Legyünk egyensúlyban!

Meghatározó volt egy reformátusok lakta régióban felnőni?

Dél-Borsodban, Mezőcsáton születtem, anyai ágon gelejiek voltak a nagyszüleim. Ez erősen református vidék, a családom – ugyan nem számoltam meg, hány generációra visszamenőleg, de nagyon régóta – református. A családi hagyomány szerint amikor még volt lehetőségük, telket is adományoztak templomépítésre. A gyermekkoromban, hogy úgy mondjam, nem volt ildomos az egyházat hangosan dicsérni, egyházi rendezvényeken részt venni. De nálunk ez mindig is természetes része volt az életnek, az ünnepek különösen is. Ezeken az alkalmakon a család idősebb tagjai a fiatalabb generációknak példát mutatva vettek részt. Két dolog biztosan befolyásolta életem további részét: az egyik a szeretetteljes légkör, a másik a református hagyományok, életvitel.

A hagyományokból hogyan született élő hit?

Mint gyermek, fiatal, nem ez volt érdeklődésem középpontjában, később azonban rájöttem, mennyire meghatározó volt számomra ez az időszak. Meglehetősen korán, alsó tagozatos koromban elveszítettem az édesapámat. Édesanyám három gyermeket nevelt fel olyan szeretetben, hogy ennek minden nehézségéből akkor semmit sem éreztünk. Ki tudta pótolni a keletkezett űrt, utólag is végtelen hálával tartozom neki – sajnos már ő sincs közöttünk. Ebbe kapcsolódtak be a nagyszülők is érdeklődésükkel, történeteikkel, útmutatásukkal. Apránként egy-egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy megérezzem: minden nehézség ellenére, még ha egy világ dőlt is össze bennem, ott volt mellettem egy másik világ, amely folyamatosan támaszt, reményt adott. Ez az érzés nemhogy csökkent volna az idők folyamán, hanem sokkal inkább erősödött. Úgy szőtte át az életemet, hogy egyre több bizodalmat nyertem, míg ki tudtam mondani: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” (Fil 4,13)

A gyermekkorában kapott odafigyelés vitte a pedagógusi pályára?

Iskoláimat helyben végeztem. Gimnáziumba ugyan mehettem volna Miskolcra, mert felvételt nyertem, de úgy döntöttem, hogy otthon maradok, mert édesanyámnak segítségre van szüksége. Érettségi után egy évig voltam képesítés nélküli nevelő a szomszédos településen, mielőtt felvettek volna Nyíregyházára főiskolára. Abban az egy évben belekóstoltam, milyen gyermekekkel foglalkozni, a kollégákkal közösségben dolgozni, milyen felelősséggel jár az, amikor rám vannak utalva mások, igénylik a törődésem. Ez az élmény meghatározta egész pályámat. Földrajz–rajz szakon végeztem. A vizuális kultúra mindig is vonzott, így két évig a sárospataki tanítóképző főiskola gyakorlóiskolájában voltam rajz szakvezető. Miután a feleségemmel, Andreával összeházasodtunk, igyekeztünk a szülőföldhöz közelebb elhelyezkedni. Ő is pedagógus, először ő kezdett el dolgozni a nem sokkal korábban indított mezőcsáti református általános iskolában. 1996-ban én is csatlakoztam hozzá.

Fontos volt, hogy református intézményben dolgozzanak?

Ha nem is Mezőcsáton éltünk, nem szakadt meg a kapcsolatunk a gyülekezettel: ha otthon voltunk, mentünk a templomba, ott házasodtunk, két gyermekünket ott kereszteltük, ott is konfirmáltak. A lelkész és a felesége érdeklődtek a házasságkötésünk előtt, hogy milyen végzettségünk van, és örömmel vették, hogy református pedagógusok vagyunk, mert iskolát szándékoztak alapítani. Mi is úgy gondoltuk, hogy ha lehetőség lesz rá, beállunk ebbe a szolgálatba. Feleségem Sárospatakon elvégezte a hitoktatói képzést, ezt is tudta kamatoztatni. Engem pedig azért hívott a gyülekezet, hogy segítsek az iskola felső tagozatának kiépítésben, és vezetői feladatokkal bíztak meg.

