Merész kérés

Néhány hete a nyári kánikula egy viharosabb napján villámcsapás érte a templomtornyunkat. Kárt elsősorban az elektromos berendezésekben okozott, de a biztosító annak rendje és módja szerint helytállt. A kezességnek egyedi formája ez. Életünk során találkozunk azonban ennél jóval összetettebb helyzetekkel, amikor a garancia, a kezesség, a helytállás másokért már nem működik ilyen egyszerűen. Egy barátot ajánlhatunk valamilyen munkahelyre, de vajon beválik-e, vállalhatjuk-e érte a kezességet, adhatunk-e érte garanciát? Nem túl nagy kockázat? A pénz világában egyenesen lebeszél bennünket A példabeszédek könyve a kezesség gyakorlásáról: „Esztelen ember, aki kezet ad, és kezességet vállal a barátjáért.” (17,18) „Ne tartozz azok közé, akik kezet adnak, és adósságért kezességet vállalnak!” (22,26) Kezességet vállalni nagy kockázat, s csak azért szabad, akit nagyon szeret az ember, és akiben igazán megbízik. Sok barátság ment már tönkre, sok testvéri kapcsolat szakadt meg, családok estek szét azért, mert a kezességet vállaló végül pórul járt, hozzá érkezett a végrehajtó. Esetleg felkaroltunk őszinte jó szándékkal egy ismerőst, vagy épp a gyülekezet fogadott be segítő szándékkal egy rászorulót, aki visszaélt a helyzettel. Mindenki ismer hasonló, rosszul végződő történetet. Továbbgondolva a sort: a személyes életeseményeken túlmutatóan mindannyian feltehetjük magunknak a kérdést, hogy mi a garancia, és ki vállalhat felelősséget a jövőnkért, az életünkért, a döntéseinkért, hitbeli hűségünkért, az egyház szolgálatáért, a gyülekezetekben folyó munkáért vagy akár csak a sok-sok tartalmas és izgalmas nyári táborért, programért, azok lelki áldásáért...

Jób könyvét olvasva találkozunk a sok szenvedésbe és vitatkozásba belefáradt Jób furcsa, Istent kereső kérésével: „Tedd meg! Vállalj értem kezességet!” (17,3) Merész kérés ez, mint Jób néhány korábbi kijelentése is. Hiszen azt csak értjük, hogy valaki embertársától vár ilyesmit, de Istentől (is lehet) ezt kérni?! A kezesség azt jelentette, hogy valaki életét, vagyonát leteszi zálogul a másikért. Ősi rend volt ez az Ószövetség világában is. Gondoljunk csak József történetében az öccséért kezességet vállaló Júdára (1Móz 43,9; 44,32), vagy például a Naomi felé helytálló Bóázra (Ruth 3–4). A ’megváltó’ szó a héber ’góél’ egyik jelentése: kezes. A mózesi törvények sógorházasságot szabályozó passzusa arról rendelkezett, hogy az utódok nélkül elhalt testvér helyére a legközelebbi rokon álljon. Ő volt a kezese, támasza az özvegynek, s ha éppen úgy adódott, hogy valamilyen adóssága lett volna az elhunytnak, azért is helytállt, ő volt a ’megváltó’. Jób azonban most nem emberektől, hanem Istentől kér kezességet szinte baráti hangon, ami arra az újraépülő, mély bizalomra utal, amely képes felülírni minden korábbi tapasztalatot, amely vallja, hogy ő Istenhez tartozik, Isten vele van és nem az őt oktató barátokkal, hogy Isten egy napon igazságot fog szolgáltatni. Sőt, két fejezettel később megfogalmazza azt a hitvallást is, amelyet olyan jól ismerünk ebből a bibliai könyvből: „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él...” (19,25) Jób bizonyságtétele arról tanúskodik, hogy bár az életben senkire sem számíthat, se családjára, se barátaira, Isten nem hagyja el őt még a halálban sem, neki van kezese, megváltója, aki ott fog állni a végsőkig („pora fölött”).

Jób kérése bennünket is arra int és biztat, hogy életünk bizonytalanságai közepette, döntési helyzeteinkben, szolgálatainkban, gyülekezetünk és egyházunk jövőjére nézve, ébredésére várva ne önmagunkban, akaraterőnkben, bölcsességünkben, elhatározásaink szilárdságában vagy akár kegyes életvitelünkben bízzunk, hanem tegyünk úgy, mint Jób, aki jó helyről várta a kezességet! „A mennybe’ fenn, a trónusnál, / A Krisztus értem közbenjár, / Nagy Főpap, égi kezesem, / Örökre biztos védelmem.” (RÉ21 627)