Megbélyegzés helyett

Tudjuk, milyen lelkiállapotban vannak a lelkészeink?
Statisztikai felmérést készítettünk a tiszántúli lelkipásztorok lelki egészségének állapotáról még 2011-ben. Ebből is kiderült, hogy az imádság jelentős megküzdési stratégia a többség számára. Általában könnyebben oldják meg a hétköznapi gondjaikat, mint az átlagember.

Ahogy a Bibliában Illést, úgy a lelkészt is utolérheti a depresszió, amit mindig komolyan kell venni. Mi segíthet a betegség leküzdésében?
Már az is segítség, ha nem ítélik el érte. Rettenetes érzés megbélyegezettként élni. A stigma ártalmas. Magyarországon a társadalom sokszor stigmatizálja a mentális betegségekkel küzdőket. Éppen ezért jogosan teszik fel a kérdést önmaguknak a lelkipásztorok: „ha megtudják, hogy depressziós vagyok, maradhatok a gyülekezeti helyemen, vagy fel kell adnom a hivatásomat?” A lelkészek ebben a nehéz helyzetben attól tartanak, hogy elveszíthetik a hitelességüket.

Valóban nem lennének hitelesek?
Épp ellenkezőleg: nehezen tudom elképzelni, hogy hitelesen beszélhet a szenvedésről az, aki még soha nem ment át válságon. Ha a lelkész nyíltan beszélhet a depressziójáról, lehetőséget kap arra, hogy a gyülekezet támogassa a gyógyulásában, amikor pedig kilábalt belőle, a rábízottakat is jobban tudja majd segíteni a krízisben, hiszen a saját életéből már ismeri a megküzdési stratégiákat. A betegséget legyőzve még hitelesebben prédikál majd, és biztos, hogy nem akar stigmákat ragasztani másokra. El kell fogadnunk, hogy az ember életében vannak krízisek és válságok, amelyekből kétfelé vezethet út.

Melyik ez a két út?
Az egyik, amikor sikerül megküzdeni a krízissel, és a személyiség ezáltal gazdagabbá válik. A másik úton vagy nincsenek megküzdési stratégiák, vagy nem megfelelőek, ilyenkor az ember elfojtja, illetve kivetíti a problémát. Ha indul a személyiség széthullása, onnan már borzasztóan nehéz visszajönni. Hála Istennek a keresztyének kezében vannak eszközök. Az evangélium örömhírt jelent, és az áldás lehetősége életbátorító. A Szentírás őszintén ír Istenről, és arról, hogy mit tesz értünk, másrészt az emberről, aki olykor ugyan elesik, és akár kétségbe is vonja a felé áradó erőt, de ha megmarad az Istennel való kötelékben, újra és újra esélyt ad az Úrnak, hogy kiemelje a krízisből.

Mi történik akkor, ha az ember az életbe vetett hitét is elveszíti?
A válasz azzal a kérdéssel kezdődik: vártak-e bennünket születésünkkor? Volt-e olyan felnőtt, aki minden tettével azt üzente: te vagy az én reménységem? Ebben az esetben indulhat el a biztonságos kötődés, amely abból ered, hogy feltételek nélkül megkapom mindazt, amire szükségem van, attól, aki engem a világra hozott. Ha születés után nem alakul ki ez a kötelék, nem jön létre a biztos bázis. Olyan ez, mint a nyílt tengeren az anyahajó, ahonnan a repülőgépek fölemelkednek, és ha ürül az üzemanyagtartály, visszatérnek megtölteni. Biztos kötelék nélkül az ember szorongva és bizonytalansággal él, és folyamatosan keresi a kapaszkodókat. Ebben a helyzetben nehéz lehet tartósan elhinni, mekkora áldás, hogy Isten jelenlétében élhetünk, még akkor is, ha adott esetben távol érezzük tőle magunkat, vagy ha panaszunk van ellene.

Azt várjuk az Úrtól, emeljen ki bennünket a nyomorunkból akkor is, amikor nem tudunk kötődni hozzá?
Képzeljük el, hogy kötélen kapaszkodunk Isten kegyelmébe, azonban a bizalomvesztésünk következtében ez elszakadhat, és nem tudjuk tovább tartani azt, ami Istenhez kapcsol bennünket. Érezheti úgy az ember, hogy Isten elhagyta. De soha ne felejtsük el, hogy két kötél van: az egyiket ugyan mi tartjuk, de a másikat Isten, és az nem szakadhat el.

