A megszokott sablonokon túl szólítja meg az embert Farkas Gergely lelkipásztor, aki eldöntötte, hogy soha nem szeretne unalmasan beszélni a szószéken sem. Gyerekkori csodás gyógyulása meghatározta az egész életét. A Dunántúli Református Egyházkerület elnökségi tanácsosáról úgy tartják, hogy megbízható és lelkiismeretes vezetője a püspöki hivatalnak, aki inkább kérdez, mint kijelent. Kedveli a kifinomult ízeket, ráadásként barista, azaz kávéfőzőmester.
Húzott már lapot 19-re?
Sem vakmerő, sem szerencsejátékos nem vagyok, szeretek biztonságos életet élni, mert tudom, hogy tétje van a dolgoknak. Ha mélyebben belegondolok a kérdésbe, a habitusomhoz képest merészségnek nevezhető, hogy a gyülekezeti szolgálatot feladva Pápára költöztünk, és évek óta a püspöki hivatalban szolgálok.
Mit ért azon, hogy tétje van a dolgoknak?
Nem mindegy, hogyan élek; nem tehetek és mondhatok akármit, mert mind Istennek, mind a másik embernek számítanak a tetteim. Bár szeretem a szabadságot, de csak keretek között. A pasaréti gyülekezetben cseperedtem fel. Minden nyáron Neszmélyen táboroztunk, ahol a kerítésen belül szabadon játszhattunk, de nem mehettünk ki, és ez nem is hiányzott. A keresztyénséget úgy fogom fel, hogy elköteleztem magam Isten ügye mellett. A szabadság nem azt jelenti, hogy mindent szabad, hanem azt, hogy mindent megtehetek, amire Isten vezet, ez tesz igazán szabaddá és visz az élet teljessége felé.
Kik hatottak a leginkább önre?
Fiatalkoromban megragadott lelkipásztorunk, Cseri Kálmán igehirdetésének a tisztasága és nemes egyszerűsége, de nem kell messzire menni Pasaréttől: Bogárdi Szabó István püspököt, a budahegyvidéki gyülekezet lelkészét hallgatva is meghatározó felismerésekben volt részem. Szeretem, hogy folyamatosan kérdéseket tesz fel, hatalmas tudás birtokosa, és mindemellett jó humorérzéke van.
Ha már a kérdéseket említette, úgy tartják önről, hogy inkább kérdezni szeret, pedig elnökségi tanácsosként akár megmondóember is lehetne.
Dehogyis! A tisztségem annyit jelent, hogy tanácsosként ott vagyok az ügyek közelében az előkészítéstől a végrehajtásig, amit sok dialógus és kérdésfelvetés kísér, megtisztelő, hogy ennek részese lehetek. Sosem gondoltam, hogy nálam lenne az igazság. Nemrégiben Szombathelyen prédikáltam: a szeretet himnuszával párhuzamosan Jeremiás próféta elhívása volt az ószövetségi Ige, és arra gondoltam, biztosan van olyan idő, amikor ki kell mondani a fontos dolgokat, ugyanakkor Pál apostol azt írja a szeretet himnuszában, hogy „töredékes a prófétálásunk”, és én elfogadom, hogy töredékességben élünk. Sosem tudhatjuk, hogy valakinek a tetteiben, töredékességében mi lehet az ő saját igazsága. Az egyik falunapon történt, hogy egy kigyúrt, tetkós cigány ember odament a színpadhoz, és azt mondta a fellépő zenészeknek: „Most eljátsszátok nekem a Republictól a 67-es utat!” Nem volt mit tenni, eljátszották. Később megtudták, hogy ennek a férfinak két nappal azelőtt halt meg a fia, akinek ez volt a kedvenc dala. Szóval, tudjuk az igazságot? – kérdezem. Ugyanakkor hiszem, hogy ismerhetjük az igazságot, a feltámadott, Igéje és Szentlelke által közöttünk levő Jézus Krisztust, aki valóságosan jelen van, és szeretete és igazsága szerint cselekszik a mi töredékességeinkben.
„Tényleg azt éreztem, hogy átadtam neki az életem"
Vannak a 21. században próféták?
Nem vagyok „próféta alkat”. Tudom, hogy szükség van rájuk, de nehezen ismerem fel őket. A prófétasággal kapcsolatban Illés története áll hozzám a legközelebb. Miközben a Hóreben a félelmei és kétségei között meghúzódik a barlangban, jön az égzengés, a tűz, és ebben az eszeveszett zajban, ahol a vihar még a sziklákat is megszaggatja, egyszer csak megszólal egy halk és szelíd hang, amelyet meghall, és ennek a hangnak engedelmeskedve végzi tovább prófétai szolgálatát. Más prófétái is vannak Istennek, és milyen jó, hogy vannak, de hozzám ő áll a legközelebb!
Megkérdezhetem, hogy kinek a szelíd hangjára hallgat?