A munka mellett hogy kezdődött az egyházi szolgálata?

Amikor visszajöttünk Mezőcsátra, iskolát kellett építeni. Ezt pedig nem lehetett másképp, csak ha őszinte, testvéri kapcsolat alakul ki a fenntartóval, hiszen egymásra voltunk utalva. Ahogy elkezdtem dolgozni, jobban megismertek, és bekerültem a presbitériumba. Elsősorban azon a területen szolgáltam, amely az iskolát érintette, de több más feladatban is részt vettem. Huszadik éve vagyok presbiter, szép időszak volt ez, a nehézségek mellett sok-sok örömet is megéltünk. 2006-ban az országos tanévnyitót is Mezőcsáton tartották, az Enyedy Andor püspök nevét viselő iskola akkoriban az ország egyik meghatározó intézménye volt. 2008-ban egyházmegyei gondoknak választottak, a mai napig betöltöm ezt a tisztséget. 2012-ben püspök úr felkért, hogy segítsek a kazincbarcikai Tompa Mihály Református Általános Iskola felső tagozatának elindításában. A rám bízott feladatot sikerült jó lelkiismerettel elvégeznem, így 2016-ban újabb megbízást kaptam az egyházkerülettől: a reformátussá lett, Irinyi János nevét viselő barcikai szakközépiskola vezetését, amely mostanra több tagintézményből álló oktatási központként működik.

Miért tartja fontosnak iskolák alapítását, szervezését az egyház keretein belül?

Mert ez a küldetésünk része. A református intézményekben mindenképp érvényesülnie kell annak a többletnek, amelyet keresztyénként próbálunk megélni. Részt vettem én is a református köznevelési intézményrendszer stratégiájának kidolgozásában. Feladataink között első az Isten dicsőítése munkánkkal, kapcsolatainkkal. Az igazság megismertetése sem működik másképp, mint a krisztusi igazság megismertetésével. Nap mint nap egyre közelebb kell vinnünk hozzá az embereket, olyan módon, hogy a nevelésben, napi ügyekben, problémáikban biztatást, segítséget, megerősítést adunk nekik. Ez a feladat adatott számomra. Nem volt mindig egyszerű szintet lépni, amikor új kihívások jöttek, de a 121. zsoltár 2. verse adott erőt, amely a vezetői programomnak is a mottója: „Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.” Ez adott nyugodalmat, biztatást, hogy vállaljam el, vágjak bele, mert szükség van rám. Akkor is, ha olyan terepre kell menjek, amely számomra is szakmai kihívás.

Hogy látja a világiak és lelkészek közös szolgálatát? Mit tapasztal, hogyan egészíthetik ki egymást?

Nem véletlen, hogy a reformáció idejétől kezdve jelen van egyházunkban ez a kettősség, hogy világiak is alakítják az egyház életét, hisz ez nem a világtól elzárt közösség: nem másról szól, mint az életünkről. A teendők és a szolgálatok specializálódás alapján elkülönülnek, de mindannyiunk feladata Isten országában részt venni, abban szolgálni, függetlenül a végzettségünktől, hiszen hitünk, elköteleződésünk tárgya ugyanaz. Azt tudjuk hozzátenni ehhez az ügyhöz, ami a sajátunk. Mindannyian kaptunk valamilyen tálentumot, ezt használva jól ki tudjuk egészíteni egymást, és erre nagy szükség is van. Az egyikünk elvi látásmóddal rendelkezik, a másikunk gyakorlatiasabb, de a közös cél lebeg a szemünk előtt.

Miért vállalta a főgondnoki jelölést?

