Egész életében azokkal a dolgokkal foglalkozott, amelyek lelkesítették, ráadásul mindegyikkel olyan komolyan, mintha az élete függene tőle – mondja Karasszon Dezső. A hetvenedik születésnapját ünneplő orgonaművészt, tanárt a legismertebb internetes lexikonhoz, a Wikipédiához hasonlította a lánya, mert édesapja hatalmas tudású, nyolc nyelven beszél, és mindent fejben tart.
Mit szól Eszter wikipédiás hasonlatához?
Öregségére illik az embernek reálisan látnia magát, ettől függetlenül jólesik, ha a gyerekei magas polcon látják. Egy híres epigramma jut eszembe: „Nézd a búzakalászt: büszkén emelődik az égnek/ míg üres; és ha megért, földre konyítja fejét”. Én már az utóbbi fázisban vagyok. Minél többet tanult valaki, annál fájdalmasabb a felismerés, hogy milyen sok mindent nem tud még.
Miben van hiányérzete?
Bármibe fog az ember, egy idő után világossá válik számára, hogy amit addig megvalósított, kevés. Hadd mondjak egy példát a szakmámból: mindig olyan darabokat tanultam meg, amelyekről azt éreztem, hogy a korábbitól eltérő felfogásban és új mondanivaló kibontásával tudom megmutatni. A tanári pálya sokat segít ebben, mert óhatatlan, hogy nem tökéletes a növendék játéka, és miközben tanítom őt, magam is tanulok, sőt, még ennél is több történik. Máté evangéliuma azt mondja: „...amilyen mértékkel mértek, nektek is olyannal mérnek majd”. A diákjaimtól azt várom, hogy legyen meggyőző a végeredmény, így önmagamtól még fokozottabb mértékű az elvárásom.
Az önmagának vagy a szakmai közönségnek való megfelelés a nehezebb?
Mindkettő fontos, hiszen nem engedhetem meg magamnak, hogy több évtizedes tapasztalattal a hátam mögött gyermeteg hibákat kövessek el. Sokszoros igényességgel kell bizonyítani magamnak is, nemcsak a hangszeren, de szavakban is, mert előfordulhat, hogy a megfelelő pillanatban kell tudni tökéletesen artikulálni valamit.
A nagyapja, valamint a szülei is református lelkipásztorok voltak, parókián nőtt fel. Elképzelek egy pici fiút egy hatalmas orgona előtt. Milyen volt a találkozása a hangszerrel?
Hajszálpontosan emlékszem rá, ahogy a kántortanító nagymamám erőteljes mozdulatokkal játszik a mechanikus orgonán. Nagyapám Öcsödön lelkészkedett, én pedig minden reggeli áhítaton a karzaton ültem, ahonnan légvonalban csodálatosan ráláttam a szószékre. A nagyapám beszédének hangsúlya és dallama most is itt cseng a fülemben. Nagymamám zongoratanár volt a faluban, és mint apró gyereknek engedte, hogy beüljek a zongora alá, amikor tanított. Ez kiváló búvóhelynek bizonyult, mert nem éreztem exponálva magam, másrészt akusztikusan csodálatos volt, szépen zengett a hangszer. Az órák hatására egyszer megkértem nagymamámat, hogy tanítson engem is, de ne úgy, ahogy a többi gyerek játszik, hanem ahogyan ő. Azt éreztem, hogy engem nem elégítenek ki a gyermeteg zongoraiskolás darabok. Akkor még nem tudtam, hogy ezeken keresztül vezet az út a tudáshoz.
Karasszon Dezső (1952) orgonaművész, karnagy, tanár, az egyházzene szolgálója. Érettségi után a Debreceni Református Kollégium tanára, a Nagyerdei Református Egyházközség orgonistája. 1988-ban alapította a debreceni zeneművészeti főiskola orgona tanszakát, öt évvel később a Scola Calviniana graduálkórust, majd 1994-ben a főiskola egyházzene tanszakát. A Debreceni Református Hittudományi Egyetemtől 2022-ben doktori címet kapott. Jelentős szolgálatot tett az óprotestáns liturgia felelevenítésében, művei között szerepel a Gárdonyi Zoltán-monográfia, Frescobaldi-felvétel, valamint a Bevezetés a magyar református istentiszteleti zenébe című könyv, melyben egyházzene-pedagógusi tapasztalatait foglalta össze.
Sokat számít, hogy a gyerek milyen zenét fogyaszt otthon.
A mártélyi gyülekezeti terem kulcsát rendszeresen elkértem, hogy játszhassak a harmóniumon. Sajnálom, hogy nem volt felszerelve rejtett kamera, szívesen visszanézném, hogy mit vacakoltam ott. Télen fűtetlen volt, hideg, a szüleim pedig kétóránként jöttek figyelmeztetni, hogy menjek haza legalább néhány percre melegedni, nehogy megfagyjak. Ma már a gyerekek fulladásig vannak etetve a lehető legrosszabb minőségű zenékkel és ezt akkor is fogyasztaniuk kell, ha nem akarják, hiszen a bevásárlóközpontokban, rádiókban is folyamatosan ez szól.
