KAP: Az ember a humorista mögött

Hú, milyen habja van... Jó első mondat egy interjúnak.

Videós anyagban még jó is lenne, de így nehezebben érthető...
Cold open, hot cappuccino.

Abból, hogy itt ülünk, és beszélgetünk, arra következtetek, hogy sikerült a gyerekeket leadni az iskolában.
Igen, sikerült.

Sokat vagy velük otthon, és sok feladatot vállalsz mellettük. Arról is beszéltél már többször, hogy nálatok nincs klasszikus nő-férfi szereposztás. Hogyan éled ezt meg, és miként hat ez a családra?
A házasságot mindig is partnerségnek tekintettem, szövetségnek, ami arról szól, hogy közösen oldjunk meg problémákat. És a gyerekek erre még jobban ráerősítettek, mert a gyerek „közös ellenség”, akivel szemben össze lehet fogni... Szóval a csemeték még jobban összekovácsolják a szülőket. És ebben a közös küzdelemben sose néztem azt, meg a feleségem sem, hogy mi a nő szerepe, mi a férfié, hanem azt néztük, ki mit tud éppen tenni, mi „fekszik” neki. Igen, sokat vagyok velük otthon, de délután ötkor eltűnök, tehát a feleségem úgy érezheti, hogy ő van velük sokat otthon.

Műszakváltásban vagytok.
Így igen. Délutánig én rohangálok velük különórákra, délutántól estig a feleségem, ő bolondul bele. Tehát mind a ketten sokat vagyunk velük, és mind a ketten sokszor magányosan küzdünk. De ez is a hosszú házasság titka szerintem, hogy keveset találkozunk... És azt végezzük el, ami éppen ott tornyosul előttünk: hogyha éppen ő látja meg a szennyeskupacot, akkor ő rakja be a mosógépbe, ha én, akkor én. Ha neki van éppen ideje hétköznap főzni valamit, akkor ő csinálja, ha én állok neki, hogy az egész konyhát felforgassam, akkor én pancsolok. Addig is lehet mondani a gyereknek, hogy apa most főz, és talán elfoglalják magukat nélkülem is.

Te amúgy játszós apa vagy?
Régen játszós apa voltam. Körülbelül 5-6 éves korukig, tehát az óvoda végéig tudtam velük játszani, aztán azt vettem észre, hogy olyan játékokat kezdtek el játszani, amikbe már nem tudom magam belehelyezni. Tehát például, hogy képzeljük el: mi királyfiak meg királylányok vagyunk, és te vagy a királyatyánk. Beültem a fotelbe, és annyit tudtam mondani, hogy szervusztok, királygyermekeim, és itt megállt a fantáziám. És nem tudtam magam köré képzelni a palotát meg a szolgákat, és csak nézem nagy élvezettel, ahogy ők bármit el tudnak maguk köré képzelni. És pontosan én nem tudok velük lépést tartani, aki a képzeletemből élek, meg abból, hogy valamennyire megmaradtam gyereknek. Azt érzem, hogy kívül rekedek ezen. És azt kell mondjam nekik, hogy gyertek, akkor kártyázzunk, vagy társasozzunk. Tehát kell, hogy legyen valami fix játék, amibe bele lehet kapaszkodni, mert a csak képzeletbeliekből sajnos kinőttem.

Van, amit játék közben tanultál tőlük, vagy a játékból átvettél egy műsorba?
Persze. Egyrészt állandóan írom az aranyköpéseiket, például mind a mai napig úgy mondják, még talán a nagyobb fiam is, hogy „varázserejem” van . És ilyenkor, ezekben az önfeledt pillanatokban tudunk úgy beszélgetni is egymással, hogy kiforogja a szó ezeket a kis őszinte elszólásaikat. És ezeken a pillanatokon keresztül tudunk igazából egymás lelkéhez is érni. Mert amikor viszem őket az iskolába, akkor rendszerint csönd van. Olyankor, én is el vagyok merülve a gondolataimban, ők is még bambák, mert nemrég ébredtek fel, és nem úgy van, ahogy a filmekben giccsesen mutatják, hogy szól a zene a kocsiban és hülyéskedünk. Ilyen nincs reggelente, hanem ülünk csöndben a félsötétben. Nem akkor, hanem inkább az ilyen félig játékos pillanatokban tudunk igazán őszintén meg mélyen beszélni. Aztán majd nyilván ez változni fog.

