Körkép az egyházi bíráskodásról

Rákos Loránt, a Kövecses-Naprágyi Társult Református Anyaegyházközség lelkipásztora, a Magyar Református Egyház Egyházalkotmányi Bizottságának tagja, a Szlovákiai Magyar Református Egyház jogügyekért felelős zsinati tanácsosának előadása vezette fel a konferencia szakmai programját. Előadásának első feladata az volt, hogy általában is bemutassa a bíráskodás és a szabálykövetés egyházi-teológiai alapjait. Már Kálvin is kiemelt jelentőséget tulajdonított az egyházfegyelemnek, amelyet úgy jellemzett, mint az egyház testében „az idegek húrját”. A fegyelem hármas célja, hogy védelmezze Krisztus tekintélyét az egyház és a világ előtt, valamint az egyház szentségét és tisztaságát, és hogy a bűnös megmentését szolgálja. A bíráskodás arra szolgál, hogy megfélemlítés nélkül segítsen visszaterelni a Krisztus követésével választott útra, ugyanakkor a végső ítélkezés Istené, és Isten kegyelmi döntése az utolsó pillanatban is megszülethet, vagyis okozhat meglepetéseket. Rákos Loránt kitért a Szlovákiában tapasztalható problémákra is: arra, hogy milyen nehéz olykor betartatni a tanfegyelmet, és hogy az egyházközségek tagjai ritkán járnak el szabályosan és ezzel megnehezítik az egyházi bíráskodás folyamatát. Határon túli testvéreink ugyanakkor továbbra is használhatnak egy, a magyar joggyakorlatban nem létező eszközt, az excommunicatio minor-t és maior-t, vagyis az egyházfegyelemnek nem engedelmeskedő híveket kizárhatják az úrvacsorai közösségből, sőt, az egyházközösségből is kiutasíthatják. A Szlovákiai Magyar Református Egyház is arra törekedne, hogy egy új, egységes bírósági törvény megalkotásával segítse a keresztyén egyházi bíráskodás lehetőségeinek és a jogszolgáltatás minőségének javulását.

Az egyházi bíráskodás kálvini alapelvei

A Konferencia főszervezőjének, Keszthelyi Zsoltnak az előadása a bíráskodás kálvini alapelveit vette górcső alá. A Zsinati Jogi Osztály vezetője hangsúlyozta, hogy a kálvini alapelveket úgy a legkönnyebb megérteni, ha a világi és az egyházi hatalom szétválasztásának szempontjából vizsgáljuk meg azokat, vagyis két olyan rendszernek látjuk, melyek egymás mellé rendelt részekként egymást kell erősítsék. Az ember az Institúció szerint két birodalom alattvalója, az egyik lelki természetű, a másik politikai természetű. Azonban mindegyik Isten uralma alá tartozik, vagyis a világi törvényhozás is ugyanúgy Isten eszköze. A két világ összezavarása és összekavarása rettentően veszélyes és káros mind Kálvin, mind Luther szerint. A lelki törvénykezés a lélek életére vonatkozik, a világi törvénykezés pedig a mindennapi élet dolgaira vonatkozik, ember és ember, ember és társadalom kapcsolatára. Lelki értelemben minden keresztyén egyenlő, míg világi értelemben ez nem mondható el. Keszthelyi Zsolt részletesen beszélt arról, hogy jelenik meg Kálvin szövegében a bűn, milyen kategóriái vannak, és milyen büntetéseket vonhat maga után. Kálvin a súlyosabb bűnök büntetéseként tartja szükségesnek a kiközösítés (vagy kiátkozás) eszközét, amelyet – ellentétben a Szlovákiai Magyar Református Egyház joggyakorlatával – a mai Magyarországon nem használunk. Ugyanakkor az előadás nyilvánvalóvá teszi, hogy Kálvin igen részletesen nyilatkozott az esetleges bűnök konkrét büntetésével kapcsolatban. A kiátkozás végleges eszközét az Institúció szövege szerint Kálvin nem javasolta használni az egyházban, azonban a kiközösítést, amely a bűnösnek lehetőséget és teret adhat a megbánásra, az egyházi fegyelmezés méltó eszközének gondolta. Fontos Kálvin számára annak a személynek a bűnössége, aki pusztán azáltal lesz bűnössé, hogy más bűnét szó nélkül hagyja. Aki hagyja, hogy más bűnösként vegyen részt az úrvacsorán, az ugyanolyan bűnös, mint akinek a vétkét elfedezte. Ez pedig teológiailag igen jól megalapozza a református egyházi joghatóság legitimációs logikáját.