Miről lehet felismerni a jó minőségű, tiszta zenét?
Hadd kérdezzek vissza: miről lehet fölismerni, hogy adott pillanatban az istentiszteleten a szószékről a tiszta Ige szól? Nem lehet erre egyetlen tőmondatban válaszolni. Egész életünkön át tanulunk, minden hívőnek és a muzsikusnak is feladata, hogy abban a különleges tudományban gyakorolja magát, amelyet az Újszövetség a lelkek megkülönböztetésének hív. Lelkek beszélnek belőlünk is, a zenéből is. Az volna a csoda, ha nem szereztem volna bizonyos jártasságot a zenében megnyilatkozó lelkek megkülönböztetésében. A rossz könnyűzene olyan, mintha ütemesen vernének, tele agresszív dinamikai összetevőkkel. A másik szívfájdalmam, hogy amerikai zene szól szinte mindenhonnan. Mintha mindenütt – akár a templomokban is – úgy manipulálnának minket, hogy kevésbé magyar és református népség legyünk.
Mire gondol?
Azt vettem észre, hogy a magyar református énekek, például a 345. dicséret – Ím, nagy Isten, most előtted szívem kitárom – megy a leggyengébben a templomokban, pedig ez magyar és református. Sokkal könnyedebben énekeljük a német korált: „Jöjj, mondjunk hálaszót” vagy angol baptista énekeket. Ezeknek is van helyük a templomban, mert gazdagítják a palettát, de nem helyes, ha kiszorítják a magyar énekeket. Gondoljon csak bele, az amerikaiak szívből éneklik a saját egyházzenéjüket, de nem fognak rászokni a mi dalainkra. Isten szándékából lettünk magyar reformátusok és nem helyes, ha hűtlenné válunk a küldetésünkhöz, még akkor sem, ha ez a zenében megnyilvánuló hűtlenség. Jó lenne napról napra többet megismerni őseink magyarságából és hitéből.
Van Istennek tetsző zene?
Bach azt felelte volna, hogy minden zene Istennek tetsző.
És ön szerint?
Ami Istennek nem tetszik, csak salakanyag lehet. Amikor Mozart nem egyházzenét írt, akkor is Isten előtt zenélt.
Két új tanszak megalapítása is fűződik a nevéhez: a debreceni Zeneművészeti Főiskola (ma Debreceni Egyetem Zeneművészeti Kar) orgona és egyházzene tanszaka. Miért tartotta fontosnak a megalapításukat?
Az orgona ötven évig klerikális hang[1]szernek számított, ezért hátrányos megkülönböztetésben részesült a zenei képzés vertikumán belül. Sokkal kevesebben tanulhattak orgonálni, mint ahányan szerettek volna. Az egyházzene még látványosabb ínséges időszakon ment keresztül, hiszen 1948-ban a Zeneakadémián egyik pillanatról a másikra két egyházzene tanszakot szüntettek meg: a katolikust és a protestánst. A katolikusnak Bárdos Lajos, a protestánsnak Gárdonyi Zoltán volt a vezetője. Az egyházzene tanszak létrehozása komoly tehertétel volt: az egyház alig értette meg, hogy nem kántorképzőről, hanem egy felső[1]fokú diszciplína újbóli kézbevételéről van szó, a muzsikus pályatársak pedig amiatt értetlenkedtek, hogy be kell fogadniuk maguk közé az övékkel egyenrangú tudományként. Az alapításkor még tanárokat sem hívhattunk, egyedül kellett tücsköt-bogarat csinálnom a latin nyelvoktatástól a szervezésig. Az egyházzene tanszék jelentősége azért kiemelkedő, mert lehetőséget adott, hogy visszatérjünk a kereszténység igazi gyökereihez.
Ha valaki ennyire szilárd alapokon áll és képvisel valamit, amit igaznak hisz, biztosan nincs könnyű dolga.
A diákok lelkesedtek, mert azt érezték, hogy lényeges dolgokról van szó, és fejlődhetnek. Ugyanakkor az első pillanattól kezdve világos volt, hogy ennek a mozgásnak az otthona a templom és a gyülekezet kell hogy legyen. Akkoriban a Bolyai utcai, úgynevezett nagyerdei gyülekezetnek a kántora voltam, ahol összesen negyven évig szolgáltam. Ott is voltak, akik örültek, de vegyes volt a fogadtatás. Vasárnap délutánonként zenés áhítatot tartottunk, amelyek ugyanolyanok voltak, mint Kálmáncsehi Sánta Márton, az első debreceni református püspök reggeli áhítatai, mintegy rekonstruáltuk azokat. Tátott szájjal hallgatták a hívek. A liturgikus terekben rejtélyek vannak, amelyek a darabok előrehaladtával megfejtik önmagukat. Nem lehet Krisztus titkát úgy elmondani, hogy két mondat után mindenki értse
Mi az a legfontosabb dolog, amit a sok évtizedes pályafutása alatt átadott a tanítványainak?