Ez olyankor működik, amikor nincs fellépésed, nem? Mert ha mész fellépni, akkor gondolom fejben te a színházban vagy már előtte is.
Na, ez a másik. Ez rettenetes, és ezt próbálom gyakorolni évek óta, hogy fejben mindig ott legyek, ahol éppen kell, mert ha este mennem kell fellépni, előtte két-három órával már befeszülök. És ők is érzik rajtam, hogy apa most feszült, még akkor is, ha csak ugyanazt kell előadnom, amit előző este. És amikor elmegyek otthonról, és ülök mondjuk Kazincbarcika felé az autóban, akkor meg már nem a fellépésen pörgök, hanem azon, hogy mi van otthon. A jelenlét az itt és mostban, főleg az ő társaságukban, még most is nagyon nehezen megy.

A gyerekeidben észreveszed már magadat néha?
Igen, és sajnos nem mindig a legjobb értelemben. Pontosan tudom, hogy mit nem szerettem magamban gyerekként, vagy mi bosszantott másokat, és emiatt okozott nekem is fájdalmat. És látom már ezeket is bennük, és próbálom őket megóvni attól, nehogy ugyanazokat a gyerekhibákat elkövessék, mint én, vagy ugyanazokon a kis gyerekszenvedéseken kelljen keresztülmenniük, mint nekem.

De hát nyilván akkor ők meg másikakon fognak.
Igen. Nyilván az ember azt tudja adni a gyerekeinek, vagy azzal kapcsolatban tud segíteni, amit ismer, meg amin ő is átment, és te hiába szeretnél nekik jobbat vagy mást adni, egyszerűen nehezen tudsz, mert azt ismered, ami volt neked. Ami nem feltétlenül jó, de ismerős.

Átugranék ennek a másik oldalára: arról már sokszor hallottalak beszélni, és szerintem nagyon szépen fogalmazod ezt meg, hogy a szüleiddel milyen volt a viszonyod. Mikor kezdted felismerni magadban például édesapádat vagy édesanyádat?
Nagyon furcsa, hogy apámat életében nem is kerestem magamban, mert amíg élt, minden akartam lenni, ami ő nem. Illetve semmi nem akartam lenni, ami ő. És halála után kezdtem fölfedezni apránként magamban. A nagyszüleim házában élt a szomszédunkban, és amikor meghalt, akkor én költöztem be abba a házba. Nyilván felújítottam meg átfestettem, próbáltam a saját ízlésemre formálni, de ott értek az első meglepetések. Ültem abban a konyhában, ahol nagyanyám is ült, és aztán apám is, és aztán most én is ott ülök. Nézem a kézfejemet, vagy hallgatom vissza a hangomat, ami már nem vékony gyerekhang vagy furcsa kamaszhang, hanem már valószínűleg a végleges hangom, nézek bele a tükörbe, látom az ő fiatalkori képét a falon, és elsütöm ugyanazokat a poénokat, amiket ő sütött el, és gyerekkoromban már nagyon-nagyon untam, és már gyűlöltem őket. És egyszer csak kijönnek az én számon is. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor belém hasított, hogy én ugyanabból az anyagból vagyok gyúrva. Hála Istennek, édesanyámat már korábban felfedeztem magamban, és őt még ismerhette a feleségem is, és segített ebben, mert mondta egy-egy dolgomra, hogy „na, ez tiszta anyukád”. Nyilván nem rossz értelemben.