Az evangélikus gyakorlatról

Giró Szász János ügyvéd, az Evangélikus Egyház Országos Bíróságának elnöke tartotta meg a következő előadást. Giró Szász János 2002 óta bíró az evangélikus egyházban, ezért elsőkézből ismeri az evangélikus egyházi törvénykezés rendszerében véghezvitt változások okait és eredményeit. Az evangélikus egyház ugyanis látványosan megreformálta a területet, igyekezve az egyházi bíróságok rendszerét a gyakorlati elvárásokhoz igazítani. 2005 végéig az evangélikus bíráskodás a református rendszerhez hasonlított, amely szerint a bíráskodás három szinten, az egyházmegyékben, a három egyházkerületben és az országos bíróság szintjén folyik. Azonban ez a rendszer indokolatlanul nagyra duzzadt: nem volt elég ügy, amely ilyen országos jelenlétet tett volna indokolttá, ráadásul nem akadt elég jogi szakvizsgával rendelkező bírójelölt sem, aki vállalni tudta volna a tisztségeket. 2005 végén változtattak, és létrehozták a magában álló Egyházi Bíróságot (az országos bíróságból), amelynek 8 nem lelkészi és 8 lelkészi tagja van.

További radikális újítás, hogy ennek a bíróságnak – legalábbis első fokon – egyházfegyelmi ügyek nem tartoznak a hatáskörébe. Az egyházfegyelmi ügyekkel (ügyészekkel kiegészített) kerületi fegyelmi tanácsok foglalkoznak, és ezek csak akkor jutnak a bíróság elé, ha törvénysértés történik. A két szint között ráadásul nemrégiben létrejött az Országos Fegyelmi Tanács, amelyben szintén jogi szakvizsgával rendelkező ügyészek és püspökhelyettesek dolgoznak (szám szerint heten). Az előadás felhívta a figyelmet arra, hogy bizonyos jogai a püspököknek is maradtak: amennyiben az Országos Fegyelmi Tanács hivatalvesztésre ítél egy lelkipásztort, a püspökök megvétózhatják az ítéletet. Ebben az esetben a Tanács által előre meghatározott másodlagos jogkövetkezmény lép életbe. Giró Szász János a továbbiakban az Evangélikus egyház ügyészi rendszerét mutatta be, amely az országos szint mellett az egyházkerületek szintjén is működik. A fegyelmezési feladataik mellett szerepük elsősorban az egyházigazgatás miatt fontos: ők a törvényesség őrei. Az előadás számtalan finom részletet közölt az eljárásrenddel, a feladatok szétválasztásával és a folyamatosan bevezetett apró változásokkal kapcsolatban.