Mi lehet a család, a barátok, a gyülekezeti tagok, munkatársak szerepe, hogyan tudunk egymáson segíteni a reményvesztett helyzetekben?
Az egyik legfontosabb, hogy odafigyeljek a másik emberre szeretettel és elfogadással. Ne sikoltozzak, ha durva dolgokat kezd el mondani. Ha valaki mellett megfelelő támasz van, egészen ritka esetben jut el az öngyilkosságig, hiszen ehhez a drasztikus lépéshez igen erős magára maradottság érzés szükséges.

Vannak az öngyilkosságnak előre látható jelei?
Az öngyilkosság általában nem hirtelen döntés, hanem folyamat, vannak felismerhető jelei. Az egyén minden területen beszűkül: a kapcsolataiban, az érzéseiben, az értékeiben. Már nem tud annyi energiát fektetni a kapcsolataiba, mint korábban. A depressziós sokszor fájlalja, hogy nem kap értékelést, senki nem mondja neki, hogy „te olyan jó, szerfelett kedves, szeretetreméltó vagy”. Spórolunk ezekkel a kifejezésekkel, és az ember egyszer csak értéktelennek kezdi érezni magát. Az élethez agresszió is kell, az önmagam megmutatása, hatékony képviselete. József Attila is próbálgatta: „én, József Attila, itt vagyok!” Ez agresszív mondat. A kultúránk tiltja az agressziót, ez aztán robban mások felé is, de az érzékenyebb, beszűkültebb ember elkezd önmaga ellen fordulni. Lassan azt érzi, nincs értelme az életének, elkezdi bántani önmagát. Fontos jel, ha megindulnak a gondolatok és a fantáziák: „Ha eldobnám az életet, hogyan tenném? Ha ott feküdnék kiterítve, ki jönne el a temetésemre? Bánnák, hogy én már nem élek. Én meg visszaszólnék: látjátok, ezt akartátok.” Ilyen vagy ehhez hasonló gondolat a legtöbb ember fejében megfordul.

Ezután jön az öngyilkossági kísérlet?
Itt is különbséget lehet tenni. Ha az ember kísérletet tesz az öngyilkosságra, akkor nem feltétlenül akar meghalni, csak nem tudja másképpen kommunikálni, hogy bajban van. Úgy szervezi, hogy megtalálják és megmenthessék őt, például gyakori, hogy az „öngyilkosjelölt” nyitva hagyja az ajtót. Aki azonban tényleg elszánta magát, hogy véget vet az életének, pontosan eltervezi, hogyan, hol és milyen módon tenné meg. Arról beszél, hogy már nincs út előtte. A tárgyait, értékeit elajándékozza, mondván, hogy már nincs rá szüksége. Ha egy kicsit figyelmesebben, több szeretettel és elfogadással, moralizálásmentesen próbálnánk meg együtt élni egymással, akkor ezeket a jeleket észre tudnánk venni. Mégis, ha valaki arra tesz utalást, hogy nem jó élni, akkor keresztyénként a legtöbbször azt mondjuk neki: „Ne beszélj butaságot. Mit szól ehhez Isten?” Ez ideig-óráig visszatartó erő lehet, hiszen komoly az isteni parancs, de eljöhet az idő, amikor nincs visszaút.

Az öngyilkosság sajnos a lelkészeket is érinti.
Egy kollégánk néhány évvel ezelőtt önkezével vetett véget az életének. Mindannyian megrendültünk. Majd azon gondolkodtunk, hogyan segíthetnénk egymáson, a gyászoló kollégákon. Tartottunk megemlékezést, ahol elmondhattunk egymásnak egy-egy közösen megélt történetet, ki hogyan kapcsolódott az elhunyt lelkésztársunkhoz. A megemlékezés végén együtt kértük Istent, hogy mindannyiunkhoz legyen kegyelmes, bocsássa meg azt, amiben hibáztunk, vigasztaljon és bátorítson mindenkit, akinek erre szüksége van. Ezután megtörtük a kenyeret, és egymásnak nyújtottuk. Megrendítő és egyben felemelő volt ez az alkalom. A gyászunk megmaradt, de összekapaszkodtunk, támaszt adtunk egymásnak. Kifejezetten fontosnak tartom, hogy a gyász megélhető legyen, ne sustorgás kövesse, a szokásos „Hallottad mi történt?”. Fejezzük ki az érzéseinket, a szomorúságunkat. Hangozzék el bátorító szó a tragédiák idején is.