Pontosan 75 éve, 1947-ben zajlott Magyarország egyik nagyon fontos országgyűlési választása, amely a „kékcédulás választásként” vonult be a történelembe. Van-e ennek hatása a mostani életünkre, demokráciafelfogásunkra, vagy csak pontszerű esemény a történelemben? Csűrös András lelkipásztor gondolatai.
Édesapámtól azt tanultam, hogy a választásokra mindig vigyek magammal saját tollat. Ő a nagyapámtól tanulta, aki úgy vélte, a szavazófülkében lévő tollat később könnyedén törölni tudják, és így meg tudják hamisítani a szavazatot. Ez a családi történet jól mutatja be, hogy „minden egész eltörött”. Valami ösztönös bizalmatlanság van bennünk a választási eljárással kapcsolatban. Honnan ered ez? Mi az eredendő bűn?
Pontosan 75 éve, 1947-ben zajlott Magyarország egyik nagyon fontos országgyűlési választása, amely a „kékcédulás választásként” vonult be a történelembe. 1945 után a szovjet megszállás béklyója, a belső ügynökök és az általuk generált széthúzás lassan felőrölte a polgári-jobboldali erőket. Minden erő tudta, hogy az 1947-es választás sorsdöntő lehet, s így készültek rá azok a magyarok, akik a nemzetünk demokratikus előrehaladása mellett tették le nemcsak voksukat, hanem sokan életüket is.
Készültek azok az erők is, akik a nagy nemzetközi – internacionalisa – olvasztótégelyben képzelték el a megmaradt 93 ezer négyzetkilométer sorsát. A kékcédulás választás egyetlen eseményről lett ismertté a történelemben, mégpedig a pofátlan csalásról. De ennek a választásnak más előzménye is volt, amely által a pálya a kommunista pártnak lejtett. Egyrészről ekkor még sok ezer magyar katona sínylődött orosz fogságban, vagy többen a malenkij robot áldatlan „vendégszeretetét” élvezték. Ezek az emberek hiányoztak a választásról, és megkockáztatjuk, biztosan nem voltak a szélsőbaloldal elkötelezett választói. Hiányoztak még az előzetesen a választásból kizárt emberek, illetve akik egyszerűen nem kerültek fel az ívekre. Kimaradtak a német nemzetiségűek, a csehszlovák–magyar lakosságcsere által idetelepített magyarok, akik még nem kapták meg az állandó lakcímüket.
A kékcédulás csalás katonásan megszervezett, a magyar államapparátust pártérdekekre felhasználó esemény volt, egyik fő agytrösztjeként Rajk László belügyminiszter szerepelt. Körülbelül kétszázezer hamis szavazat került be az urnába a platóskocsikon szállított kékcédulás, néhol ittas kommunisták által. A botrány már a választás alatt napvilágot látott, utána pedig még nyilvánvalóbbá lett. Csak egy példa: Mikepércsen 120 százalék szavazott…
A választást követően az egyik pártra adott voksokat a parlament eltörölte. Ezzel a választás összegzése: a megsemmisített választói akarat elérte a magyar felnőtt lakosság negyedét. A választói akaratot tömegsírba lökték. A magyar történelmet 1947-ben a reménytől fosztották meg. A magyar demokrácia akkor kapott irdatlan pofont, amikor járni tanult. És a csecsemőkori traumák feldolgozása a legnehezebb. Abba a hamis illúzióba kergették a nemzetet, mintha nem volna hatással saját életére. Mintha mindent a feje fölött döntenének el, mintha lényegtelen volna, kire szavazok. Ezt az érzést még megszorozta 1956, ahol egy generáció élte át a magárahagyottság érzését is. Nincs befolyásunk saját népünk életére. Pedig van. Nem csak forradalomkor, nem csak négyévente szólhatunk bele a politikába. A kékcédulás választás bizalmatlanná tette a magyar embert a választások tisztaságával kapcsolatban, és bizalmatlanná a politikai erőkkel szemben.
Egy nyugati országban lakó barátom mondta, úgy ment el szavazni, hogy otthon felejtette az igazolványát. Szavazhatott. Nálunk ez elképzelhetetlen. Miért? 1947 miatt. A történetben nincs feloldás. A következő években ez a szemtelen, minden igazságot és becsületet nélkülöző rendszer lett úrrá, és ezt próbálták ráerőltetni egyházunkra is.
Zárásképpen egykori tanárom, a kékcédulás választás nagy kutatójának gondolatát idézem. Szerencsés Károly mondta: „Volt egy választás Magyarországon, amely nagyon sok tekintetben meghatározta a későbbi évtizedek hangulatát, hozzáállását a választásokhoz önmagában, a voksoláshoz, a parlamentarizmushoz, a demokráciához. Hiszen egy egész generáció számára ez volt az az élmény, amely tulajdonképpen lejáratta a választást. Elvette azt az érzést, hogy befolyásolhatjuk a sorsunkat. Ráadásul úgy, hogy nyilvánvaló csalás, hazugság, hamisság, hamis szavazatok százezrei mindannyiunk szeme előtt volt ’47-ben…”
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak! Keressék a templomokban és az újságárusoknál!