Bíráskodás vagy egyházfegyelem

Molnár Pál 1991-óta egyházkerületi jogtanácsos, illetve a Debreceni Református Hittudományi Egyetem oktatója. Gondolatébresztő előadása széleskörű és gyakorlati kérdésekkel teli vitát generált. Gondolkodását az „egyházfegyelem” fogalmának problémáival indította. Megfogalmazta, hogy az egyházfegyelmet nem szükséges annyira a büntetőjog területén tartani, mint amennyire a hatályos egyházi bíráskodás dokumentumai indokolják. A gyakorlat azt mutatja, hogy a közösség nagy része nem is kíván egy olyan jogrend szerint gondolkozni, amelyet nem ismer, nem becsül, és amely kizárólag negatív megközelítéssel közelít a fegyelem fenntartása felé. Molnár Pál határozott véleménye volt, hogy másoknak és máshol kellene újra felfedeznie az egyházfegyelem pozitív tartalmát, vagyis az egyházi szolgálatban álló jogászok mellett teológiai műhelyek, lelkészi és presbiteri továbbképzések, akár egyházmegyei és egyházkerületi ülések is foglalkozhatnának ezekkel a kérdésekkel. A kizárólag megtorló szabályokra épülő törvénykezésben szó sem esik már pásztori szolgálatról, ezért Molnár Pál szerint mindenképpen kezdeményezni kellene egy új törvény kidolgozását, amely az egyházfegyelem pozitív tartalmát megjelenítő alapelvekkel kezdődne, és olyan lépcsőzetesen építkező bíráskodást tenne lehetővé, amelynek pusztán a legvégső esete a bírósági eljárás. A törvény feladata volna a „fegyelmi eljárás” (fogalmának és eljárási szakaszának) a kidolgozása, amelyben a vétkest ismerő közönség, az érdekelt és érintett egyházi tisztségviselők nagyobb szerepet kapnának a bíráskodás minden szintjén. Az új eljárásrend alapján a kerületi és zsinati bíróságok szakvégzett jogászai elsősorban a törvényesség érvényesítésével foglalkoznának, hisz kisebb a rálátásuk az egyház működésére és a helyi viszonyokra (illetve eleve kevesen is vannak).

Molnár Pál elképzelése szerint a lépcsőzetesen épülő fegyelmi eljárások során a „bíráskodásért” - mely nem feltétlenül kell, hogy hagyományosan szabályozott jogi eljárást jelentsen - az egyházon belülről építkező „fegyelmi testületek” felelnének, amelyekben a hivatalban lévő (az adott szinten megválasztott) elnökség, a jogtanácsos, és a közösséget képviselő tanácsosok is jelen volnának - a paritás elve alapján. Az ügyek csak a felülvizsgálati kérelem után jutnának el a mostani független bírósági fórumokhoz, amelyek a meghozott ítéletek törvényességével kapcsolatban mondhatnának ítéletet. Bár az új rendszer elképzelése látszólag ellentétes a 2000 körül végrehajtott változtatások alapelvével, amelyek a bírósági függetlenség minél nagyobb mértékét kívánták elérni a szakvégzett jogászok minél nagyobb arányának bevonásával, mi több, akár az egyházmegyei bíróságok is megszüntethetővé válhatnának, ez a megoldás Molnár Pál szerint számos szerencsés következménnyel járna, amelyek kárpótolnának ezekért a veszteségekért. Az előadást követő vita során a jelenlévők részletesen kielemezték a javaslat minden egyes részletét.

Veres Lajos zsinati jogtanácsos tolmácsolta Bogárdi Szabó István püspök úr köszöntését, majd ezt követően általában is kifejtette a zsinat elnökségének álláspontját az egyházfegyelmezéssel kapcsolatban, hozzáfűzve saját véleményét is az elhangzottakhoz. Felhívta a figyelmet arra, hogy az egyházi bírók legfontosabb feladata a közösség szolgálata, vagyis a bíráskodás „lelkipásztori oldala” is fontos. A legtöbbször ugyanis nem a megítélés alá eső egyén, hanem a közösség az, amelyik sérül. Veres Lajos is úgy vélekedett, érdemes volna egy kevesebb bírót alkalmazó rendszert kialakítani, valamint felhívta a figyelmet a törvény számtalan apró hibájára, pontatlanságára és kifejtetlenségére. Így összességében sok szövegszerű javaslattal egészítette ki a zsinati elnökség üzenetét.

