Újjászületés nélkül nincs keresztyén élet – vallja Végh Tamás nyugalmazott lelkipásztor, aki korábbi gyülekezeteiben, Fóton és a Fasorban két nagy ébredési hullámot élt át. A lelkipásztor szíve az evangéliumért dobog leginkább, ez hamar kiderül vele beszélgetve, de közben sok más, például az októberben kezdődő népszámlálás is szóba kerül.
Ingázók a csúcsforgalomban
Milyen szerepe van az európai társadalom működésében a keresztyéneknek?
Attól függ, hogy kikről beszélünk, hiszen más lehet a társadalomban betöltött szerepe az egyes embereknek vagy csoportoknak. Véleményem szerint három lépcsőfokot különböztethetünk meg, ha a keresztyénekről gondolkodunk. Az egyik az úgynevezett kultúrkeresztyénség, ami a leginkább jellemző Európában. A kultúrkeresztyének karácsonykor még feldíszítik a fenyőfát, talán megkeresztelik a családba született gyerekeket is, mert így tettek az elődeik, nincs azonban hitbéli elköteleződésük, és nem tartanak kapcsolatot keresztyén közösségekkel. A másik lépcsőfokon a vallásos emberek csoportja áll. Ők azok az istenfélők, akik az átlagtól sokkal komolyabban veszik az erkölcsi normákat, rendszeresen imádkoznak, sőt közülük sokan templomba is járnak, de még nem nyertek új életet Krisztusban. A harmadik lépcsőfokon az élő hitű emberek találhatók, akik ténylegesen átadták magukat „testestül-lelkestül” a Megváltójuknak.
Mesélne erről a harmadik lépcsőfokról?
Már a Biblia elején arról olvashatunk, hogy az ember kiszakította a kezét Isten kezéből, majd bevágta Isten országának ajtaját maga mögött és elveszett. Ez mindenkire érvényes, vagyis az összes ember a földön elveszett, hiszen amikor megszületünk, Isten országán kívülre érkezünk meg. A megtért ember annyiban más, hogy élete egy pontján a kereszt tövénél leteszi a bűnei batyuját, hiszen ezekért Jézus Krisztus már megfizetett az életével. Ez azonban még nem megtérés!
Mi kell a megtéréshez?
Az, hogy letegyem a múltam. A szívemben el kell dőlnie, hogy eddig rossz úton jártam, amiről le kell térni. A megtéréshez az kell, hogy akarati döntéssel visszaadom magam az Úrnak. Kérem Istent, hogy vegye át az életemet. Ettől fogva pedig a legfőbb kérdésem az lesz: Mit akarsz, Uram, hogy tegyek?
Miről lehet észrevenni a hétköznapokban a hitre jutott emberek megváltozott életét?
Hadd mondjam el a saját példámat! Tizenéves voltam, focikapusnak készültem. A hitre jutásomat követően a focipályán a társaim furcsán néztek rám, és azt kérdezgették tőlem: „Tamás, mi van veled? Mintha sokkal nyugodtabb és vidámabb lennél, mint korábban, még a kisugárzásod is más.” Hála Istennek, nagyon sok hitre jutott ember megváltozott életét kísérhettem végig. Ismertem egy asszonyt, aki szociális munkásként kereste a kenyerét, és arról panaszkodott nekem, hogy mennyire utál egy kiállhatatlan, pletykás idős embert, akihez nap mint nap el kell járnia. Hosszú előzmények után az egyik este mondtunk egy mély imát ezzel az asszonnyal. Másnap csörgött a telefonom. Még a hangja is másképpen csengett az asszonynak, amikor elmesélte, hogy bement ahhoz az idős emberhez, de már egyáltalán nem érzett semmifajta utálatot vagy rossz érzést. Ilyen egyszerű. Egy új valóság fogadta őt, mert Isten elkezdett munkálkodni az életében. Ez csak egy aprócska történet, de számtalanszor voltam tanúja annak, hogy mit jelent, ha valaki befogadja Jézust az életébe.
Cseri Kálmán egykori pasaréti lelkipásztor egyik igehirdetésében hallottam, hogy minden emberben van egy Isten alakú űr, és ha ezt nem Istennel tölti be, nem lehet boldog. Milyen „űröket” látott a lelkészi szolgálata során?
Ezt a gondolatot valószínű, hogy az első egyházatyák óta hozzuk magunkkal. Az emberek megtérésének óriási hatása van a társadalomra is, hiszen vannak, akik az italt, a cigarettát, a drogot, a szexfüggőségüket hagyják a kereszt tövénél, megjavul a házasságuk, helyrejönnek a békétlen kapcsolataik, és megváltozik az életük akár egyik pillanatról a másikra. Ez természetesen kihat mindenre, hiszen a megváltozott élet hatása mindenhová begyűrűzik. A pótcselekvések sosem tehetik az embert igazán boldoggá, hiszen az áldott, belső békességet csak Isten adhatja meg számunkra. A hívő ember nem úgy lesz más, hogy önmagában változik, hanem a töltése lesz a korábbiaktól eltérő, hiszen már belekerült Isten áramkörébe.