Számomra, más szolgatársaim és barátaim mellett, akik ezen a hangon szólnak, Steinbach József püspök úr kiemelten ilyen ember, aki krisztusi lelkülettel, szeretettel, bölcsességgel végzi emberfeletti erőt kívánó szolgálatát.
Úgy tudom, hogy nem a teológián akart tovább tanulni, viszont azt érezte, hogy Istennek ez a terve. Miből tudta, mit akar az Úr?
A történet a neszmélyi konfirmáció utáni ifitáborhoz nyúlik vissza. Megtérésemkor volt egy mély imám, kértem Istent, hogy bocsássa meg a bűneimet, és tényleg azt éreztem, hogy átadtam neki az életem. Gyerekkoromban gyakran fájt a bal oldalam, végül nyolcadikban intenzív osztályra kerültem veseproblémákkal. Egyik este bejött az orvos, én éppen rádiókabarét hallgattam, így inkább hagyott rádiózni, nem zavart. Később tudtam meg, hogy akkor voltak bent a szüleim nála. Hívő katolikus orvosként azt mondta nekik, hogyha nem történik valami csoda, akkor ki kell venni a vesémet, úgyhogy nem maradt más esély, imádkozzanak! Mindenki imádkozott értem, és másnapra megfordult az állapotom. Csoda történt. Nem kellett megműteni. Nem sokkal ezután kimentünk a szentendrei lengyel piacra a szüleimmel, ahol csúnyán nyaggattam édesapámat, hogy nagyon szeretnék egy walkie-talkie-t – egy számomra voltaképpen teljesen felesleges eszközt. Teljesítette a kívánságomat, megvette nekem a játékot, hozzátéve, hogy azért, mert „olyan szépen kérted”. Belém hasított a mondata. Bocsánatot kértem és megbocsátottak, mégis maradt valami, ami bántott.
Számomra szívfacsaró, hogy egy tizennégy éves gyerek a bűnei bocsánatáért esedezik, miközben mit tudhat még a bűnről!
Néztünk ebben az előbb említett ifitáborban egy Jézus-filmet: amikor keresztre feszítik Jézust, egy katona veri be a szöget a kezébe. Most is emlékszem rá, hogy azt kérdeztem magamtól: ha én lennék az a katona, tudnék-e nemet mondani, vagy elég kifogás lenne az, hogy parancsra teszem a kínzást. Ebből éreztem meg, hogy mi lehet a bűn, mert lehet, hogy én is megtettem volna, amit a katona. Visszatérve az Isten akaratára vonatkozó kérdésére: voltak olyan pillanatai az életemnek, amikor konkrétan éreztem a vezetését, de tudtam azt is, hogy én is jelen vagyok az Isten számára.
Bibliaolvasás közben hol találta meg a leginkább a saját történetét?
Illésben és Pilátusban, mert mindkettőjükben közös szál az őrlődés és az igazságkeresés kérdése. Reményik Sándor versében Pilátus Jézusról gondolkodva felteszi magának a kérdést: „Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!” Ez a vers tökéletesen bemutatja a hatalommal felruházott Pilátus vergődését, és akkor újra megkérdezhetjük: mi az igazság? Ha van kedve, nézze meg a 30Y együttes éhezők jóllakottak című klipjét, annyi minden benne van. Készek vagyunk-e szembenézni magunkkal, és abból mi marad? A szöveg utolsó, tragikus mondata: „Nem hallom a hangod, én is elhagytalak”, vagy pedig meghallani Isten szavát, őszintén megnyílni előtte, alázattal félretenni az egónkat, hogy szeretetével és igazságával cselekedjen bennünk, általunk.
Számomra a finom kávé öröm, a krisztusi „több az élet” egyik „elemelkedése”.
Ha már zene: mi fogta meg a kedvenc zenekaraiban?
Sokszor éltem meg, hogy kimondják helyettem, amit érzek, mert én nem tudom sem megfogalmazni, sem kimondani. Az általuk megénekelt történetek az én történeteim is. A zene mindig jó hatással van rám, koncertre pedig azért szeretek járni, mert áthat az energia, ami árad a színpadról. Júniusban van a születésnapom, a fiam, Domi lebeszélte a hátam mögött, hogy a 30Y együttes köszöntsön a Müpában adott koncertjükön, de valamiért elmaradt ez a köszöntés. Két nappal később azonban Beck Zoli, a zenekar frontembere küldött nekem egy születésnapos videóüzenetet a VOLT fesztiválról. Ezzel pedig szép barátság kezdődött el.
Azt mondta egyszer, hogy soha nem szeretne unalmasan prédikálni.
Ha nem találkozik az emberek hátterével, amit mondok, akkor az legfeljebb ismeretterjesztés, de nem prédikáció. Igyekszem úgy átadni a kapott üzenetet, hogy az az ismerős háttérben, ismerős, de igényes nyelven – adott alkalommal az üzenetet építő finom humorral – és ne felesleges archaizálással szólaljon meg.