Nehéz úgy beszélni a családról, hogy beszélj is, meg ne is? A feleséged egyfajta „Columbo felesége” szerepben jelenik meg, és arra is ügyelsz, hogy a gyerekeidet ne add ki. Nehéz megtartani az egyensúlyt?
Megegyeztünk abban, a családról keveset beszélek. És a rémálmom az, hogy a gyerekeimet esetleg majd amiatt fogják bántani vagy cikizni, amit mondok róluk a színpadon, tehát eszem ágában sincs őket úgymond forintosítani poénokban, hogy aztán később nekik legyen kellemetlen.

De nem is mesélsz róluk semmilyen kellemetlen történetet.
Nem, nem. Meg mindig név nélkül emlegetem őket, meg ha lehet, úgy, hogy ne is legyen beazonosítható, a háromból éppen melyikről van szó. A feleségemmel is ez a helyzet, és az előző két estemben, az Életed filmjében és az Apró betűs részekben, tudatosan maradtam meg az általánosságnak egy nagyon magas szintjén, hogy még csak nem is úgy meséltem a történeteket, hogy a feleségem vagy a gyerekem vagy én otthon. Ott tényleg általánosságokban ragadtam meg olyan kérdéseket, témákat, amikkel bárki tud azonosulni. A legújabb estem, az Anyósülés, amelynek most volt pár hete bemutatója, viszont masszívan az elmúlt másfél évről szól, és arról, hogy mi volt otthon. Ami nyilván másoknak is feszültségekkel teli volt, meg mások is éreztek egy ilyen fullasztó bezártságérzést. Ezt az előadást eljött megnézni a feleségem. Nagyon izgultam, nem fogja-e úgy érezni, hogy túlságosan kiadtam őt vagy a családot. De átment a vizsgán az előadás, és az is olyan lett, hogy bárki magára ismerhet benne. És pontosan ez a szép a történetben, ettől működik az én stand-upom, hogy miközben beszélek, látom összenézni a párokat. Tehát miközben mondom, a feleségem hogyan hozza utánam a nappaliban felejtett zoknit, látom, egymásra néznek, és olyankor nem engem látnak a feleségemmel maguk előtt, hanem önmagukat. És amíg ezt az egymásra nézést látom, addig tudom, hogy közös az élmény, és nem azt gondolják, hogy panaszkodom, és ettől fog aztán működni egy közösségi terápiaként az egész.

A járvány alatt, és különösen, amikor be volt zárva mindenki, a videóiddal tartottad sok emberben a lelket. Viszont utána kicsit eltűntél ebből a közegből. Van ennek oka?
Persze. Más a házát festette át, vagy a kertjét hozta rendbe karantén alatt, én ezekkel a videókkal tartottam a lelket – elsősorban saját magamban. Nagyon örülök, ha másban is sikerült, de azért ennek az elsődleges célja az volt, hogy én ne bolonduljak meg. És aztán amikor az élet picit visszazökkent a rendes kerékvágásba, nekem is lett ezer más dolgom, meg újra létrejöttek a régi kapcsolódási pontok a közönséggel, az élő előadások. És aztán, amikor tavaly fél évig zárva volt a Dumaszínház – az ország működött, csak mi voltunk lezárva –, akkor is gyártottam videókat, de akkor egész másba fektettem ezeket a kreatív energiákat. Akkor egy hatrészes áldokumentumfilm-sorozatot készítettem elő.

