Poros holmik, élő történetek

A levéltár félszáz gyülekezet, magánszemélyek és intézmények iratanyagát kezeli. Múzeumában a gyülekezetek régi, megkopott hétköznapi tárgyai mesélnek hátrahagyott világunkról.

Még azoknak a kapuknak is története van, amelyeken belépek a múzeumba. A bennem lévő homályt arra nézve, miért van egy épületnek egymással szemben két üvegezett, nagy kapuja, gyorsan szétoszlatja Szilvási Erzsébet tárlatvezető a napfényben úszó épületben. – A Hunyadi és a Schönborn családok egyik kisebb kastélyában állunk, bár az évek alatt szinte teljesen elveszítette kastélyjellegét, a boltíves kapuk megmaradtak. Azért kettő, hogy lovas kocsi behajthasson a kastélyba, az uraknak ne kelljen összesározni a lábukat esős időben: az egyiken be-, a másikon kihajtott a kocsi.

Erzsébetet főiskolai tanulmányai hozták el a levéltárba, már akkor kijelentette, hogy itt fog dolgozni, persze kinevették. Hiszi, hogy mennyei Atyja munkálta ki álomállását. Első perctől mély érzéseket keltettek benne a régi levelek, tárgyak, a megporosodott, kicsit megszagosodott tanúi múltunk történéseinek.

A tárlatot egy harang bemutatásával kezdi, nem túl nagy, de túlmutat magán. – Egri Ferenc, a híres harangöntő készítette Kisgejőcön. A kárpátaljai mester, akinek egyik munkájával még Pápua Új-Guineában is harangoztak, a szovjet front elől menekülve Sopronban hunyt el 1945-ben. A háború miatt annak, aki egész életében harangot öntött, temetésekor nem szólalhatott meg a lélekharang – mondja el Erzsébet. Érdekes, hogy nem dicsőséges, több ezer kilós harang, hanem egy hajszálvékony repedés miatt használaton kívüli harangocska tanúskodik erről a látogatóknak.

Egy kopott papszéket látva az az érzetem támad, lomtalanítottak a gyülekezetek a múzeum tárgyainak adományozásakor. – Templomaink szerves része a mózesszék, lelkipásztoraink ülése. A fancsikai gyülekezetben viszont a papnénak is volt külön helye, ez lenne a papné széke – mondja el a történész. Nézünk egymásra, szinte ránk is hat ez a nőket érő megtiszteltetés. Férfikéz készítette, Futó Károlyé 1861-ben.

Továbbsétálunk, a vitrinek többsége üres, a háború miatt a biztonság kedvéért páncélszekrénybe kerültek a mozdítható értékes tárgyak, serlegek, de néhány terítő azért magára vonja az ember tekintetét. – Ezeket egy bolhapiacon találta Szőllősy Tibor amatőr helytörténész, aki Kárpátaljáról települt át Magyarországra. Megvásárolva elhozta hozzánk, mondván, „szeretné, hogy mi őrizzük, mert ide tartozik”. Selyem alapon úri hímzéssel készültek, arany szállakkal hímezték ki 1719-ben.

Egy aprócska harmóniumot próbálunk ki, még működik, pedáljai alaposan elkoptak. – Az egykori szőlősvégardói templomnak volt a zeneszerszáma – idézi fel történetét Szilvási Erzsébet.

– Azért egykori, mert a szovjetek le akarták romboltatni a templomot a gyülekezettel az 1940-es években, de azok ellenálltak, ezért a kisebbségi cigánysághoz fordultak, hogy honoráriumért cserébe szedjék szét, de az Úr házát ők sem voltak hajlandók megrongálni, ezért tankkal hajtottak rá a szovjet katonák. Az ottani falusi gyülekezet akkoriban nagyobb volt, mint a mellette lévő nagyszőlősi, mára azonban teljesen feloszlott, csak ez a harmónium maradt meg belőle.

A múzeumot körbejárva a kárpátaljai gyülekezetek templomainak fotóit szemléljük szűk folyosók falain, amelyek mintha azt sugallnák: ezek mi vagyunk. – Darabjaiban érkezett a múzeumba ez a szószékkorona, szekéren. Több mint egy évbe telt a restaurálása. A levéltár igazgatója, Hájas István legószerűen rakta össze, feltárva a több réteg festék alól az eredeti színeit: türkiz zöld, piros, téglaszín. Egyszerűbb színvilághoz vagyunk szokva mi, reformátusok, ha belegondolunk, az előző nemzedékek művészetét láthatjuk benne – mondja a tárlatvezető.