Valószínűleg szakmaiságomat és rálátásomat tartották szem előtt, akik jelöltek. Az elmúlt húsz évben sok dolgot megéltem, megtapasztaltam, és ha a szolgálatot ilyen módon folytathatom tovább, ezeket bele tudom vinni a rendszerbe egy magasabb szinten is. Ahogy a templom és iskola nem tudott soha különválni egyházunkban, az én életemben is olyan módon vált szervessé a kettő, hogy így teljesedtem ki. Egyházkerületünk területét nézve valóban a legkisebb, de oktatási-nevelési tevékenysége nagyon kiterjedt, ezen keresztül a lakosság nagy részét el tudjuk érni.

Mit lát még a Tiszáninneni Református Egyházkerület erősségének, amelyre szívesen építene?

Az elmúlt évtizedekben jelentős infrastrukturális fejlesztés történt egyházkerületünkben, oktatási intézményhálózatunkban kifejezetten. Ez erőteljes alap ahhoz, hogy hosszú ideig korszerűen működjenek. Ezzel párhuzamosan sokakban felmerült az igény a lelki megerősödésre. Feladatomnak érezném a tanintézmények, egyházközségek látogatását, a személyes kapcsolatok erősítését, ha a presbitériumok kitüntetnek bizalmukkal. A közösségünk erősebbé válik azáltal, ha kapcsolataink élővé válnak, ha a formális teendőkön túl is találkozunk, ha nem érzi magát senki perifériára kerülve, magára maradva, ha át tudjuk érezni azt a problémát, amely nemcsak anyagi értelemben gyötri a benne élőket, hanem lelki terhet is jelent nekik. Ezeket a feszültségeket fel kell oldani, hogy azt hirdethessük, ami ránk bízatott. Fontosnak tartom imádságos lelkülettel elkérni, hogy mi az, ami még a mi időnkben tud változni a jó irányba.

Ön szerint milyen nehézségekkel kellene foglalkozni?

Országosan is komoly problémát okoz az elnéptelenedő falvak és a fogyatkozó kis gyülekezetek kérdése. Összetett dolog ez, hisz vannak fogyatkozó húsz-harminc fős közösségek, amelyeken úrrá lesz az elkeseredés és a lemondás, míg máshol tizenöt-húsz ember erős magot képez, hitelességükkel, odaadásukkal, lelkületükkel másokat is bevonnak. És míg sokat beszélünk a kiüresedő régiókról és a nagyvárosi misszióról, vannak olyan nagyközségek is, ahol nem csökken a lakosság, mégis egyre fogy a gyülekezet. Úgy gondolom, ha van olyan elhivatott lelkipásztor, aki nemcsak a szószékről, hanem emberi kapcsolatain keresztül is hitelesen hirdeti az evangéliumot, akkor ezek a folyamatok kevésbé jelentenek gondot. Elvilágiasodott társadalmukban hatalmas igény van valódi közösségekre. Persze ehhez az anyagi biztonságot is meg kell teremteni a szolgálóknak, hogy ne kelljen másodállást vállalniuk a megélhetésért.

Hat év múlva milyen egyházkerületet szeretne látni?

Kiegyensúlyozott egyházkerületet szeretnék a ciklus végére. Örülnék, ha az előbb említettek szerint kerületünkben megerősödnének a testvéri kapcsolatok. Ha ezek megelevenednek, meggyőződésem, hogy a gyülekezetek életére lesznek források saját erőből is, támogatásoktól függetlenül tudnak működni. Ha az emberek valahová tartozóknak érzik magukat, akkor könnyebben vállalnak áldozatot, hiszen nem azt érzik, hogy valaki mást gazdagítanak, hanem saját maguk életének kiteljesedését látják benne. Szeretném, ha magunkévá tennénk azt a mentalitást, amelyik nem a hiányokat és a korlátokat nézi, hanem előbb Isten országát keresi. Ha küldetésünk arra a helyre kerül a szívekben, ahová való, én nagyon hálás és elégedett leszek.