Ez a Kap on the road?
Igen, az. Ezek a videók valójában a saját mentális egészségem megőrzését szolgálták. Másrészt úgy éreztem akkor márciusban, hogy ebben az ezer ponton megosztott és töredezett országban végre van valami, amiben egyetértünk, és amiben összefoghatunk, és ez a Covid, és ezért is működtek talán ezek a videók. Aztán nagyon gyorsan bebizonyította az élet, hogy ebben sem értünk egyet, és ezért is ment el aztán később a kedvem az ilyen témájú videók készítésétől, hogy ne kelljen ostoba kommentekkel vitatkoznom vagy bosszankodnom miattuk. Máig érzem a színpadon, ha ilyen témára terelődik a szó, hogy a nézőtér megosztott. És nem arról van szó, hogy félek bevállalni ilyen megosztott környezetben a saját véleményemet, hanem fölöslegesnek érzek olyan energiákat generálni még én is egy ilyen a végletekig hergelt és feszített állapotban, amik aztán idegeskedéshez, verbális vagy fizikai visszaélésekhez vezethetnek.

Úgy érzed, hogy romlott a közhangulat és a közösségi viselkedés, például a közösségi médiában, vagy igazából csak előjöttek olyan feszültségek, amik megvoltak eddig is?
Hát ez nagyon jó kérdés. Szerintem eleve lefelé tartott a közmorál a közösségi médiában is ugyanúgy, ahogy a politikában vagy bárhol máshol. A Covid csak felgyorsította, katalizálta ezt. Régen a Facebook vidám hely volt, de mostanra nekem nagyon elment a kedvem még akár egy sima bejegyzés kitételétől is, nemhogy a videogyártástól. Mint egy baráti társaság, ahol régen minden jó volt, és klappolt, és egy hullámhosszon voltatok, és egyszer csak mintha mindenki megbolondult volna, és már nem szívesen mész közéjük. Hála Istennek, sosem függtem a közösségi médiától, sem anyagi, sem lelki értelemben, úgyhogy könnyen el tudtam engedni ezt most is.

Ezek ellenére azért úgy érzed, hogy te mint humorista tudsz valamit tenni?
Én a színpadon teszek, és szerintem ez a legtöbb, amit most tehetek. Nem szeretek ellenáramlatban úszni. Nem szeretem az olyan helyzeteket, ahol fölöslegesen mennek el energiák, az ilyeneket igyekszem az életemből kigyomlálni. De az élő fellépések még szerencsére olyanok, hogy tényleg azt érzem az est végére, hogy valahova eljutottunk közösen, és valamit át tudtam adni, ami nemcsak a ruhatárig lesz az eszükben, hanem még talán hazafele az autóban is, vagy még egy-két napig ad nekik gondolkodnivalót.

Szereted a közönséget néha érzelmileg hullámvasútra ültetni azzal, hogy a nevetések közé becsempészed a kicsit komolyabb részeket. Szerinted fontos, hogy a humorba legyen csomagolva üzenet is?
Ezt két dolog miatt érzem fontosnak. Egyrészt, mert én ez is vagyok, és ha igazán önmagamat akarom őszintén és leplezetlenül mutatni a színpadon, akkor ezt a részemet is meg kell mutatnom. Hogy vannak kételyeim, bánataim, démonaim, vannak árnyak, amik lebegnek fölöttem, és elszomorítanak vagy bánatot okoznak, és hogy az élet maga is ilyen összetett, nem csak vicc, és van, amit nem csak viccel lehet megragadni. Tehát van egyfajta őszinte előadói késztetés az egészben, hogyha akarnak engem, akkor ezzel együtt akarjanak. A másik, hogy mindig halljuk a művelődési házaktól: küzdenek azzal, hogy egy színházi előadásra vagy ismeretterjesztő előadásra becsalogassák az embereket, miközben a dumaszínházak telt házat tudnak elérni. Ezzel párhuzamosan tudom, hogy egyre kevesebbet olvasnak az emberek, és összességében egyre kevesebb kiérlelt gondolathoz jutnak hozzá. És ilyen szempontból szerintem nekünk nagyon nagy felelősségünk az, hogyha bejönnek a műsorainkra, akarnak minket, áldoznak ránk, és hisznek nekünk, mi megadjuk nekik ezt is. És tudom, hogy nem emiatt jönnek, de ezzel fognak elmenni.

