Tizenkét hosszú kocsijával zakatol a 2016-os Isonzó Expressz az osztrák és a szlovén Alpok hegyláncai között, hogy közel félezer utasát az első világháború olasz frontjának legvéresebb szakaszára, az Isonzó folyó mentére, ott is a hírhedt doberdói harctér közelébe, a ma Olaszország és Szlovénia határán fekvő Görz városába (Gorizia, Nova Gorica) szállítsa. A tizenhárom órás vonatozás nem telik tétlenül, mert nemcsak a kies alpesi tájban gyönyörködhetnek a szerelvény utasai, hanem történészek és hagyományőrzők előadásait, valamint a Sebő együttesnek és Sebő Ferenc tanítványainak a muzsikáját is hallgathatják az út során.
Háborús ősök nyomában
A történészek kocsijának egyik sarkában a nagyhaboru.blog.hu munkatársai fogadják az utasokat, akik családjuk első világháborús emlékeivel – főleg fényképekkel, naplókkal, emlékiratokkal – érkeznek ide, hogy digitalizálás után a blogon közkinccsé tehessék őket.
A hagyományőrzők találta relikviák és a San Martino-i múzeum olasz tárgyai
– Sok értékes dokumentum van még a családoknál, amelyek fontos adatokkal bővíthetik eddigi ismereteinket, ezért arra kérünk mindenkit, ha bármilyen első világháborús irat lapul a fiókjában, juttassa el hozzánk vagy vegye fel velünk a kapcsolatot, mert jelentősen hozzájárulhat vele a kutatáshoz – hangsúlyozza Pintér Tamás, a Károli Gáspár Református Egyetem doktorandusza, az említett blogot is működtető A Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány elnöke.
A történész egyúttal hangsúlyozza, hogy nem csak az emberek segíthetik a tudományt, a tudomány is segíthet azoknak, akik a nagyapjuk, dédapjuk nyomát keresik az első világháborúban. Hogy elindulhassunk, mindenképpen szükségünk van a keresett ős nevére, születési idejére és helyére, így már jó eséllyel rábukkanunk a budapesti Hadtörténeti Levéltár vagy a bécsi Hadilevéltár dokumentumai között. Ha kitüntetést is kapott vagy megsebesült, még nagyobb az esélyünk arra, hogy a sorsáról árulkodó dokumentumokat találunk. Megtudhatjuk, melyik alakulatban szolgált, merre járt, hol ápolták és hogy milyen haditettéért kapta az elismerést. Ha elesett, akár a nyughelyére is ráakadhatunk. Pintér Tamásék blogja több olyan bejegyzést is közöl, amelyek a kutatás lehetőségeiről tájékoztatják olvasóikat.
Dalokba rejtett honvágy
Míg A Nagy Háborúért Alapítvány történészei az első világháborúval és az isonzói fronttal kapcsolatos előadásaikat tartják az emlékvonat utasainak, a szomszédos vagonból át-áthallatszik a muzsika: „Kimegyek a doberdói harctérre, / föltekintek a csillagos nagy égre; / csillagos ég, merre van a magyar hazám, / merre sirat engem az édesanyám?" Ifjú népzenészek húzzák az első világháború katonadalait, az utasok egy csoportja pedig velük énekel.
Közben egyre nagyobb és egyre meredekebb hegyek között kanyarog a vonatunk, és eszünkbe jut, mekkorát nézhetett száz éve itt a síkvidékhez szokott alföldi baka, aki addig talán ki se mozdult a falujából, vagy legfeljebb csak a közeli városig jutott. Katonáink lelki világáról árulkodnak ezek az énekek is.
– A magyar bakanóták egyáltalán nem militarista szelleműek, nem lelkesítőek, hiába éneklik őket katonásan a menetben. Ellenkezőleg: csüggedést, panaszt sugároznak. Az otthon, a család, a szerető utáni vágyat, a haláltól való félelmet fogalmazzák meg – hangsúlyozza Sebő Ferenc, aki közkedvelt-közismert dallamokból állította össze az Isonzó Expressz nótásfüzetét.
