A zene ördögi szimbólumától, amelytől a hátunkon is feláll a szőr, eljutunk a gyönyörű feloldásig, a tiszta összhanghoz, amelyben ott az isteni béke. Marczi Ernő szerint a nyitott kérdésekkel olykor nagyobb hatást érünk el, mint a megválaszoltakkal, és ez így van a zenében is. Néha érdemes istentisztelet végén az orgonajáték feszültségét feloldatlanul hagyni, ezzel is segítve az elhangzottak mélyebb átgondolását. A mezőtúri kántor-karnagy úgy véli, ha a zenében nem a bibliai ihletettségű szöveg a hangsúlyos, származhat az bármilyen híres zeneszerzőtől, nincs helye a liturgiában.
Melyek az istentiszteleti zene legfontosabb vonásai?
Az Igét közvetíti, szervesen kiegészíti a prédikációt és a szertartás egyéb szöveges elemeit. A zenének akkor van joga megszólalni a liturgikus térben, ha szándéka kizárólag az evangélium közvetítése. Nem öncélú, nem szórakoztató, de interaktívvá teszi az istentiszteletet, bevonja a gyülekezetet hallgatóként, énekesként, hogy reflektálhasson az igehirdetésre, az elhangzott imádságokra.
Lehet-e zenével mérni, mennyire élő egy gyülekezeti közösség?
Húsz évvel ezelőtt Hollandiában tapasztaltam meg, hogy lehet. Képzett kántoraik voltak, a zenekar vagy az orgona mellett néhol kórus erősítette az éneklést, jellemzően mindenhol zengéssel, jókedvvel, vidáman és összhangban dicsőítették Istent. Ebből arra következtettem, hogy mély lelki életük van, amely a zene által teljesedik be vagy ki. Itthon a Budapest-Fasori Református Egyházközségben éltem meg ehhez hasonlót. Mindez függ a zenei szolgálatban részt vevőktől, a kántornak játékával, éneklésével, de még személyiségével is arra kell ösztönöznie a közösséget: zengjenek Istennek! Sok helyen karzaton játszik a kántor, nem látja a gyülekezetet, csupán bibliaórán, személyes beszélgetések alkalmával találkozik velük, nem ismeri a közösségét. Énektanításnál lehetőség van közelebb kerülni hozzá. Ha fizikailag vagy lelkileg távol érzi magát a gyülekezettől, nem fogja tudni fejleszteni annak éneklését, ez kapcsolat nélkül nem megy. Tanításnál nem is a dallam, a ritmus, hanem a dicséret lelkisége, hangulata a legfontosabb, elmondani, az hogyan kapcsolódik az evangéliumhoz, hiszen ez is az imádkozásra ad lehetőséget.
Hogyan választ éneket istentiszteletre?
Nálunk a lelkészek választanak, akik zeneileg képzettek, ismerik a szövegpárhuzamokat, sőt szeretik az új dallamokat. Nem érzem kereknek az istentiszteletet, a prédikáció és az énekszöveg kapcsolatát, amikor kizárólag a kántor kezébe kerül a döntés. Az egyházzene mintegy nyolcvan százalékában a bibliai ihletettségű szöveg a lényeg, szinte mindegy, milyen dallam és ritmus társul hozzá, hiszen azok csak hordozzák, felerősítik azt. Évtizedekig énekeltem kórusban, Szokolay Sándor, Gárdonyi Zoltán tiszta bibliai igéket zenésítettek meg. Fiatalként a dallammal közvetített bibliai ige nagy hatással volt rám. Ha a műben nem a keresztyén szöveg a hangsúlyos, lehet az Vivaldi Négy évszaka is, nincs helye az istentiszteleten.
