától sokat hallotta, hogy a falu határában álló, Halomnak nevezett dombocskát a magyar honvédek a sapkáikban, csákóikban hordták össze a csata emlékére. Árpi bácsi a nagyszüleitől hallotta azt is, hogy a magyar tisztikar a hercegprímási uradalom igazgatóságának épületében ünnepelte a győzelmet, és ekkor született a Kossuth-nóta. Akár így volt, akár nem, egy biztos: a faluban nincs olyan ünnepség, ahol ne hangzana el ez a minden magyar ember által ismert ének.
Az újoncok ruhája
A nagysallói csatát a magyar honvédsereg Görgey Artúr vezetésével Komárom felmentésére igyekvő része vívta. A magyarok a Garam folyón átkelve kelet felől, míg az ellenséges erők nyugatról érkeztek Nagysallóhoz, ahol reggeltől estig tartó, öldöklő küzdelem folyt. Az összecsapás egykorú emléke az a három osztrák ágyúgolyó, amelyek a templom nyugati falába fúródva ma is láthatók. A kétökölnyi méretű, robbanótöltet nélküli vasgolyóhoz ma is ragaszkodik a gyülekezet, és amikor újravakolták az épületet, érintetlenül hagyták e becses emlékeket. A kerítéssel körülvett hatalmas, hektárnyi méretű udvaron a járás legnagyobb református temploma és egy óriási, háromszáz négyzetméteres parókia hirdeti a régi gazdagságot. A nagy kertben elférnek azok a régi, a kitelepítések miatt ma már gazdátlan sírkövek is, amelyeket a tolvajok elől menekített ide a presbitérium. Itt helyezték el a régi, lóvontatású halottaskocsit is, amit ugyan megvett volna már a nyitrai múzeum, de az egyik kurátor az ajánlatot hallva azt kérdezte: – Olyan szegények vagyunk, hogy húszezer koronáért csináljunk a tótoknak történelmet?
Az ágyúgolyók mellett a parókia irattárában találunk másik korabeli emléket. Igaz, egy korábbi, szlovák származású lelkész a gyülekezet anyakönyveit és más dokumentumait 1945-ig beszolgáltatta az államnak, de a kissallói gyülekezetrész 1840-es évekbeli pénztárkönyve megmaradt. Ebben egy, a szabadságharchoz köthető bejegyzés arról tanúskodik, hogy 1849. február 8-án „ujonczok felruházására Tóth András gondnok az ekklézsia földjeitől fizetett" tizennyolc krajcárt.
Csatarészlet Klapka György tollából
„...rettentő utcai harc fejlődik ki. Minden házat, minden udvart, minden sövényt ostrommal kellett megvenni, míg az osztrákok a közel fekvő magaslatokról, s a városnak többi – még birtokukban lévő részeiből – a magyarok által elfoglalt utcákat gránátokkal és röppentyűkkel borították el. De vitéz honvédeink (...) rendíthetetlenek. Lépésről lépésre nyomulnak előre a gyilkos tűzben. Egy óra múlva Nagysalló már a mienk. Visoczky és Kazinczy osztályai birtokában vannak a lángoktól, holtaktól és sebesültektől borított városnak."
A szakértő szemével
Klapka György naplójában lángoktól borított városról ír, ám a kissallói gyülekezetrész pénztárkönyvében nem találtunk az egyház épületeit ért károkra vonatkozó utalást. Az ellentmondás és más kérdések megválaszolásához Hermann Róbert történészt kértük közös gondolkodásra. A Károli-egyetem intézetvezetője elmondta: honvédeink hamar kiszorították az ellenséget a faluból, a csata nagyja így azon kívül zajlott. A nagy tűznek a zsúpfedeles építkezés lehetett az oka, de a templom valóban megúszhatta néhány belövéssel. A korszak kutatója szerint az istenháza falába fúródott lövedékek eltévedt golyók lehettek, hiszen az akkori ágyúkkal még nem lehetett célzott lövéseket leadni. Mivel a katonák sem tudták, hogy aznap ütközet lesz – a nagysallói csata úgynevezett találkozóharc volt –, ezért az egyetemi tanár szerint a falu népét váratlanul érhette a baj. Az emberek a pincékben, a házakban, esetleg a templomban kereshettek menedéket. Az osztrákoktól, ha nem fordultak ellenük, valószínűleg nem kellett tartaniuk, hiszen nem volt érdekük, hogy a polgári lakosságot maguk ellen ingereljék.
Fél tucatnyian
Az ötszáz férőhelyes templom utoljára 1997-ben, a Bátaszék és Nagysalló közötti testvérvárosi megállapodás aláírásakor volt tele. A nyolcvanegy éves Mészáros Árpád emlékszik arra, hogy gyerekkorában még annyian voltak, hogy télidőben az énekléskor kicsapódó pára lefolyt a falakon, úrvacsoraosztáskor pedig még az udvaron is álltak a hívek. A falu magyarságának a legnagyobb érvágást kétség kívül a már említett kitelepítés okozta, ma pedig a munkanélküliség miatti elvándorlás, a születések alacsony száma és az asszimiláció tizedeli a helyi magyarságot.
Nagysallón is óriási gondot okoz, hogy a jobb boldogulás reményében színmagyar családok íratják szlovák iskolába a gyereküket. Valamikor központi magyar iskola működött a faluban, ma csupán hetven diákja van. Míg az előző tanévben még tizenkét magyar elsős volt, idén fele annyi. Pedig aki szlovák iskolába jár, sokkal inkább ki van téve az asszimilációnak. Ráadásul nem is igaz, hogy aki szlovákul tanul, az jobban boldogul, hiszen az anyanyelvén mindenki könnyebben tanul. Márpedig az anyanyelvi továbbtanulás biztosítva van: a közeli Zselízen állami, Léván pedig református gimnázium működik. – Az unokám már negyedéves a pozsonyi jogi karon, és eddig minden vizsgáját elsőre letette, pedig korábban magyar iskolába járt – hangsúlyozza Árpád bácsi.
A jövő titka
A Csemadok közművelődési szövetség helyi szervezete is mindent megtesz, hogy a magyar szülőket jobb belátásra bírja, ha szükséges. Dóra Lajos és harcostársai a modern kor szellemi honvédeiként járják beiratkozás idején a falut, hogy a magyar iskola előnyeire figyelmeztessék a családokat. – Olykor csatát vesztünk, amit nagy pofonként élünk meg, máskor viszont a siker újabb lendületet ad – mondja mosolyogva a kenyerét fuvarozóként kereső férfi, aki a sok baj ellenére is bizakodó: – A magyarság megmaradásáért dolgozunk. Hogy ez meddig sikerül, az a jövő titka, de mi megteszünk minden tőlünk telhetőt. Vannak lelkes, szolgálatkész fiataljaink, és amíg ők vannak, a remény is megmarad.
Kiss Sándor, Sereg Krisztián
A cikk megjelenik a Reformátusok Lapja 2014. március 16-i számában