Kőbe vésett szabadság

Ahogy tervezem a nyári szabadságomat, felrémlik előttem egy régen látott, kicsiny, homályos és látszólag teljesen hétköznapi fénykép. A majd százéves fotó Baltazár Dezsőt, a híres tiszántúli püspököt ábrázolja, ahogy egy márványtábla előtt áll. A tábla feliratát alig lehet ugyan kibogarászni, de azt hivatott megörökíteni, hogy a fáradt püspök hosszabb ideig pihent a dualista időszakban a magyar középosztály körében is népszerű fürdővárosban, Karlsbadban.

A ma embere számára már önmagában az a helyzet is furcsán hat, hogy valaki a saját emléktáblája mellett pózol, ám abban a korszakban, amelyben élő emberekről hidakat, utakat és kórházakat neveztek el, mindez bevett gyakorlat volt. Száz éve a tiszántúli református püspököt nemcsak az amerikai elnök fogadta (kétszer is!), amikor az Újvilágba látogatott, hanem már életében felkerült a karlsbadi fürdőlátogató hírességek falára, rögtön márványba vésve. Az egész történet említésre méltó komikumát mégis az adja, hogy a nemes márványtábla nem valami dicsőséges haditettet vagy jelentős politikai eseményt örökített meg, hanem valami olyasmit, aminek teljesen magától értetődőnek kellene lennie: a püspök megfáradt teste néhány héten keresztül pihenhetett Karlsbadban. Mi sem természetesebb. Mi sem természetesebb?

Sajnos már akkor, a „boldog békeidőkben” sem volt mindez természetes. Baltazár Dezső a maga negyedszázados püspöki szolgálatával átmenetet képez a régi, patriarchális egyházvezetés és a modern kori püspöki hivatalvezetés között. Püspöki időszaka alatt az általa elintézett ügyek éves átlagos száma mintegy megháromszorozódott. Nehéz elképzelni ma már, hogy eleinte a Máramarosszigettől Temesvárig húzódó, országnyi méretű egyházkerület püspöki hivatala nyaranta a püspökkel együtt leköltözött Zelemérre, a püspöki nyaralóba, és onnan zökkenőmentesen lehetett intézni a szóba jöhető ügyeket. Innen jutott el oda, hogy az egyre kibővülő munkatér és a megsokasodó ügyek – még a Trianon következtében összezsugorodó egyházkerületben is – végül felemésztették a püspök egészségét, akin a kényszerűen beiktatott fürdőkúrák sem tudtak segíteni, alig hatvanöt évesen hunyt el súlyos betegsége következtében.

Az egész kérdéskör nagyon is ismerős: a lelkipásztorokra és egyházkormányzókra nehezedő nyomás, az ügyek fontossága és egyre sokasodó mennyisége felemészti a lelki-testi egészséget. Nem csak száz éve, ma is. Ma talán még inkább. Ráadásul nem csupán a lelkészekről van szó, hiszen immár társadalmi méretűvé vált a probléma. A kortárs koreai–német filozófus, Byung-Chul Han a kiégés népbetegséggé válásáról, túlfeszített pozitivitásról, végletekig hajszolt élményekről, valamint a száműzött unalomról és a vele együtt eltűnő igazi kreativitásról írt több nyelvre lefordított sikerkönyvében. Konklúziója egyértelmű: újra fel kell fedezni az ünnepeket, a tudatos leállást, a kilépést a sikerorientált, élménygyűjtögető mókuskerékből, különben a depresszió és a kiégés fogja uralni a modern nyugati ember mindennapjait.

Mi, keresztyének is sokszor elfelejtjük, hogy minderről a Szentírás mélyrehatóan és egyértelműen beszél. A tízparancsolat több évezredes távlatból hirdeti, hogy a hétről hétre megélt ünnep és a tudatos visszaemlékezés Isten teremtő és megváltó munkásságára méltó keretek közé rendezi a hatnapos munka emberi alkotásait. Ez az Istentől kapott szabadság megszabadít bennünket a fizikai fáradtság és kimerültség rémétől, ám ennél még fontosabb: újra és újra emlékeztet, hogy a legfontosabb már elvégeztetett. A háborút már megnyerték. A megváltás megtörtént. Éppen ezért megszabadulhatunk egy pillanatra önmagunk fontosságától, befelé irányuló világunk önkéntelenül is kinyílik, és ünnepelhetjük azt, aki mindezt számunkra elkészítette. A szombat megtartása így lesz parancsolat és szabadság egyszerre. Milyen nagyszerű lehetőség és feladat a túlhajszolt lelkészek számára is, hogy megállni, ünnepelni és hálát adni taníthatják a nyájukat, nemcsak szavakkal, de egész életükkel! Így válhat a negyedik parancsolat a számunkra igazi kőbe vésett szabadsággá, a szabadság pedig szombattá.

A szerző a Budapest-Budafoki Református Egyházközség lelkipásztora