Marczi Ernő a mezőtúr-belvárosi református templom kántor-karnagya, a Mezőtúri Református Kollégium ének-zene tanára. A Debreceni Református Hittudományi Egyetemen végzett kántor szakon, majd a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen szerzett zenei mester- és tanári diplomát. Mezőtúron rendszeresen tanít éneket a gyülekezetnek a vasárnapi istentisztelet előtt, ilyenkor közelebb érzi magát a közösséghez. Az egyházközség csaknem húsztagú felnőtt és közel azonos létszámú ifjúsági kórusát vezeti. Két gyermek apja, szeret filmezni és kirándulni.
Milyen dramaturgiai ívet érdemes bejárnia a liturgikus zenének?
A gyülekezeti tagok más-más élethelyzetből érkeznek a közösségbe. Megtörténhet, hogy a templom dombon áll, és kétszáz méternyit sétálunk hozzá, ilyenkor még útközben érkezünk a testvérekkel kibeszélni magunkat. Bent új atmoszféra fogad, ahol megnyugszunk, mire elkezdődik az istentisztelet. Ám az is előfordul, hogy többsávos autóútról jövet vagy egy forgalmas térről lépünk be a nagyvárosi templomba, ahol a liturgia előtti pár perc még a találkozásokról szól, és később sikerül csak elcsendesedni. A kántor első feladata, hogy a hangszeres kísérettel, a bevezető énekkel érezhetővé tegye a külső világ és a liturgikus tér közötti különbséget, hogy itt valami olyan következik, ami máshol nem történhetne meg velünk.
Hogyan?
Például Mozart operanyitányaiban elrejtette azokat a dallamokat, amelyek később egy-egy áriában vagy kórusrészekben teljesedtek ki. Mire odaért a darab, a dallam már ismerősen hatott a közönségre. Ez a megközelítés is alkalmazható, a liturgiában megszólaló énekek tömör megjelenítésével vagy egy rövidebb-hosszabb orgonaművel, esetleg improvizációval is ráhangolhatjuk a gyülekezetet a prédikációra.
Hol lenne a zenei ív csúcspontja?
A kulminációs pont az igehirdetés előtti, a Szentlélek segítségét hívó ének. Bár rövid, általában egy-két versszaknyi, mégis meditatív, hogy befogadhassuk a prédikációt. Ilyenkor csendes, visszafogott kíséretet játszom szolid harmóniákkal, a testvérek is áhítatosabban énekelnek. Ez lenne a dramaturgiai ív első részének a vége. Köszöntöttük egymást, énekeltünk egy nagyot, utána pedig lecsendesedünk a prédikációhoz.
A kulmináció nem a harsogó zengésről, hanem pont ellenkezőleg, az elcsendesedésről szól?
Sokan úgy vélik, hogy a zenei hangulatfestés csakis visszafogottan indulhat, majd hatalmas ívet bejárva a kiteljesedés után visszaérkezik az alaphelyzetbe. Mint egy visszatérő szerkezetű népdal. Ám kezdhetjük a tetőponton is, lefelé haladva, vagy több kulmináció is lehet. Például a 134. zsoltár versszakai (1. Úrnak szolgái mindnyájan, / Áldjátok az Urat vígan…, 2. Felemelvén kezeteket, / Dicsérjétek Istenteket…, 3. Megáldjon téged az Isten…) logikusan fokozatosan hangosodnak, viszont ha belegondolunk, a harmadik strófa áldás. Ez az egyik legnagyobb ajándék, áldani és áldást kapni. Sosem fogadom emelt fővel, meghajtom magam, elcsendesedem, néha egy-két könnycseppet is elmorzsolok. Miért ne támaszthatnánk ezt zenével is alá? Így a második versszaknál kulminál az ének (Felemelvén kezeteket…), a harmadikban pedig elcsendesedik, éreztetve a meghittséget. Persze ünnepi istentiszteleten, ezerötszáz fős gyülekezettel, trombita mellett, nagy kórussal ismét más a dramaturgia, a több csúcspont mellett a kivonulásnak is meghatározó élménynek kell lennie, hogy az emberek átható zengésből lépjenek ki a templomból.