A hetvenedik születésnapomra a tanítványaim megleptek, és rendeztek a tiszteletemre egy ünnepi liturgiát, orgonahangversennyel. Pillanatok alatt finomabbnál finomabb hangok szólaltak meg. „Na, öregem, ezt csináltad te 45 évig” – gondoltam magamban. A zene szinte szoborszerűen betöltötte az egész a teret. Boldog voltam, mert azt éreztem, hogy a tanítványaim nemcsak zenélni tudnak, hanem képesek majd tovább is adni ezt a tudást. Kaptam a tanítványoktól egy emlékkönyvet, amelybe egyikük azt írta: „köszönöm, hogy megtanítottál választani”.
Miben kell választani?
Két szinten is választunk. Mi az, amivel nem foglalkozunk, mert méltatlan hozzánk, a másik pedig megtalálni, hogy mi az, ami emel rajtunk. A pedagógiai elvem az volt, hogy a diáknak egy kicsit fölébe kell célozni a zeneválasztással. Fontos, hogy legyen a gyereknek sikerélménye, de kelljen kapaszkodnia érte.
Négy gyermeke és hat unokája van. Mit visznek tovább az ön hitvallásából?
A hagyományozás problematikus dolog. A gyerekek nemcsak a nagyszüleik, hanem adott esetben a szüleik gondolat- és érzésvilágába sem tudják magukat beleélni. Ezért is tekintem óriási ajándéknak, hogy mindegyik gyerekem ért engem, tudják, ki vagyok, honnan jöttem és hová tartok. Három fiam született szépen egymás után két és fél évenként: Dezső, Dániel és Dénes, majd tíz év hatásszünet után megszületett a kislányom, Eszter.
A két legkisebből zenész lett.
Dezső cégtulajdonos, egy nagyvállalatot vezet. Dániel fiam némettanár, de most már nem azzal foglalkozik, hanem díjugrató lovas, illetve lovasoktató. Én úgy szoktam mondani, hogy lóművész, mert amikor megjelenik, fölhördül a közönség és a feneke hegyére ül a lelátókon. Hála Istennek a gyerekeim pont úgy reagálnak a világ nagy eseményeire, mint én. Ismerik és elfogadják a világnézetemet. Az is csodálatos, amikor hallgathatom Dénes és Eszter koncertjét, vagy éppen együtt zenélhetünk. Most éppen egy székesfehérvári koncert jut eszembe, ahol orgonadarabbal kezdtünk, aztán a gyerekek gordonkaduót játszottak. Felemelő élmény volt.
Ha egyetlen dolog lenne, amit üzenhetne a világ magyar reformátusságának, mi lenne az?
Az emberiség ezernyi szempontból a történetének kritikus pontján jár. Talán ki sem kell fejtenem ezt a tételmondatot. A krízisnek az egyik jele és fájdalmas része az, ami a zenével történik, de ez nem véletlenszerű, hanem az összes többi kritikus ponttal analógiában áll. Mintha az a pillanat érkezett volna el, amikor az emberiség kezdi kiejteni a lelkéből a zenét. Egyrészt elképesztő zaj vesz minket körül, másrészt a fiataloknak egész nap lélekölő zene szól a fülhallgatójában. Bartók Bélának volt egy akadémiai előadása, amely arról szólt, hogy mentse meg az Isten az ivadékainkat a gépi zene ártalmaitól. Bartók kérése, úgy tűnik, nem hallgattatott meg. Az egyház feladata ma is a lelkek mentése, és ennek kiváló eszköze lehetne a zene. Az embereket meg lehet vigasztalni egy énekkel. Az egyik kollégám haldokló édesanyja már hoszszú hónapok óta nem szólt senkihez egy szót sem. A kollégám egyik nap hazafelé tartva az utcán összetalálkozott betlehemesekkel, és elhívta őket magukhoz. Ott elkezdtek karácsonyi énekeket énekelni a beteg édesanyjának, aki fölült, és a negyedik strófát már velük együtt énekelte. Beigazolódott az ókori elképzelés: a zene mitikus hatalom, tapintható valóság. Isten népe mindig éneklő nép volt, és ha nem énekel az egyház, akkor önellentmondásba kerül. Ezekből a szilánkokból talán összeáll az üzenetem: ne sajnálják az energiát, keressék meg azt az életelixírt, amelynek egyetlen forrása a zene.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!