Bő kétmilliós veszteség
Amikor Olaszország 1915-ben az antant oldalán belépett a háborúba és megtámadta az Osztrák–Magyar Monarchiát, az utóbbi hadvezetése úgy döntött, hogy a védelmi vonalakat nem az államhatáron, hanem néhány kilométerrel beljebb, a természetes határok mentén építi ki. Az olaszok erőiket a frontvonal déli szakaszára összpontosították. Az volt a tervük, hogy Görznél áttörve elfoglalják a Wippach (Vipava) folyó völgyét, megnyitva ezzel az utat Laibach (Ljubjana), majd onnét Bécs és Budapest irányába. Ezen a frontszakaszon a védelmi vonalak kiépítésére az Isonzó folyó, illetve Görztől északra az Alpok hegygerincei, délre pedig a város és a tenger között húzódó két-háromszáz méter magas Doberdó-fennsík volt a legalkalmasabb.
Az Isonzó-front minden szakaszán szolgáltak magyar alakulatok, de a Doberdó védelme döntően magyarországi kiegészítésű ezredek kezében volt. Katonáink bő egy éven át védték hősiesen ezt a magaslatot, amely a különösen kegyetlen öldöklés és az óriási veszteségek miatt fogalommá vált a magyarság számára. Pontosan száz évvel ezelőtt azonban, az 1916. augusztus 4. és 16. között zajló hatodik isonzói csatában az olaszoknak sikerült elfoglalniuk a görzi hídfőt és Görz városát, így a hídfő déli bástyájaként szolgáló Doberdón a honvédjeink hiába verték vissza a támadást, a bekerítéstől tartva ki kellett üríteniük a fennsíkot és a védelmet öt-tíz kilométerrel hátrébb kiépíteni.
Osztrák-magyar temető Foglianóban, közel tizenötezer katona nyughelye
Az Isonzó mentén 1915 nyara és 1917 ősze között tizenkét csata zajlott: az olaszok vesztesége csaknem egy-, az osztrák–magyar hadsereg vesztesége csaknem félmillió fő volt a halottakat, a sebesülteket, az eltűnteket és a hadifoglyokat is beleszámolva. Persze a csaták közötti időszakokban is szüntelenül folyt a vér. Ahhoz, hogy az isonzói front veszteségeinek teljes számát megkapjuk, az előbbi számokat mintegy másféllel kell megszoroznunk. Tehát az összes veszteség jóval fölötte van a kétmilliónak.
Halál utca és Halálrét
– Száz éve csak a lövészárkokban csúszva-mászva jöhettünk volna föl a Doberdóra, különben agyonlőtt volna az olasz mesterlövész – állítja a San Martino Del Carso nevű falucska magánmúzeuma előtt minket fogadó Rózsafi János történész, aki hosszan ecseteli, hogy a halál hányféle formája várt itt az olasz és a magyar katonákra. – Itt minden négyzetcentiméterhez vér tapad. Ez nem túlzás, higgyék el! – teszi hozzá, majd nyomatékosítva az elmondottakat a magyar katonák által csak Halál utcának nevezett úton a Halálrétre vezeti a zarándokokat.
Ágyútermek a Doberdó kopár szilkáinak oldalában
A Doberdó akkoriban más képet mutatott, mint manapság. Most zöldellő vegetáció koronázza a lövészárkok és a tüzérségi támadások elől védelmet nyújtó mesterséges barlangok, az úgynevezett kavernák szabdalta karsztos fennsíkot. A fákat több évtizedes kemény munkával honosította meg e kietlen tájon az ember. Akkoriban sziklasivatag volt a terület, és ez több szempontból is megnehezítette az itt szolgáló katonák helytállását. Az ivóvíz luxusnak számított, így a kezdeti időkben bizony előfordult a szomjhalál is. Árnyék sem volt, ami alá behúzódhattak volna a rekkenő hőségben. A sziklák közé csak vért verejtékezve tudtak lövészárkokat vésni a puha alföldi talajhoz szokott magyar vitézek. Arról nem is szólva, hogy a bombák pusztító erejét a sziklákról leváló szilánkok megsokszorozták, ráadásul nemcsak az ellenségtől, hanem a kövek között megbújó skorpiók csípésétől is tartaniuk kellett.