Milyen az istentisztelet zenei világa a prédikáció után?
Ahogy a sportolónak is szüksége van nemcsak a bemelegítésre, hanem a levezetésre is, a zenében is érdemes reflektálni az elhangzottakra. A prédikációból kapott lelki támogatást, vigasztalást, üzenetet fel kell dolgoznunk, ebben segít az improvizáció, meditatív jellegű ráfelelés. Ha figyelem az igehirdetést, akkor kántorként kiegészíthetem, fokozhatom vagy levezethetem azt a játékommal.
A meditatív zenéről a halk, lágy, kissé monoton dallam jut eszünkbe, amelyben nincs figyelemfelkeltő vagy kiugró hang. Miképpen lehet ez más, hogyan lehet akár fokozni?
A zenével a prédikáció utáni imádsághoz próbálunk megfelelő közeget teremteni, amelyben még a levegőt is lassabban vesszük, így érjük el a legtisztább gondolatokat. Viszont ennek a végén ébresztgetésként akár egy koráldallamot is játszhatunk tutti, amikor az összes regisztert használva, teljes erővel szól a hangszer. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a Balatonban fekszünk, még a fülünk is víz alatt van, körülöttünk eltompul a világ zaja, majd kiemelkedünk belőle, és a nyugalomból visszatérünk a hétköznapihoz, vagy amikor elengedünk egy terhet, rábízzuk Istenre, esetleg utolsó erőnket összeszedve hozzá imádkozunk. Lehet, hogy megszakítjuk a csendességet, mégis konszenzust teremtünk a lélek és a zene között.
Marczi Ernő az ötletgazdája a Mezőtúri Református Kollégium által idén negyedszerre megrendezett Országos Csenki Imre Énekversenynek, amelynek célja a dicséretek, zsoltárok zenei és irodalmi örökségének ápolása, továbbadása, valamint a népdalzsoltárok népszerűsítése az egyházi iskolákban. A versenyre ezúttal harminchét egyházi általános és középiskola, valamint felsőoktatási intézmény kétszázkilencven diákja jelentkezett.
Milyennek vélné a vasárnapi prédikáció és a liturgikus zene megfelelő arányát?
Ez az elmúlt évszázadokban különbözőképpen alakult ki a felekezeteknél. Liturgiánkban kevés szerepe van a zenének, az igehirdetésen van a hangsúly, bár a jó helyen megszólaló muzsika csak segítené a prédikáció megértését. Ha nem csupán kiegészítőként tekintenénk rá, hanem az igehirdetés eszközeként is, akkor a kántor a lelkésszel közösen szervezhetné meg az igehirdetésre reflektáló vagy azzal együtt ható zenei közeget, amely több műfajnak adhatna teret. Antifonális énekléssel még interaktívabbá válhatna az istentiszteleti közösség, többször lehetne kevesebbet énekelni.
Miért kellene aktívabbnak lennünk?
Több embertípus létezik, némelyek elméleti síkon képzelik el az életet, sokat olvasnak, üldögélnek félárnyékban, mások sportolni szeretnek, proaktívan élik az életüket, mindent előre megterveznek. Erre a századra inkább az aktív gyülekezet jellemző. A hosszabb prédikáció meghallgatása folyamatos figyelmet igényel, ezt segítheti a muzsika. A terjedelmes lekciónál is könnyebb lenne a testvérek koncentrációját fenntartani egy-egy percnyi zenei szünettel, intermezzóval, a dallamra ugyanis másképpen figyelünk. Természetesen ehhez a kántor improvizatív képességeire is szükség van.
Mivel melegít be orgonajáték előtt?
