„Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak, kígyókat vesznek a kezükbe, és ha valami halálosat isznak, nem árt nekik, betegekre teszik rá a kezüket, és azok meggyógyulnak. Az Úr Jézus pedig miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült. Azok pedig elmentek, hirdették az igét mindenütt, az Úr pedig együtt munkálkodott velük, megerősítette az igehirdetést a nyomában járó jelekkel.” (Mk 16, 17-20)
Az ünnep áldozócsütörtök elnevezése a középkori római katolikus egyházban terjedt el, mint a húsvéti szentáldozás határnapja. Ebből ered az egyedülálló magyar név, más nyelvek inkább a mennybemenetel tényét emelik ki. Magyarul használatosak még az áldozónap és Urunk mennybemenetelének ünnepe kifejezések, a protestánsok inkább a mennybemenetel szót részesítik előnyben. Az ősegyház az Ascensio Domini (az Úr felemeltetése) elnevezést használta. Az ősegyház a IV. századig a Szentlélek eljövetelével együtt, pünkösdkor ünnepelte. Később, a Szentírás alapján, Krisztus feltámadása utáni 40. napra került.
Bibliai alapokon
Jézus elragadtatása tanítványai szeme láttára történt, mint arról a Szentírás beszámol. „Az Úr Jézus pedig miután ezeket mondta nekik, felemeltetett a mennybe, és az Isten jobbjára ült" – írja Márk evangéliuma (16,19). „Ezután kivitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és felvitetett a mennybe" – ez a rész pedig Lukács evangéliumában (24,50-51) olvasható. Az Apostolok cselekedetei írója így emlékezik meg: „Miután ezt mondta, szemük láttára felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől." (1,9).
Ezzel ószövetségi jövendölések teljesedtek be, többek között a Zsoltárok könyvében olvashatók: „Fölmentél a magas hegyre, foglyokat ejtettél, embereket kaptál ajándékul, mégpedig lázadókat. Most már ott laksz, Uram Isten!" (68,19). A Zsoltáros (110, 1-2) így is ír erről: „Így szól az Úr az én uramhoz: Ülj a jobb kezem felől, míg ellenségeidet lábad zsámolyává nem teszem! Hatalmad pálcáját kinyújtja az Úr a Sionról: Uralkodj ellenségeid között.”
A hívő emberekre Jézus mennybemenetele után új korszak köszöntött, mely a mai napig meghatározza a keresztyének mindennapjait. Erről Pál efezusiakhoz írt levelében olvashatunk bővebben: „És vele együtt feltámasztott, és a mennyei világba ültetett Krisztus Jézusban, hogy megmutassa az eljövendő világban kegyelmének mérhetetlen gazdagságát irántunk való jóságából Krisztus Jézusban" (2,6-7).
Annyi bizonyos, hogy Jézus – miképp az előbbi idézetek megvilágítják – a mennyben van és „ül a mindenható Atya Istennek jobbján". A Heidelbergi Káté így körvonalazza: „Krisztus valóságos ember és valóságos Isten. Emberi természete szerint nincs többé e földön, de istenségére, fenségére, kegyelmére és Lelkére nézve soha nem távozik el tőlünk." (HK 47.)
Ünnepre készülve
A mennybemenetel ünnepe elsősorban azért fontos ünnepünk, mert ahogy Krisztus mennybemenetelével ígéretek teljesedtek be, így bízhatunk abban, hogy a még be nem teljesedett ígéretei is valóra válnak majd. Mikor Jézus a mennybemenetelről beszélt, ígértet tett a Szentlélek eljöveteléről: „Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én elmegyek, mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok.” (Jn 16, 7). Ezen az ünnepen erre az ígéretre emlékezünk és arra a bizalomra, mellyel Krisztus a tanítványoktól búcsúzott: „tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig.” (Apcsel 1,8)
reformatus.hu