„A böjtölésen nem egy konkrét étel megtagadását kell értenünk, hanem önmagunk visszafogását, önmagunk megregulázását, és ez ma is működik" – teszi hozzá. Napjainkban egyébként az is általános, hogy a kedvenc ételekről – kinek a csokoládé, kinek a bor – mond le a böjtölő. Ez némiképp lazított, de egyéni fogadalomra épülő önmegtartóztatás.
Tavaszköszöntő nagycsütörtök
A tavaszi ünnepekhez kapcsolódnak a termékenységet biztosító, mágikus babonák, eljárások, szokások. A nagyhét ünnepei, különösen a virágvasárnap és a nagycsütörtök gyökereiben megtalálhatóak a sok százéves hagyományok maradványai. Azonban ezek a tradíciók igazodtak a keresztyénséghez. A nagycsütörtököt korábban gyakran nevezték zöldcsütörtöknek is. Nem hiába: ilyenkor zöld ágakat gyűjtöttek, és ezekkel díszítettek is. A víz kultusza is jelen volt: a barokk korban még ezen a napon a püspökök megmosták tizenkét koldus lábát. Bálint Sándor néprajzkutató említést tesz arról, hogy egyes vidékeken nagyszombaton – mint karácsonykor vagy újévkor – megjelenik az aranyosvíz-vivés is. Szacsvay Éva azt mondja, a reformáció után ezek a tavaszt köszöntő szokások még hosszú ideig megmaradtak.
A baranyai reformátusok nagycsütörtökön fölkértek egy szegény embert – néhány fillért adtak neki –, aztán felkötözték egy keresztre, és végighordozták a faluban, nagy lármát csaptak és gúnyolták.
Nagypéntek a központ
„A nagypéntek kiemelése a legfontosabb eleme a református húsvétnak, minden ehhez kötődik és kapcsolódik" – hangsúlyozza a néprajzkutató. Ezért nem meglepő, hogy a legtöbb szokás a nagypéntekhez kapcsolódik. Református hagyomány, hogy a nagyszalontai anyák nagypénteken apró gyermekeiket elviszik a templomba, hogy hamarabb kezdjenek el beszélni. Görgeteg református anyái kisgyermeküket szintén nagypénteken viszik először templomba, és hasonló szándékkal háromszor a falhoz érintik a fejét. Régebben a fehér gyászba öltözött csökölyi református asszonyok tiszteletadásból meglátogatták a helybeli katolikus templom szentsírját. A kalotaszegiek nagypénteken passiót énekelnek, és fekete ünneplő viseletet vesznek, a templomban lecserélik a piros hímzéseket feketére vagy fehérre, azaz gyászosba öltöztetik a templomot. Ennek a 19. században széleskörű hagyománya volt a viseletes helyeken, de a református mezővárosokban is gyászöltözetben jártak ilyenkor az emberek. Az Ormánságban – Bálint Sándor gyűjtése nyomán tudjuk, hogy – fehér gyász volt, ott vasárnapig fehérben jártak az emberek.
Vidéki gyülekezetekben még ma is előfordul, hogy fekete terítő kerül az úrasztalára, és a gyülekezet is feketében érkezik a nagypénteki istentiszteletre. A néprajzkutató úgy véli, a nagypéntek kiemelése és a gyásszal való összekötése dogmatikailag megalapozott: Jézus halála már megváltja bűneinket – ezért hagyományosnak, református népi gyakorlatnak nevezhető a megjelenése a viseletben és az ünnepi díszítésben.
A szakember hozzáteszi: ez a népi hagyomány része az egykori rendtartásnak, amit más népteológiai ismeretekkel együtt tanítani kellene az egyetemeken is, mert előfordulhat, hogy a teljesen más kultúrából érkező lelkész belecsöppen egy falusi közösségbe, és fogalma sincs arról, mi is az a református hagyomány, amibe került. „Van az elit, papi megfogalmazásoknak népteológiai dialektológiája, ami református kultúránk szerves része. Ravasz László 1915-ben az Utunk lapjain már felszólította lelkésztársait ennek felkutatására és megőrzésére. Vannak tehát a hivatalos rendtartásoknak falusi reflexiói" – mondja Szacsvay Éva vallási néprajzkutató.
Lokális húsvét
A nyugalmazott főmuzeológus kiemeli: a húsvéti szokások kifejezetten lokálisak, minden tájegységben, de akár szomszédos falvakban is eltérően alakultak. Tovább gazdagítja ezt a Kárpát-medence felekezeti sokfélesége is. Nagyvonalakban, azaz a bibliai történés alapjain épülő szokásrendben nincs jelentős különbség az ünneplés tekintetében a felekezetek között. A protestánsokról – annak ellenére, hogy nem kellene végigböjtölniük a pénteki napot – mégis általánosságban elmondható, hogy „ők sem fognak neki ezen a napon a disznótoros, zsíros, húsos ételeknek, hanem megvárják a vasárnapot, ilyen módon illeszkedve az általános mentalitáshoz" – mondja az etnográfus.
Egyes településeken feljegyezték, hogy a keresztszülők és a keresztgyermekek ilyenkor apróságokkal, Moldvában például hímes tojással ajándékozzák meg egymást. Az ünnepi asztalra kerülő ételek között nincs eltérés a felekezetek között. Általában sonkát és húsvéti kalácsot esznek. Az átlagos körülmények között élő parasztcsaládokban egykor évente egy disznót vágtak karácsony előtt, ebből tették félre a sonkát a tavaszi ünnepekre, húsvétra és pünkösdre.
A húsvéthétfő a reformátusoknál is a világi, profán ünneplés napja, locsolkodással, vendégeskedéssel telik, megemlíthető azonban a húsvéti köszöntő mondásának a szokása, amellyel házról házra járnak a fiatalabb fiúk. Ez a szokás bár nem kifejezetten református, mégis a kálvinista falvakra jellemző inkább, és felidézi a régi kollégiumi karácsonyi mendikálás (köszöntés) emlékét, amikor a diákok házról házra járva gyűjtötték össze a kollégium számára a pénz- és terményadományokat.
Hegedűs Márk
A CIKK A REFORMÁTUSOK LAPJÁNAK 2012. ÁPRILIS ELSEJEI SZÁMÁBAN JELENT MEG