Egy új hangszeren legtöbbször a Ki Istenének átad mindent kezdetű éneket játszom el először. Versszakai különböző karakterűek, így kipróbálhatom az orgona regisztereit. Az első versszakot visszafogottabban, középhangerővel indítom, a másodiknál (A súlyos gondok mit használnak…) mély regisztereket húzok ki, esetleg a zongorát mélyebb hangfekvésben szólaltatom meg, a strófa hangsúlyos szavai is mély hangrendűek. Majd a harmadiknál (Csak légy egy kissé áldott csendben: / Magadban békességre lelsz, […] kegyelemben / Örök, bölcs célnak…) ugrok, és magasabban kísérem, csilingelő hangszínnel.
És az utolsó versszak?
Rögtön az elején a z hangzót kiemelt hangsúllyal énekelném (Zengj hát az Úrnak […] / Ki benne bízik, és remél, / Az mindörökké véle él). A szöveg szinte követeli a teljes hangerőt. Hatalmas hullámvölgy után a zenében is megjelenik a reménység és a bizalom, ha jó karakterisztikát választunk.
Lapozgatjuk az új református énekeskönyvet, amelyben az egyházi év több ünnepkörrel is kibővült: a Szentháromság ideje, az Anyaszentegyház vagy a Keresztyén reménység. Mit szól ehhez?
Örülök, hogy nagyobb hangsúlyt kapott a szerkesztésnél a tartalmi besorolás. A Szentháromság vasárnapjáról elsőként a doxológia, a Szentháromság dicsőítése jut eszembe. Sok énekünkben fellelhető, de miért ne választhatnánk olyat, amely versszakaiban külön dicséri Isten három személyét? Ilyen a Szent vagy örökké, Atya Úr Isten kezdetű. Az első az Atyát, a második a Fiút, a harmadik a Szentlelket dicséri, és a negyedik, kis doxológiaként, a Szentháromságot. Dallamával rokon, szövegében az 1550-es évek Magyarországához köthető a Keserves szívvel Magyarországban mondhatjuk magunkról kezdetű énekünk. /A nagy siralmat, mit Jeremiás/ régen írt zsidókról kezdetű énekünk. Ez az időszak a pestisről és a törökről nevezetes, az országot feldúlták, sorra elfoglalták a várainkat, és a prédikátor énekköltők jeremiádokat énekeltek. Ezek panaszénekek, lamentációk voltak, amelyek Jeremiás siralmainak egy-egy bibliai igeversével hozhatók párhuzamba. Tanítása közben mindig megbeszéljük a diákokkal a törökdúlást és a zsidók jeremiási korát. Ahogyan a szövegeket és a történelmi hátteret egymás mellé állítjuk, a századokon átívelő egyházzene még ma is élővé teszi örökségünket, amelyet kimondottan vagy kimondatlanul, de hordozunk magunkban.
Mitől lesz kerek egy vasárnapi istentisztelet?
Ha hazamenet nincs hiányérzetünk, megkaptuk azt a pluszt, amiért odamentünk. A prédikáció és az egyházi zene helyes aránya, összecsengése adja az istentisztelet komplex élményét, amely nem lehet teljes, ha sérül az egyik. Ezért lenne fontos, hogy a lelkész a kántorral jó munkatársként, szövetségesként dolgozzon együtt. Ahogy a zenében, az istentiszteletben is az a legfontosabb, hogy a történet által megvilágosodjon a tanulság, elérjük a tiszta gondolatokat, azaz megértsük, min változtassunk, mit kellene adnunk, vagy hogyan fogadjuk el például a szeretetet. Ez a tisztaság, az összhang, a konszonancia. A zenében a tiszta hangközöket hívjuk így, amikor az akkord szépen, tisztán cseng.
Luther szerint a zene a teológia édestestvére. Valóban igaz lenne? Ha igen, milyen formában?
Semmiképp sem genetikailag, de egyetértek Luther Mártonnal. A testvérek általában kiegészítik egymást. Gondoljunk az ikerhatásra, amikor a testvérpárok akár távol egymástól is megérzik a jó vagy rossz dolgokat egymás életében. Talán ilyen szintre is eljuthatunk a zene és a prédikáció kapcsolatában. Reményteli feladat.