Ha csak egyetlen fontos üzenetet fogalmazhatna meg a szószéken, mi lenne az?
Ha röviden beszélhetnék, ezt mondanám: „Biztos, hogy Isten szeret.”
„Meghallgattam imádságodat és könyörgésedet, amelyet elém tártál. Megszentelem ezt a templomot, amelyet építettél, hogy itt legyen az én nevem mindörökké; itt lesz a szemem és a szívem is mindenkor!” – A királyok könyvéből ezt az Igét hozta a beszélgetésünkre.
Ez az Ige számomra bizonyosság, hogy Isten valóban megbocsátotta a bűneimet, befogadott és élő kapcsolatom van vele. A Szentlélek temploma a testem, a gyerekkori betegségemmel, amelyből kihozott Isten, hiszen meghallgatta az imádságomat. Miután abban a bizonyos nyári táborban imádkoztam, ezt az Igét olvastam, és azóta is elkísér.
Egy egészen más téma: azt mondták a barátai, hogy szeret utazni.
Az utazáson sokat stresszelek: beraktam-e mindent, megvan-e a repülőjegy, találunk-e parkolóhelyet, megfelelő lesz-e a szállás, és még sorolhatnám. Tulajdonképpen a nyaralásban azt a pillanatot élvezem a legjobban, amikor hazaérünk. Mostanában sokat beszélnek az „úton levés” szépségéről, ez másik aspektus. Volt egyszer egy különös utazásunk, amikor megállapodást kötöttünk a fiammal. Ő repülni szeret, én kávézni: ötezer forintért tudtunk repülőjegyet venni Londonba, reggel mentünk, este jöttünk, közben egy körsétával ellátogattunk a neten kinézett nyolc kávézóba.
Ez az interjú is egy kávézóban készül, nem véletlenül, hiszen ön nemcsak református lelkész, hanem barista is. Mi olyan érdekes a kávéban, hogy Londonig repül érte?
Szeretem az ízeket. Számomra a finom kávé öröm, a krisztusi „több az élet” egyik „elemelkedése”. Azért is, mert bár vannak szabályok, mégsem lehet mérnöki pontossággal elkészíteni, hanem benne van az alkotás és az a szabadság, amelyről a beszélgetésünk elején szó volt.
Mit szól ahhoz, hogy a fia pilóta akar lenni?
Néha a repülőterek világáról úgy érzem, hogy benne van a varázs, de valójában elég földhözragadt helyek, mint Mos Eisley a Csillagok háborújában. Aztán tízezer méterrel a föld felett egy csőben repülve mindig elgondolkodom, hogy ez nem normális állapot. Szeretném azonban, hogy Domi olyan hivatást válasszon, amelyben boldog, és Isten szerint való módon kiteljesedik.
Lelkész barátaival, Bella Péterrel és Szakács Gergellyel podcastokat készítenek, miért tartják fontosnak, hogy megosszák a gondolataikat ilyen módon is az emberekkel?
Azt gondoltuk, talán érdekelhet másokat is, amiről beszélgetünk, hiszen sajátos keresztyén nézőpontból szemléljük a világot. A podcast olyan műfaj, amely megadja azt az illúziót, hogy csak hárman beszélgetünk, bizalmi légkör alakul ki köztünk, de valójában bárki hallhatja az egészet. Azért is szeretem a podcastot, mert adódik bőven tér és idő, hogy kifejtsük a gondolatainkat, alaposan körbejárjunk egy-egy témát, és ez harmonizál a habitusommal. Megállapodtunk a többiekkel abban, hogy soha nem lesz öncélú a beszélgetésünk. Nem gondoljuk, hogy a podcasttal hatalmas dolgot vinnénk véghez, de örülünk, hogy fontos dolgokról beszélgethetünk, ez erősíti a barátságunkat is. Bármit teszünk, csak egy a kérdés: az Isten ügyét szolgálja-e.
Az interneten hallható Kerengő című podcastot Farkas Gergely, Szakács Gergely és Bella Péter szerkeszti. A három református lelkipásztor azokat a témákat feszegeti, amelyek éppen foglalkoztatják őket. Beszélgettek már – a többi között – arról, hogy a nyári fesztiváldömpinghez mit tudnak hozzátenni a keresztyének, mit kezdhetünk a háborús időszakban a félelmeinkkel, mi a célja az új református énekeskönyvnek, lehet-e jó következménye egy trágár szónak a templomban, vállalható-e egy keresztyénnek a mai közéleti és a politikai kommunikáció minősége, miért kívülről akarják megszabni, hogy mit lehet az egyháznak és mit nem.
A beszélgetéseknek van egy fontos alapszabálya: az adásokba egyvalaki hozza a témát, a másik utána olvas, a harmadik pedig „vak”, vagyis nem tudja, hogy miről lesz szó. A podcastot nem csak vallásos hallgatóknak ajánlják. Meghallgatható a Spotifyon, az iTuneson és minden nagyobb podcast alkalmazáson.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!