Kihez fordulhat a lelkipásztor lelkigondozásért? Mit is jelent napjainkban a lelkészi magány? Milyen útjai vannak az elhívás fenntartásának, megújításának? Ilyen kérdésekre keresték a választ A pásztor és az egyház elhívásában című hetedik Lelki éhség konferencián március 2-án, a Ráday Házban. A Spiritualitás és misszió az egyházban elnevezésű lelkészi továbbképzés és szakmai műhely rendezvénye ezúttal a lelkipásztori hivatás évéhez kapcsolódott, és a lelkészek hivatásgondozásának problémájával foglalkozott.
Ott Jézus megmondta: „Mindnyájan megbotránkoztok, ahogy meg van írva: Megverem a pásztort és szétszélednek a juhok.” (Mk 14,27)
„Viseljétek tehát gondotok magatokra és az egész nyájra. Azért rendelt benneteket a Szentlélek az élére elöljáróul, hogy igazgassátok az Isten egyházát, amelyet a tulajdon vére árán szerzett meg magának.” (ApCsel 20,28)
Ahogy a Bibliából is kitűnik, a teljes egyházi élet a lelkipásztorok testi-lelki egészségén alapszik, mégis egy keveset vizsgált témáról van szó. Járay Márton szerint – aki a lelkipásztorok között végzett legújabb kutatások eredményeiről beszélt a konferencián – szembe kell nézni a tényekkel, amikor a hivatásgondozáshoz szükséges programokról gondolkodunk.
A lelkészi magány a lelkészi szolgálat általános problémája. Egyéni szinten jellegzetes helyzet, amikor a lelkész igehirdetésre készül, viszont az igeszakasz nem szól hozzá, nem tudja átélni azt, kétségei támadnak azzal kapcsolatban, lesz-e mit közölnie a gyülekezettel. Közösségi szinten pedig az izoláltság az, ami gondot okozhat: sokak számára nincs kinek elmondani, hogyan élik meg a szolgálatukat, hogyan érzik magukat. A magány leküzdése magánemberként általában sikerül, amint azonban visszalép a lelkész az egyházi szerepkörébe, újra felmerülnek a problémák. Az elszigeteltséget, a szomatikus tüneteket, a betegségeket, a válásokat, a pályaelhagyást, mind-mind összefüggésbe lehet hozni a lelkészi magánnyal.
Mindenki él meg kríziseket, és ez alól a lelki vezetők sem kivételek. A gondot a legtöbbször az okozza, hogy hivatásos szerepeikben az egyéni problémáikkal nehezebben szembesülnek a lelkészek, hiszen mindig mintaként kell szolgálniuk. A gyülekezet sokszor nem is gondolná, hogy a szép prédikációk mögött a lelkészeknek milyen nehézségei támadhatnak. A lelkipásztori hivatás éve erről is szól: a gyülekezeti tagok is értsék meg lelkészük különféle kérdéseit, kétségeit, nehézségeit, örömeit.
Mucsi Zsófia és Bodó Sára
A Tiszántúli Református Egyházkerületben valósult meg eddig egy átfogóbb segítő szolgálat, Bodó Sára és a Missziós Szolgálat vezetésével. A 2008-ban kezdődött, lelkigondozói hálózat kialakítását célzó programnak olyan elemei voltak, mint a teológiai képzésben érdekeltek számára önismereti órák biztosítása, a hallgatók zarándoklatra hívása, az egyházi vezetők és a lelkészek közötti lelki találkozások szorgalmazása, egészségügyi szűrések, szabadságolás. Bodó Sára a programok eredményei és kudarcai mellett kiemelte a baráti beszélgetések fontosságát. A teológiai képzés során az egyik legfontosabb cél, hogy hozzásegítsék a hallgatókat olyan barátságok megszületéséhez, amelyek később is megmaradnak, ha szolgálatuk során távol is kerülnek egymástól a lelkészek. Az este folyamán többször is elhangzott: kis lépésekben, kis körökben, egyéni beszélgetések alapján lehet kiépíteni azt a kapcsolatrendszert, ami megtarthatja a lelkipásztorokat a hivatásukban.
– A lelkipásztori szolgálattal kapcsolatos előképünk együtt jár a kiégéssel és az említett lelkészi magánnyal. Új, pozitív kollektív képre van szükség, amely felé mehetünk, amely eszménye lehet a lelkészeknek – mondta a konferencián Mucsi Zsófia, aki kitért arra, mennyire fontos, hogy jól érezzék magukat a lelkészek a hivatásukban.
Az önismereti kompetencia is szóba került a konferencián. Az ilyen jellegű önismereti formák, mentálhigiénés vagy spirituális gyakorlatok segítik azt illeszkedést mások gondolataihoz, fejlesztik az érzelmekkel való bánásmódot, megküzdési stratégiákat javasolnak. Lényegük a reflexió, a megállás és az állandó visszacsatolás. A teológiai képzésbe természetesen folyamatként kerülnek be, egyre nagyobb az igény az ilyen jellegű órákra. Ennek fejlődésével kapcsolatban viszont kiemelték, a lélek titkai örökké a lélek titkai maradnak, amit egyedül Isten ismerhet. Ezzel az alázattal kell ezekhez a képzésekhez viszonyulni.
Balog Zoltán dunamelléki püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke szerint önmagunk megismerése úgy értelmezendő, mint az ember megismerése, és ez nem feltétlen azzal valósul meg, hogy darabjaira szedjük önmagunkat. Egy lelkipásztor azért akar jobban lenni, hogy támasza lehessen másoknak, az önismeretét pedig mások megismerésével éri el.
A püspök szerint sokszor szerencsésebb, ha valaki egy világi foglalkozás után érkezik meg a szolgálatba. Fontos, hogy ne jelentsen egzisztenciális problémát azok számára a váltás, akik azután jelentkeznek teológiára, hogy már van családjuk, szakmájuk. Az egyházon kívüli élettapasztalat ugyanis előfeltétele annak, hogy valaki mint megtért személyiség induljon el a lelkipásztorrá válás útján.
Az este folyamán sor került egy kerekasztal-beszélgetésre is, a lelkipásztori elhívás sokszínűségének jegyében. A meghívott öt gyülekezeti, intézményi lelkész megosztotta fiatalkori elhívásuk történetét, lelkészpéldaképeiket, felidézték lelki vezetőikkel kapcsolatos emlékeiket, benyomásaikat. Elmondták, hogyan értek meg a feladatra, és hogyan formálják a református „arculatot”, amely hatalmas integráló erő lehet az embereknek. Előkerültek azok az események is, amelyek megerősítették őket hivatásukban, és amelyek által sikerül újra és újra megújulni a lelkiségükben. A lelkésszé válás ugyanis egy egész életen át tartó folyamat.