Műesztendő

Gyűjtik a halomba rakott, amott csak hanyagul a panel tövébe kidobott karácsonyi fenyőket, a kályhás házakban félrerakták, mert jó lesz majd tüzelőnek. A szaloncukor elfogyott az ünnep másnapján, a műfenyők visszakerültek a dobozba. A szilveszteri petárdák fényét-füstjét magába szívta a köd, a fogadalmak terhe gyorsan kikezdi a gyöngébb akaratot. Remeg az ének a cinegék torkában, közben az új esztendő javában tapossa a remény útját, és az Isten nincs egyedül.

Gyerekként néha föltettem magamnak a kérdést, hogy vajon hol lakik az Isten, mert az túl egyszerű válasznak tűnt, hogy az égben vagy a templomban – hiszen az ég olyan messze van, túl a madarakon, és ha itt lakik, a mi templomunkban, akkor ki van a szomszéd faluéban?! Azt nem értettem volna, hogy egyszerre több helyen, hogy egyszerre mindenütt. Ma is felteszek efféle kérdéseket, és a föntieknél bonyolultabb válaszokat keresve gyakran eszembe jut egy talányosan kurta párbeszéd Umberto Eco A rózsa neve című regényéből. „Micsoda Istentől elhagyatott hely ez!” – mondja csüggedten Adso, a ferences novícius a bencés apátságban, ahová az őt tanító szerzetest, Vilmost kísérte el. A mester pedig kérdéssel válaszol neki: „Miért? Talán jártál már olyan helyen, ahol az Isten otthonosan érzi magát?”

Műanyag világban élünk – hiába küzdünk ellene, a műanyag lassanként elárasztja a Művet. Nem csak arról van szó, hogy a járvány elővigyázatossá tett, kétszer becsomagolunk mindent, kenjük-mossuk kezeinket, míg a környezetünkre kiterjedő rutinban éppen a belső tisztaságról feledkezünk el. Nem csak azon morfondírozunk, hogy sokkal többet vásárolunk, mint azokban a gyermekkori időkben, és hogy annak egy része a kukában köt ki; hogy a gyártók a gyorsan tönkremenő cikkek özönével gondoskodnak saját jövőjükről, máskor azonban az egyszer használatosakat sem használjuk egyszer sem; hogy a kilós lisztet vagy cukrot bele kell tenni egy nejlontasakba, mert kifolyik, belemászik a bogár, hogy a szelektív hulladék legnagyobb része műanyag flakon. Hanem arról panaszkodunk, hogy műanyag kampány lett a szeretetből vagy az őszinte érzésből, könnyen előállítható, könnyen eldobható, viszont nehezen lebomló és emésztetlen hulladék. Arról, hogy műanyag lett a hit, mesterséges pótlék, és bár úgy tetszik, mi még ragaszkodnánk hozzá, mint a templomokhoz is, körülöttünk lassan leomlik minden – nem lesz végül olyan hely, ahol az Isten otthon érezné magát.

Ezt azonban csak a műesztendő mondatja velünk, az érzékenyítéssel arányosan növekvő érzéketlenség közös dolgaink iránt, és hiába kopogtatna a remény, ez az örökkön úton lévő vándor, nem nyitunk ajtót neki. Mert a reménység helyett az igazságot keressük az egyre alacsonyabbra töppedő égig meredő öntudattal. Az egyik ember az igazságot értelemnek mondja, a másik igazságosságnak tartja, a harmadik méltányosságnak, a negyedik mindig csak a saját igazságának adna igazat, az ötödik tagadja, hogy volna ilyen. Valaki a sor végén azt mondja, hogy ez a szeretet, műanyag csomagolás nélkül. A sor végére nem figyelnek, az messze van, addig a tükörig nem lát el senki, nem tudják, hogy az utolsókból lesznek az elsők.

Olvasgatok néha a kvantumelméletről, laikusként annyit megértek, hogy valóban lehet egyszerre lenni két helyen, viszont akkor már mindenütt lehet egyszerre, a mi templomunkban és a szomszéd faluéban is, egyszerre nyolcmilliárd emberben, az ősrobbanással teremtett univerzum minden pontján, minden atomjában. Rábukkanok Máté evangéliumában, hogy mindegyik hajszálunk számon van tartva, egyikük sem eshet le fejünkről Atyánk tudta vagy akarata nélkül.

A mesterséges érzelem- és anyagformáktól mentes új esztendő legyen tehát a Műé, a dicsőség pedig egyedül Istené.