Beszéltél arról, hogy magadat adod az előadásban. Mennyiben tér el egymástól KAP és András?
Ez jó kérdés. Kétfajta humorista van: az egyik arra használja a poénjait, hogy eltakarja velük magát, a másik pedig arra, hogy megmutassa. Én ez utóbbi vagyok. Szerintem a különbség a színpadi szerepem és köztem egyre kevesebb. Azt szokták az emberek összekeverni, hogyha ők nevetnek rajtam, akkor biztos én is vidám vagyok. Pedig valójában amikről én a színpadon az utóbbi időkben beszélek, mind olyan témák, amelyek bosszantanak, dühítenek, bántanak. És amikor én ezeket megélem, az nekem egyáltalán nem vidámság. Ugyanúgy bánat, szorongás, vagy harag, mint ahogy másnak.

Hosszú munka átfordítani ezeket valami vidám történetbe?
Hát ez körülbelül olyan hosszú, mint ha veled történik valami az úton hazafele a buszon, villamoson, autóban, és hazaérve elmeséled. Pontosan olyan hosszú átfordítani, mert ahogy te hazaérve elbeszéled, már miközben mondod, már egy picit kívülről látod, és rájössz esetleg arra, hogy a másik oldalnak mi volt a motivációja vagy az elképzelése. Úgyhogy ez nekem is csak éppen annyi, mint bárki másnak. És a titok annyi, hogy érzelmi oldalról át kell tenni gondolati oldalra, tudatosítani kell.

És ez neked nehezen megy?
Nem, szerencsére nagyon könnyen megy. Gyakorlatilag így éltem túl az egész gyerekkoromat, hogy ahelyett, hogy érzelmileg elmerültem volna benne, megpróbáltam kívülről nézve elemezni a dolgokat. Sine ira et studio, harag és elfogultság nélkül. Beleértve saját magamat is, hogy én az adott helyzetben ki vagyok, mi vagyok. Szerintem ennek köszönhetem az egész humort, az egész mostani karrieremet, hogy erre képes vagyok, kvázi ki tudok lépni a testemből, mint egy nagyon rossz filmben, mikor műtik a pácienst, és egyszer csak kívülről látja magát, és az orvosokat. Ez vagyok én, miközben humort írok.

Korábban mondtad: az viszont nehezen megy, hogy mindig ott legyél az adott pillanatban. Nem lehet, hogy ez a kettő kerül egymással szembe?
Biztos, hogy így van: ami az egyik oldalon áldás és túlélés, a másik oldalon átok. Nekem érzelmileg izolálnom kellett magamat valamennyire a világtól, még gyerekként. És nyilván ez utólag is megvan, és nehéz magamat önfeledten odaadni egy pillanatnak, ha bármelyik pillanatban attól rettegek, hogy itt engem bántani fognak. Ami nyilván a gyerekeimmel nem áll fenn, de az ember már annyira óvatos vad, hogy minden rezzenésre reagál.

Nem biztos, hogy minden olvasó tudja, milyen gyerekkorod volt, édesapád ugye járta a presszókat... De itt nem arra kell gondolni, hogy téged vertek otthon.
Nem, semmi ilyesmi. Ha fogalmazhatok így, egy teljesen átlagos magyar alkoholista családban nőttem fel, semmi extra... És azért merem ezt így mondani, hogy teljesen átlagos magyar alkoholista család, mert ez jelen pillanatban 800 ezer, egyes becslések szerint már egymillió embert érint, és nyilván az ő családjaikat. Úgyhogy sajnos, mondhatjuk azt, tényleg teljesen átlagos dolog. És még akkor is, ha nem volt benne semmilyen agresszió vagy abúzus – egyfajta állandó bizonytalanság, szégyenérzet vagy a szülői tekintély teljes hiánya azért végig ott volt.