A katolikus egyházjog

Birher Nándor szentszéki ügyvédként tevékenykedett Veszprémben és Fehérváron, így előadásában részletesen bemutathatta azokat a gyakorlatokat és alapvetéseket, amelyekben a katolikus és a református egyházjog különbözik az egyházi bíráskodás tekintetében. A legfontosabb, lényegi különbség, hogy a katolikus eljárások az egyház hierarchikus felépítését tükrözik, vagyis akár a pápának (Roma locuta causa finita), akár – egyházmegyei viszonyok között – a püspököknek egyszemélyes és végleges döntési joga van a legtöbb kérdésben. Vannak ugyanakkor vatikáni bírói egységek (Apostoli Signatura, Rota Romana), amelyek rendelkeznek bizonyos bírói jogokkal. Fontos részlet azonban, hogy bármilyen jogi ítéletet is hozzanak bármely ügyben, mindenkinek joga van közvetlenül a pápához fellebbezni felülvizsgálati kérelmével. Az előadás során elhangzott érdekesség, hogy a jogszabályok alkalmazásában a magyarok történetileg nagyon jók voltak annak idején, és ma is igen jó hírük van. Mi több, a jogalkotást tekintve is elmondható, hogy a magyarok az élvonalhoz tartoznak. Remek lehetőségeket biztosít ehhez a PPKE Kánonjogi Intézete, amely „szellemi infrastruktúrával” szolgál, és kutatási tevékenységet is végez az egyházjog területén belül. Bár a püspökök igen sok mindent eldönthetnek, vannak kinevezett bíróságok, amelyek főként a válási ügyekkel foglalkoznak (és elsősorban annak a kimondását teszik lehetővé, hogy a házasság „nem volt érvényes”). A bírók között ilyenkor lennie kell papnak (gyakran előfordul, hogy az összes bíró pap), jogásznak (vagy valakinek, aki érti a jog nyelvét), ügyésznek (ez a feltétel ritkán teljesül), valamint egy kötelékvédőnek, aki a házasság fenntartása mellett érvel. Ferenc pápa tervei között szerepel, hogy egyszerűsítsen az eljáráson, és lehetővé tegye a püspöki érvénytelenítést, erre azonban eddig még nem született jogi precedens. Birher Nándor beszámolt arról is, hogy a Katolikus Egyház számára is problémát jelent a jogilag kompetens személyek hiánya, illetve a végrehajthatóság terén is akadnak nehézségek. Ugyanakkor kiemelte a „méltányosság” elvének fontosságát, amely mindenképpen a jogi eljárások központi elve kell legyen egy egyházi bíróság számára: minden döntés annak a tudatában szülessen, hogy „egy eljárás akkor jó, ha a közösséget szolgálja”.

Gyakorlati példák

Kocsis Márta előadása az egyházi joghatóság és a világi joghatóság egymást olykor kiegészítő, olykor kikezdő gyakorlati példáit mutatta be. A Tiszántúli Református Egyházkerület jogtanácsosa előadása során konkrét eseteket sorolt fel, amelyeken jól példázták a világi és az egyházi joggyakorlatok néhány ütközését és példaszerű érintkezését egyaránt: a bemutatott esetek közül egy polgári ügy, három munkajogi eset, és egy büntetőjogi eset volt. Egy esetben fordult elő, hogy a világi bíróság ugyanazt a határozatot hozta, mint az egyházi bíróság miután újra-tárgyalta a már lezárt esetet (közben gyakorlatilag megismételve az egyházi eljárás lépéseit), két másik esetben pedig gyakorlatilag jóváhagyta a döntését. Egy esetben egyszerűen elutasították a keresetet. Volt olyan eset, amelyben végül is az alkotmánybíróság mondta ki a végső ítéletet. Az utolsó, büntetőjogi eset ismertetésére is sor került, azonban ez volt az a jogesetet, amelyet az előadás után a megjelent szakértők két szekcióban próbáltak megoldani, ezért az eljárás végének részleteire – ekkor – még nem tért ki az előadás.

A konferencia során a résztvevőkben az általános vélemény alakult ki, hogy érdemes volna hasonló tematikával és programmal konferencia-sorozattá, esetleg továbbképzési műhellyé alakítani ezt a hiánypótló rendezvényt. A szervezők azt ígérték, hogy megfontolják, mi a legmegfelelőbb forma a közös gondolkodás folytatásához a jövőben.

Bársony Márton, fotó: Dimény András