A múzeumban őrzött tárgyak hétköznapiak, magukban hordott történetük teszi őket különlegessé. Kíváncsiak ezekre a kopott palástokra az emberek? – kérdem vezetőmtől. Rövid történettel válaszol: – Lajos Mihály esperes úr a szovjet érában töltött be püspöki tisztséget, a szekularizáció alatt palástját Amerikából csempészték be Kárpátaljára. Nagy bátorság kellett abban az időben, hogy ezt meg merjék tenni. És hogy fel merjék venni.

A levéltár és a múzeum a gyülekezetek kincseit őrzi és teszi kutathatóvá. Az egyházközségek bármikor visszakérhetik okirataikat, amelyek ide érkezve száraztisztításon, rendszerezésen esnek át, savmentes dobozokba teszik azokat, hogy megvédjék az esetleges bogaraktól, rágcsálóktól. A levelek digitalizálása máig zajlik. – Ha kezembe veszek egy ilyen iratot, arra gondolok, lehet, én vagyok a második vagy a harmadik ember, aki forgatta ezeket a lapokat az írója óta. Ezt a munkát szeretni kell, bár poros feladat száraz ecsettel távolítani el virágokat, bogarakat a lapokról, mégis megtisztelő – vallja meg Szilvási Erzsébet.

– Sokféle történettel találkoztam. Kutattam, hogy az 1920-as trianoni diktátum után hogyan rendeződtek át a gyülekezetek, milyen megpróbáltatásokat éltek meg az itt maradó lelkészek. A cseh megszállás alatt hűségesküre kötelezték a papokat. Aki nem tette le, mint Molnár Ferenc bátyúi lelkész is, nem kapott fizetést az államtól. Őt később kitoloncolták Kárpátaljáról, csak eskütétel után térhetett haza. Igyekeztek megkeseríteni az életét, istentiszteletek alkalmával a cseh katonák felvonulást szerveztek, amelyen Istent becsmérlő és Ferenc lelkészt szidalmazó szavakat skandáltak. Egy másik bátyúi eset Széchenyi Endre iskolatanítóé, eskü híján elveszítette munkáját, de a gyülekezet melléállt, és kántortanítóként alkalmazta – meséli a történész.

Az intézményben kutatómunka folyik, sokan érkeznek a beregszászi főiskoláról, de az ungvári egyetemről is jönnek történészhallgatók – folytatja Erzsébet.

– Első levéltáras munkámban szülőfalum gyülekezetének iratait kellett rendszereznem, és sikerült fényt derítenem egy régi talányra. Mezőkaszonynak volt egy híres serlege, amelyet Bocskai Istvántól kapott, az első világháború éveiben viszont nyoma veszett. Szálltak mendemondák, hogy elkártyázta a pap, esetleg elvitték a katonák, de semmi biztosat nem tudtunk felőle. Az iratok rendszerezése közben oldódott meg a rejtvény. A gyülekezet szőlője kipusztult a filoxérajárványban, a gyümölcsösét elverte a jégeső, olyan rossz anyagi helyzetbe kerültek, hogy a Bocskai-serleget eladták valamelyik bécsi múzeumnak.

Előkerül egy körülbelül fél méterszer egyméteres beregszászi halotti anyakönyv. Erzsébet konkrét dátumot keres.

– Nagyapám sokat panaszolta, hogy édesapja tbc-ben hunyt el, de a kórházból nem vihették haza, Beregszászban temették el, a sírját a család nem lelte fel. De én megtaláltam dédapámat. Itt olvasható: „Orosz Ferenc, tüdőgümőkórban hunyt el.” Akkora megkönnyebbülést jelent ez nekem, nagyapám, ha tudná, büszke lenne rám.

Továbblapozunk 1944-hez. Erzsébet kigöbözi a régi írást és felolvassa: „Az erdélyi menekültek vonatát ért ellenséges bombatámadás áldozatai közös sírba temettettek.” Szutor István beregszászi segédlelkész ment ki a vonathoz, hogy levegye a halottakat és eltemesse őket. Négyéves volt a legfiatalabb áldozat. Akkor is a lelkész higgadtsága adott erőt a gyülekezetnek ahhoz, hogy végezze a mindennapi teendőket, mert az élet megy tovább.