Próbálsz ez ellen tudatosan küzdeni? Szoktál szándékosan belevinni ilyen témákat a műsoraidba, vagy csak amikor úgy jön?
Hát, amikor jön, és ha az alkoholról, a szüleimről vagy a gyerekkoromról beszélek, igyekszem kellő tapintattal beszélni. Pontosan az Életed filmje című estemben volt egy ilyen mondat, ami most aktuális karácsonykor, hogy apám minden egyes karácsonyunkat részegen ülte végig. És hogy ez nekem annyira fájt akkor, hogy legalább ezt az egy napot miért nem bírja ki, és miért nem tud legalább ilyenkor ránk koncentrálni, és szívből velünk lenni. De most, hogy van három gyerekem, így lehet, hogy idén én is kipróbálom. Ami egy poén, a közönség nevetett is rajta, de azért mégis benne van sok minden, ami velem történt 18 éves koromig.

Te alapjában véve vidám ember vagy?
Nem. Újra és újra rá kell jönnöm, hogy nem. És visszakanyarodva, hogy mi a különbség a színpadi KAP és a valódi KAP között: ez. Mivel a színpadi KAP-on nevetnek az emberek, ezért azt gondolják, hogy az életben is szórom a poénokat. Pedig az életben ugyanazok járnak a fejemben, mint a színpadon, csak nevetés nélkül. Én általában egy szórakozott, saját gondolataiba mélyedt, merengő és egy konstans szomorúsággal küzdő ember vagyok. Ha így vizsgálom magam, rá kell jönnöm, hogy a nap hatvan százalékában szomorú vagyok, és nem tudom megmondani, hogy miért.

Van egy régi vicc, hogy a bohócok is szoktak sírni, mert nekik is pihenniük kell valahogy. Te hogy pihensz?
Mikropihenéseim vannak. Mikroszabadságokat veszek ki. Nagyon divatos kifejezés lett az énidő, amit szerintem az introvertált emberek találtak ki, hogy hagyják békén őket. Nekem az igazi kikapcsolódás az, ha magamban tudok lenni, és az összes hobbim ilyen magányos dolog volt. Most éppen a legújabb, ami teljesen kimossa az agyamat, hogy drónozom. De nem úgy, hogy fölrepülök, jobbra nézek, balra nézek, hanem szemüveggel a fejemen 60-nal, 70-nel száguldozom. Teljesen legálisan persze, tehát megvan hozzá minden papírom. Majd ezeket a drónokat összetöröm és újraépítem. Tehát minden fázisa magányos, mert vagy a mezőn élvezem azt, hogy átélek egy testen kívüli élményt a szinte végtelen szabadsággal, hogy a térben bármerre elmozdulhatok, vagy pedig az íróasztalomnál forrasztópákával a kezemben apró alkatrészeket javítgatok. És érdekes, nemrég olvastam, hogy a szerszámhasználat az agynak nagyon hasonló területeit aktiválja, mint az összetett mondatok fogalmazása. És ez tök véletlenül találkozik nálam, de nyilván így is segíti az egyik a másikat. Illetve nemrég olvastam A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete című könyvet, egy amerikai regényt, aminek a szerzője ugyanolyan fickó volt, mint én, egy rendkívül precíz és alapos műszaki ember, egyúttal hallatlanul fantáziadús és érzékeny író. Ez így a mondat végére már furcsán hangzik, de hogy benne is megvolt ez a humán–reál kettősség.

