Kezdjük újra!

Jom kippur. Az engesztelés napja. Az egyik legfontosabb zsidó ünnep idén lapunk megjelenésének hétvégéjére esik. Az egész napos böjt ideje ez, amikor vallásos zsidó még tisztességes bőrcipőt sem húz a lábára. Az újévet követő tíz bűnbánó nap után ekkor, tisri 10-én talál egymásra az Örökkévaló és a megtérő lélek.
Mózes harmadik könyve a 16. fejezetben tanít az ünnepről, amikor hosszas előkészületek, áldozatok és a bűnbak pusztába űzése mellett az egyszerű gyolcsruhába öltözött főpap engesztelést szerzett az Úrnál Izráel fiainak minden bűnéért, no meg önmagáért, a papságért és a szent helyért. Csodálatos nap ez, keresztyén szemmel is. Nekünk sem árt feltenni a kérdést az adventtől adventig tartó egyházi év ünneptelennek nevezett félévének közepén: mégis, milyen állapotban óhajtunk megállni a kegyelmes Isten színe előtt?

Talán az utolsó ember, aki hajlandó volt elhinni, hogy Isten haragja elől ő és népe csak bűnbánat és a megtérés vállalásával menekülhet meg, Ninive legendás, zsákruhában, hamuban ülve böjtölő királya volt, ahogy Jónás könyve beszámol róla. Ez a bölcs király nem volt annyira eltelve magától, mint a legtöbb nagy úr a történelemben, elismerte, hogy van felette nagyobb hatalom, így városa nem jutott Sodoma sorsára. Pedig Jónás, a próféta, aki minden törekvése ellenére mégiscsak a megtérés hírnöke és a szabadulás útegyengetője lett, mennyire szerette volna látni az égből hulló istennyilát, a pusztulást, a bűnfészek füstölgő, üszkös romjait! Nem is törte különösebben magát a város megmentése érdekében, visszhangozta inkább az ősi igazságot: a bűnt büntetni kell, a bűnös pedig bűnhődjék! Az Úr haragjának pörölycsapásait akarta látni, de nem lehetett része ebben. Isten egyszerűen „megbánta, hogy pusztulásba akarta dönteni őket, és nem tette meg” (Jón 3,10). Ennyi. Ráadásul: a népével együtt nyilvánosan bűnbánatot gyakorló király – micsoda skandallum – egy idegen volt!
A kérdés máig feszíti a minimális önkritikával rendelkező embert: megállhatok Isten előtt? Megszabadulhatok mindattól, ami terhel és távol tart az Úrtól? A bűnbánatra való készség az ember legalapvetőbb tulajdonsága kell(ene) hogy legyen, hisz a bűnt nem valamiféle sötét erő vagy kóbor démon okozza, hanem az ember, aki képtelen volt megmaradni az engedelmesség útján. Hitvallásunk egyértelművé teszi: „érdemünk szerint rászolgálunk Isten haragjára, igazságos büntetés alá esünk, sőt mindnyájunkat el is vetett volna Isten, ha a szabadító Krisztus vissza nem hoz minket.” (II. HH 8.) Bűn, büntetés, bűnbánat, megbocsátás... végtelen körforgásnak látszik, amíg Krisztus váltságművével Isten meg nem akasztja ezt. Valójában az igazság áll szemben a kegyelemmel, és a nagy feszültségből Isten szeretete kerül ki győztesen.
Az út, amíg ez felismerhetővé vált, kellőképp hosszúra nyúlt. Mózes törvényében először kellett egy bika, vétekáldozatul Áronért, egy kos égőáldozat gyanánt, valamint két kecskebak. A bakok között sorsolni kell, szól a rendelkezés: az egyiket vétekáldozatul kell feláldozni az Úrnak, hogy engesztelést szerezzen. A másiknak a fejére kell helyezni Izráel fiainak minden bűnét és hitszegését, majd kivinni, élve űzni a pusztába, vesszen ott, a bűnnek nincs többé helye a nép között (3Móz 16). De mi történik, ha rommá lesz a szentély, nincs templomi kultusz, nincs áldozat, és ároni papság sincs többé? Akkor engesztelés sincs többé, és a vétek örökre a nyakunkon marad? Erre a kérdésre már nem ugyanazt válaszolja a zsidó és a keresztyén ember. Az egyik válasz a jom kippur, a nagy, hosszú böjttel megült ünnep. A másik, a keresztyén, Krisztus tökéletes áldozatára tekint. De arra figyeljünk, ami összeköt: rendezni kell kapcsolatainkat Istennel és felebaráttal egyaránt. Amíg van bennünk készség a bűnbánatra és a kiengesztelésre, a remény sem távozik tőlünk. Úgyhogy talán a legjobb, ha a szomszéd utcából kihallatszó jom kippuri imádság idején kimondom én is: kezdjük újra!

A szerző lelkész, egyetemi tanár, Debreceni Református Hittudományi Egyetem Teológiai és Vallástörténeti Tanszék