Ahogyan a számokban a 666, úgy a zenében is van szimbóluma a Sátánnak?
A diabolus in musica, azaz az ördög hangköze, amelyet sok száz évvel ezelőtt tiltottak, nem használhatták a zeneszerzők. Az ördög egyik neve: diabolos, szétdobáló, ez a hangzás is ilyen: feszített, égnek áll tőle a hajunk, „szétdobálja” a hangulatunkat. Ám gyönyörűen oldódik, így a disszonanciát tökéletes konszonancia követi. Ha a kellemetlen hangzást megfelelő helyen oldjuk fel, akkor megérkezünk a tiszta összhanghoz, ami hatni fog a hallgatóságra.
Mennyire szokta használni?
Ezzel kelek és fekszem. Olykor nem szabad kitisztítani az akkordot, feloldatlanul kell hagyni és úgy fejezni be az improvizációt, az istentiszteletet.
Olyan ez, mint amikor megoldatlanok maradnak a problémáink?
Inkább mint amikor egy rendező nyitott kérdéseket hagy a filmjében, a néző gondolataira bízva a befejezést. Néha ezzel nagyobb hatást, eredményt érünk el, mintha mindent megmagyaráznánk, és a végére pontot tennénk. Ha a játékomat disszonánsan fejezem be, annak a hangulata diszkomfortosan fog hatni a testvérekre, viszont ennek komfortérzést teremtő szándéka van, hiszen dolgozniuk kell az istentiszteleten megélteken, hogy feloldódjon a bennük lévő feszültség. Ezt szinte feladatként viszik haza.
Ön is szokott így távozni vasárnap a templomból?
A gyülekezetekben a legtöbb prédikációt a kántorok hallgatják, mégsem vagyok immunis rá, gyakran megérintenek az elhangzottak. Viszont az is előfordul egy-egy ünnepi istentiszteletnél, hogy mivel az orgonajátékra kell figyelnem, kevésbé csendesedem el. Szeretem kiértékelni a szolgálatomat, rendszeresen visszahallgatom az istentiszteleteket, hiszen érdekel, valóban kiegészítettem-e a prédikációt, sikerült-e megteremteni a megfelelő atmoszférát. Egy vezérgondolatom inspirál erre, kántorként nem igeversből, hanem egy dicséretből: „Egy lélekért se érjen vádja téged, / Hogy temiattad nem látta meg őt.”
Mit várhat el a kántor a gyülekezettől?
Az alkalmazkodást az ének karakteréhez, a tempóhoz és a szövegszerűséghez. Ne titi-tá módjára énekeljünk, mint gyerekként, abban nincs semmiféle lelkiség, muzikalitás, hanem a mondatnak megfelelő hangsúlyozással. Ha így teszünk, érteni fogjuk, miről szól a dicséret, mintha mi magunk írnánk. A kotta csak általánosságban illeszkedik a versszakokhoz, viszont lehetetlen lenne mindegyikhez külön ritmusképletet lejegyezni, ezért úgy kell énekelnünk, hogy a ritmus alkalmazkodjon az aktuális strófához, így lesz szövegszerű. Sokszor félünk merészebb tempóban vezetni az éneklést, mondván, a nagy létszámú gyülekezet kevésbé alkalmazkodik, pedig tapasztalataim szerint ez nem így van. Nemrégiben újrahallgattam Beethoven IX. szimfóniájából az Örömódát, ez rokon dallamszerkezetű a szintén német Isten szívén megpihenve kezdetű énekünkkel. Miért ne énekelhetnénk az Örömóda tempójában a dicséretünket? Kipróbáltam, és ha elég levegővételnyi szünetet hagyunk a gyülekezetnek, kiválóan ráénekelhető. Merjünk merészek lenni!
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!