A Doberdó védelmét irányító József főherceg, aki maga is többször kiment az első vonalba, naplójában hitelesen mutatta be a doberdói állapotokat. „Előttem a holtak százaival borított lejtő, melyről fullasztóan förtelmes hullaszag fülledt bűze özönlik ránk. Elviselhetetlen egy borzalom ez. Annyira fojtogat engem, hogy hosszú ideig tart, amíg önuralmamat visszanyervén beszélni tudok. Itt az állások még igen kezdetlegesek, és az ellenség folyamatosan lő ránk a Monte Fortinról és a 197-es magaslatról. (...) Szegény halott honvédek és olaszok hevernek mindenütt a gránátoktól cafatokra tépve, a nap perzselő hevében gyorsan rothadva. Az emberek meg sem mozdulhatnak, mert ahogy csak egy kicsit fölemelkedik valamelyik, máris jönnek az ellenséges lövedékek. Bekötött orral és szájjal feküsznek, és kaparják, vésik a sziklát és építenek, hogy a következő pillanatban egész munkájukkal együtt a lezuhanó nehéz lövedékektől megsemmisíttessenek. Ötpercnyi tartózkodás után mélyen megindulva és megrázva indulok visszafelé. Borzasztó e sok rothadó hús és a fekete aludt vér, amely mindenütt hever és tapad. Oly szörnyűséges, hogy a rémülettől jéggé dermed a lelkem. (...) Én, aki a háború minden szörnyűségét megszoktam, alig bírom magamat uralni, hogy orromat és számat befogva el ne szaladjak. Egész belsőm lázong és fölordít, mert az, amit ma láttam, annyira megrázó, hogy örüljön az, aki bele nem bolondul. Szegény hőseim, bámullak és csodállak benneteket, és nem tudom, hogyan mondjak köszönetet. Csak tudná a világ, hogy mi a háború és mi az a rettenetes Doberdó. Bár volna itt Dante, hogy a poklok poklát megénekelje, és azon nagy lelkeket, akik egy panaszszó nélkül elviselik ezeket" – jegyezte fel a főherceg, aki azt is leírta, hogy a katonák gyakran romlott ételt és napi pár korty vizet kaptak a rekkenő nyári hőségben is, amelyet a sziklák megtízszerezve sugároztak vissza.
Pintér Tamás és Stencinger Norbert a József főherceget alakító Sztantner Gáborral
Hit, kötelességtudat és szeretet
A Doberdón szolgált a nyolcvanöt éves Bálint Lajos édesapja is. A délvidéki Bácstopolya református szórványgyülekezetének presbitere már másodszor jár az Isonzó Expresszel Görz környékén, amelynek neve más közeli települések neveivel együtt ismerősen cseng neki édesapja elbeszéléséből. – Az igazság az, hogy nem is igen mondott ezeknél többet. Azt hiszem, annyira fájt neki a háború emléke, hogy inkább hallgatott róla. Azt is csak a levéltárból tudtam meg, hogy megsebesült, és innét Ljubljanába, majd Szombathelyre került kórházba, végül pedig onnét haza – árulja el Bálint Lajos az egykori bácskossuthfalvi kőművesmesterről, akit később a falu hősi emlékművének kivitelezésével is megbíztak.
Az idős férfi szerint édesapja helytállását a földi pokolban az Istenbe vetett hite, a kötelességtudata és a benne élő szeretet segítette. Az elsőnek köszönhetően hitt a jövőben, abban, hogy még feladata van az életben, ezért haza kell térnie. A másodiknak köszönhetően nem futott el a harctérről, hanem számíthatott rá a hazája és bajtársai. A harmadiknak köszönhetően pedig ember tudott maradni az embertelenségben.
Ölni vagy nem ölni?
