Mondtál valamit?

„Mondtál valamit?” Jól ismert kérdés, amikor gondolatainkba feledkezve felocsúdunk, hogy a mellettünk lévő mintha egy ideje beszélne hozzánk. Amikor a tábor zsongásában csak szófoszlányok jutnak el hozzánk. Amikor a fesztiválon a koncert hangerején át próbáljuk leolvasni a másik szájáról, mit akarhat tőlünk, egyáltalán, tőlünk akar-e valamit? Mert sokszor nagy a zaj, körülöttünk vagy bennünk, és szükséges visszakérdezni, már ha egyáltalán meghalljuk azt, aki megszólít.

„Mondtál is valamit?” Ez a kérdés már mást jelent, másféle zajra utal. Tisztán hallva egymást beszélünk, a kérdés, hogy mondunk is valami fontosat? Nemrég beszélgettem valakivel, negyedóra volt, de valódi mondanivalót csak pár perc hordozott. Udvariassági körök, üres megjegyzések, közhelyek, légüres mondatok, utólagos munka szemezgetni egy beszélgetésből azt, ami nem felesleges. Közben pedig egyre többet közlünk magunkból, egyre több helyen, már online felületek, kommentmezők adnak erre soha nem volt teret, lehetőséget. De mondunk is valamit? Vagy csak fecsegünk, és hozzáadjuk a magunk zaját a világzajhoz. Byung-Chul Han koreai filozófus nemrég budapesti előadásában beszélt arról, hogy soha ennyit nem kommunikáltunk, de közben mindezt közösség nélkül tesszük már. Üres szavakat mondunk, írunk tömegével, de közben a tartalom, a valódi beszélgetés nagyon kevés.

„Mondtam is valamit?” Egyre többször teszem fel magamnak a kérdést. Saját koromhoz tartozom, része az életemnek a semmitmondás kísértése. Én is pazarlom az időt, az erőt felesleges megjegyzésekre, amelyek nem érnek el semmit, válaszokra, amelyek aztán csak lógnak a levegőben. Soha véget nem érő vitákból ragadok ki magamnak pár megjegyzést, aztán az egész nem visz sehova. Igehirdetőként ráadásul még nagyobb a felelősségem. Hogy ne csak beszéljek, de mondjak is valamit.
„Mert amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Lk 6,45) Ezt Jézus mondja. Akkor az üres beszéd mögött üres szív van? Tartalmukat vesztett, inflálódott szavaink azt mutatják, hogy súlytalan gondolatok felé csúszunk, menekülünk? Ha én is a körülöttem lévő zajt erősítem, akkor azzal csak túlharsogom a bennem lévő zajos kavarodást?
„Van mit mondanom!” A keresztyénségnek kezdettől fogva volt mondanivalója. Péter pünkösdi beszéde, István tanúságtétele, Pál levelei, János jelenéstudósításai letisztult, súlyos, értelmes és életformáló üzenetátadások voltak. Volt miről beszélni, volt kiről beszélni. Éppen ezért nem tehetjük meg, hogy beleolvadjunk a körülöttünk lévő zajba, hozzáüresedjünk a körülöttünk lévő közbeszédhez. Van mit mondanunk, továbbadnunk, csak éppen másként. Az elmúlt hétvégéken két esküvőn is voltam, vendégként is, az úrasztala másik oldalán álló lelkészként is. Újra megdöbbentem, micsoda ereje és atmoszférája van a házassági eskünek – hirtelen csend lesz, minden szónak súlya van, helye és értelme. Nem fecsegés, nem üres beszéd, hanem két ember kapcsolatát, szerelmét megerősítő vállalás, ígéret. Szép ellenpontja annak, amit tapasztalunk, megmutatja azt is, milyen irányba kell mozdulni.
„Beszélnünk kell!” A házassági eskü mögött kapcsolat van, két ember közelsége, érintései, gesztusai. A bizonyságtétel mögött kapcsolat van, életváltoztató tapasztalás, az élő Istennel való találkozásból táplálkozó. Az igehirdetés mögött kapcsolat van, Krisztus evangéliumát a Szentlélekkel való párbeszéd teszi lehetővé, továbbadva a közösségnek, amelynek része és ismerője a prédikátor. A koreai filozófusra visszautalva: kommunikáció, de közösségben. Beszélnünk kell egymással, egymásra figyelve, időt szánva. Mondhatja bárki, hogy ebben semmi új sincs, de ez nem igaz, az egyháznak is megvannak a kísértései: letudni az üzenetátadást meg nem magyarázott vallásos beszéddel, szónokolni ott, ahol beszélgetni kell, és elnémulva biztonságba húzódni ott, ahol szólni kell. Igen, létezik vallásos fecsegés, és van egyházias semmitmondás. De ránk más van bízva, másféle beszéd. A nyár ritmusváltásai, utazásokkal, táborokkal talán segítenek is, kimozdulva a megszokottból, hogy szóljunk egymáshoz. És mondjunk is valamit. Mert van mit mondanunk, amíg van kinek.