Városban sétáló emberek
Sokan azt mondják, hogy a hit magánügy. Ön nyilván nem osztja ezt a gondolatot, hiszen a nyugdíjazása után sem pihent, hanem a nyakába vette a világot, és mindenütt hirdeti az Igét, ahol csak tudja.
Már hogy lehetne a hit magánügy?! Ha valamiről, hát arról biztosan fel lehet ismerni a hívő embert, hogy terjeszti az igét, mert nem is lenne képes magában tartani az evangélium üzenetét. Egyszer egy lelkipásztor kollégám azt mondta nekem: „Ha egyszer nyugdíjba megyek, a büdös életben nem megyek fel többet a szószékre.” Majdnem kicsúszott a számon, hogyha ezt mondod, akkor eddig is kár volt. Egyszer azt rótták fel nekem a fasori gyülekezetben a hátam mögött, hogy „ez az ember mindenkit meg akar téríteni”. Ettől nagyobb dicséretet nem is kaphattam volna. Már hogyne akarnék mindenkit megtéríteni?!
Nemsokára jön a népszámlálás. Jó lenne, ha megvallanák az emberek a hitüket, a reformátusságukat olyan módon is, hogy nyilatkoznak arról.
Számomra is fontos a népszámlálás, ezért biztos, hogy megvallom a hitemet. Az egyháznak létezik egy külső kerete, amiért én magam is felelősséget érzek, de ez nem cél, csupán eszköz. Sokan buzgólkodnak a keretek építésén, én magam is így tettem a lelkészi szolgálatom egy tízéves szakaszában: mindent beleadtam, szerveztem, építettem, evangelizációs hetekre jártam, csak azt nem vettem észre, hogy ezzel a világon senkit nem segítettem élő hitre. A lényeg hiányzott. Újjászületés nélkül ugyanis nincs keresztyén élet. Hálás vagyok, hogy hosszú szolgálatom alatt tanúja lehettem nagy ébredési hullámoknak.
Biztos vagyok benne, hogy sokan vágynak az ön által említett valódi, élő hitre. Mit tegyen az, aki a hitében ott tart, hogy a vallásos kategóriába tartozik?
A legfontosabb tanácsom az, hogy hallgassák az élő Igét! A hit hallásból van. A hívők életében is vannak olyan pillanatok, amikor lelassítanak és átváltanak egy életformára, ami olyan, mint a régi életük javított kiadása, de ez nem elég. Az Istennel való kapcsolat olyan, mint egy jó házasság: meghatározzuk egymást a társunkkal, mindent megbeszélünk. Ha Jézussal járunk, akkor ez még kiemeltebb feladatunk. Ha az egyeztetés nem történik meg, megfakulhat a hitélet, nincs benne öröm és valódi cél. Azt is tudni kell, hogy a hitre jutott ember élete nem könnyebb, mint bárki másé, mert neki is meg kell küzdeni ugyanazokkal a nehézségekkel, mint bárki másnak. Ráadásul többé nem mondhatja azt, amit mások hallani akarnak, csak azt, ami valóban a szívéből jön.
Amit elmondott, általánosan érvényes lehet minden keresztyénre, de mitől vagyunk mi reformátusok?
A reformációban fölragyogott az öt sola: sola Scriptura (egyedül a Szentírás), sola fide (egyedül a hit), sola gratia (egyedül a kegyelem), solus Christus (egyedül Krisztus) és soli Deo gloria (egyedül Istené a dicsőség). A Szentírás minden megismerésünk mércéje. Nem véletlenül következett be a középkorban a reformáció. Mi Jézusban megőrzött emberek vagyunk, a Heilderbergi Káté első kérdése és felelete is megmutatja ezt nekünk: „Mi a te egyetlenegy vigasztalásod életedben és halálodban?” A felelet rá pedig az hogy „mind testemmel, mind lelkemmel, életemben is meg halálomban is nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges üdvözítőmnek, a Jézus Krisztusnak a tulajdona. Aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen megfizetett. És engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított.” Ezt nevezem én Isten országa képének, és ezt kell mindenkinek hirdetnie az egyházban, hogy térjünk vissza a helyünkre, Isten irányítása alá. Ismertem a kilencvenes években egy ágrólszakadt, nyomorúságos körülmények között élő embert. Egyszer bement a boltba, kért valamit, a boltos pedig hátrament az áruért. Ez a szegény ember nagyon megkívánta a szalámit, amire nem volt pénze, de bárhogy is epedezett utána, egyet sem csent el, pedig olyan kísértése volt, hogy majd belepusztult. Azért nem tette meg, mert befogadta a szívébe Jézust, és jó akart lenni. Isten pedig gondoskodott róla, mert a falusiak mindig vittek neki tojást, zöldséget, húst, így folyamatosan megvolt a betevője. Ez Isten kegyelmének valóságos megtapasztalása.