– A száz évvel ezelőtt éltek életét sokkal jobban áthatotta a vallásosság, mint a mai emberét. Ráadásul az első világháborúban sorozott hadseregek álltak szemben egymással, tehát civil emberek egyik napról a másikra kerültek a boldog békeidők világából a háború poklába – hangsúlyozza az első világháborús tábori lelkészség történetét is kutató Stencinger Norbert. A történész szerint a korabeli hadsereg ezért mindent megtett annak érdekében, hogy az emberek számára bevonulásuk után és a fronton is biztosítsa a hitgyakorlás – az istentisztelet, a mise, a böjt, a kápolnaépítés – feltételeit. Minden ezrednek volt római katolikus tábori lelkésze, és volt ennek egy kollégája is abból a felekezetből, amelyből azt az adott alakulat felekezeti aránya indokolta. Ez lehetett református, evangélikus, ortodox, de akár zsidó vagy muszlim is.
A javorcai kápolnát a környező hegyekben harcoló osztrák–magyar alakulatok hadikórháza körül építették a katonák Remigius Geyling bécsi festőművész, főhadnagy tervei alapján, Jablonszky Géza magyar hadnagy irányításával. A Szentlélek tiszteletére szentelt kis szecessziós gyöngyszem belső falának tölgyfa tábláira a katonák az itt elhunyt kétezerötszáz bajtársuk nevét vésték: Berta Gáspárét, Csőke Péterét, Dudás Gyuláét, Király Istvánét, Kormányos Imréét, Szabados Istvánét, Szunyog Sándorét, Terhes Andrásét...
A katonáknak a legnagyobb erkölcsi dilemmát a „ne ölj" parancsolata jelenthette. Míg otthon a szószékről és a katedráról ezt az isteni parancsot hallották egész addigi életükben, a harctéren új parancsot kaptak parancsnokaiktól: a korábbi ellenkezőjét. Gyilkossá kellett válniuk. Prohászka Ottokár katolikus püspök írta le az egyik művében, hogy a hívő embernek a háború egyrészt nagyobb borzalom, mint a hitetlennek, mert a lelkiismerete erősebb. Ugyanakkor segítség is számára a hite, hiszen erőt adhat a túléléshez a nehézségek elfogadása és leküzdése által. Persze azért, hogy emberek maradhassanak az embertelenségben, nagyon meg kellett küzdeniük a katonáknak, és ebben óriási felelőssége volt a tábori lelkészeknek. Sokan megőrültek az első vonalban, mások pedig hitüket vesztették. Egy debreceni honvéd még kilencvennégy évesen is azt firtatta a halálos ágyán, hogy vajon az Isten megbocsátja-e neki azt, hogy embereket ölt. Géppuskás volt a doberdói fronton, és a kaverna bejáratát védte a néhány méterre tőle felbukkanó rohamozó olaszoktól...
Imre Gábor kadét szépírói igényű doberdói naplójában a lélekvesztés veszélyéről így emlékezik: „...nem tudom már a távlat ködéből érzékeltetni, hogyan foszlott cafatokká a lelkünk. Mert akik még imádkoztak, azok is csak öntudatlanul végezték azt, mert már nem voltak tisztában azzal sem, hogy hol van a Mindenható Úristen. Mert hiába néztek napok hosszat az égre, onnan csak pusztulás és halál jött rájuk. E fojtogató légkörben kifejlődő kábult közönyünkben már elfelejtettük számolni a halottainkat is. (...) Már nem okoztak megrendülést bennünk. (...) Hány névtelen katonát temettünk el végtelen közönyünkben? Kit érdekelt itt az, hogy mi a neve, van-e családja, szeretője, édesanyja? Elmúlt, s ha nem tudta élő testével betömni, segíteni a Doberdón keletkező réseket, siettünk eltemetni az útból, ha lehetett."
Isten vezérl
Isten vezérl, elgondolom,
Mily édes, ki nem mondhatom.
Néha öröm, néha bánat,
Csend vagy vihar hogyha támad –
Csend vagy vihar, mi közt megyek:
Folyton az ő keze vezet!
Midőn földi pályám vége
A győzelem meg lesz nyerve.
A haláltól sem rettegek,
Mert az ő szent keze vezet.
Az Örökzöld koszorúk című imakönyvből
A tábori lelkészek persze nemcsak front-, sőt nem is csak laktanyai szolgálatot, hanem kórházi szolgálatot is végeztek. A harcterek kötözőhelyein várták a sebesülteket, hogy az orvosoknak segítsenek vagy súlyos esetekben felkészítsék őket az utolsó útra, lelki vigaszt nyújtsanak nekik. De ott voltak a hátország ellátóhelyein is, ahol a lelkigondozói munka mellett például a levélírásban is segédkeztek a sebesült vagy analfabéta honvédeknek.
Az egyház nélkülözhetetlen szolgálata volt a karitatív tevékenység is, amely által a hátországban magukra maradt családokat segítették, illetve az iratterjesztés szolgálata, amelynek keretében bibliákat és imakönyveket juttattak a katonáknak és hozzátartozóiknak. Utóbbiak közül a református kiadvány címe az Örökzöld koszorúk címet kapta, és az imák mellett elmélkedések és halotti énekek, emlékversek, búcsúztatók olvashatók benne.
Szeretet a harcmezőn címmel jelent meg Kónya Gábor református tábori lelkész prédikációskötete, aki azt hirdette, hogy a harcmezőn is a szeretet parancsát kell követni, nem szabad gyűlölni az ellenséget, hanem továbbra is felebarátként kell tekinteni rá, mert a háború nem Isten akarata, hanem az emberi gyarlóság műve.
Ez volt az utolsó háború, amelyre – minden szörnyűsége ellenére is – még jellemző volt a lovagiasság, és ez nyilvánvalóan a katonák által követett erkölcsi parancsokból fakadt. Amikor például az olasz felderítők rájöttek, hogy az osztrák–magyar csapatok kápolnát építenek Javorcánál, beszüntették a terület tüzérségi támadását, egy magyar baka naplójában pedig arról olvasunk, hogy az életük kockáztatásával hozták ki az éj leple alatt a két vonal közül az általuk napközben lelövöldözött talján bakákat, hogy tisztességgel eltemethessék őket.
Feladatunk a szenvedés enyhítése
Dudás Ferenc szlovén katolikus szolgatársával a svetói megemlékezésen
– A háború, még ha megnyerjük is, nem lehet jó, mert az áldozatokat nem kárpótolhatja semmi: az utánuk maradó űr betölthetetlen, a családok nemzedékeken át hordozzák a családfő elvesztése okozta sebeket. Nem is szólva arról, hogy akár győzünk, akár alulmaradunk, vesztesek vagyunk, mert az emberségünket veszítjük el. A doberdói beszámolók sem a dicsőségről, hanem az értelmetlen emberi szenvedésről szólnak – figyelmeztet Dudás Ferenc, aki maga is elkísérte az Isonzó Expresszt ez évi útjára. A református tábori lelkész szerint amíg Krisztus vissza nem jön, amíg nem leszünk az ő országának mennyei polgárai, mindig lesz háborúskodás a földön. És bár a békesség gyermekei vagyunk, keresztyénként mégsem dughatjuk homokba a fejünket, hanem arra kell törekednünk, hogy erőnkhöz mérten enyhítsük az áldozatok szenvedését. – Meggyőződésem szerint ez volt a nagy háború tábori lelkészeinek is a feladata – szögezi le utódjuk.
A lelkipásztor az emlékvonat visszaindulásának napján, július 21-én a svetói katonai temetőnél megtartott magyar–szlovén közös megemlékezésen imádsággal és áldáskéréssel szolgált. A Préd 3,3.8 alapján kifejtette: ahogy megvan az ideje a háborúságnak és a békének, ugyanúgy megvan az ideje az emlékezésnek is. Dudás Ferenc arra kérte az Urat, tegye áldottá emlékezésünket, hogy őseink önfeláldozó szeretete példa legyen mindnyájunk számára. Mert ők beteljesítették azt, amit Jézus mond az evangéliumban: „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért." (Jn 15,13)
Kiss Sándor, fotó: Megyaszai Szilvia /puspokladanyanno.hu
A riport megjelent a Reformátusok Lapja 2016. augusztus 14-i számában. A cikk megjelenését a Honvédelmi Minisztérium Társadalmi Kapcsolatok Hivatala, a MÁV Nosztalgia Kft., a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány, a Budakeszi Kultúra Alapítvány és az Indóház Kiadó tette lehetővé.