A mikropihenés után térjünk vissza a munkára: mi foglalkoztat mostanában, mit várhatunk tőled jövőre?
Részint az ilyen interjúk, részint az egyéb olvasmányaim hatására mostanában nagyon elkezdett foglalkoztatni a gyerekkor és a gyereklélek. Részben azért, mert ez az az időszak, amikor alapjában véve kialakulsz. Végleg. És nagyon érdekesek és egyúttal hallatlanul egyszerűek azok az ingerek, amik ilyenkor meghatározzák az embert egy egész életre. Úgy, hogy ő maga közben védtelen mindezek ellen. És ez nagyon-nagyon izgalmas, hogy egy kezdődő emberi lényből – lényegében az akaratán kívül – miként lesz az, aki. És ami miatt nagyon érdekel még ez a kérdés, az az, hogy gyerek már mindenki volt. Tehát ezzel valószínűleg megint közös húrt pengetek majd meg az emberekben. És nemcsak közös húrt, de nagyon mélyen ülő húrt is. Mintha az embernek a gerincvelőjére markolnának rá, amikor a gyerekkorára vagy annak egy-egy kulcsmozzanatára tapintanak. Tervezek ebben a témában egy komplett estet is, ha úgy érzem majd, hogy még tudok újat mondani. Másrészt elkezdtem most összeírni novellaötleteket, mert rájöttem, hogy nagyon sok mindenről nem tudok viccesen beszélni, viszont el akarom őket mondani. Nyilván ha ezekből bármikor is lesz valami, egyáltalán nem biztos, hogy viccesek lesznek. Az se biztos, hogy ki fogom őket adni. De úgy érzem, ez az az eszköz, amivel a legjobban elő tudom magamból csalogatni mondatról mondatra azt, amit erről tudok, érzek, át akarok adni.

Ha már mély élményről és gyerekkorról beszélünk, meg kell kérdeznem: mikor lett fontos a hit az életedben?
Ez tök érdekes kérdés, mert ugye gyerekként Isten és Jézus konkurálnak a Mikulással, a fogtündérrel és a húsvéti nyúllal. És ugye nagyon nagy kérdés, hogy ebből a fej-fej melletti versenyből végül ki esik ki a mezőnyből, ki az, aki megmarad, és aztán ki az, aki a befutó lesz tizenhat éves korodra. És nyilván az ember a húsvéti nyulat és a Mikulást – abban a formában, ahogy gyerekként ismerte – jó eséllyel el tudja engedni. Jézuskával kapcsolatban pedig rájön, hogy egy újszülött gyerek nem hozhat biciklit karácsonyra, de megválthatja a világot. Isten pedig nem egy szakállas bácsi, aki üldögél a felhők fölött. Úgyhogy nyilván el lehet vetni a hit magját gyerekkorban, és a gyerekbe bele lehet táplálni ugyanúgy vallásos rituálékat, mint ahogy a cipőjét is kipucolja december 6-án, de hogy ez aztán életre kel-e, és átmegy-e a kritikus gondolkodás szűrőjén, az kamaszkorban dől el mindenkinél.

Nálad is akkor dőlt el?
Nálam is alapjában véve kamaszkoromban váltott át egy rituális megszokásból élő, mély érzelmi alapon álló, közvetlen istenélményeken alapuló kapcsolatba. És ez is érdekes, hogy az ember aztán ahogy öregszik és érik, folyamatosan nyilván újrahatározza saját álláspontját a világról, és mindent újra megnéz kritikai szemmel, nyilván átértékeli a hitét is. Én is sokat vívódom, és sokat rágódom, és az éppen aktuális tudatállapotomnak vagy a világról való ismereteimnek megfelelően formálom újra és újra ezt az egészet, de a hitem így is kitart. Én alapjában abból élek, hogy mindent megkérdőjelezek, meg mindent kívülről látok, és a hitem is sok változáson ment keresztül ahhoz a fajta lángoló kamaszos istenhithez képest, ami odáig ragadtatott, hogy egy-két évig a papi pályán gondolkoztam, de továbbra is masszívan tartja magát, és a személyiségem meg az identitásom része.

Lehet-e Istennel viccelni?
Nemhogy lehet, kell. Ezen most lehet, hogy sokan megbotránkoznak, de egyrészt az ember nyilván azzal tud viccelni, amit ismer. Hogyha valamivel viccelsz, az már azt jelenti, hogy már van róla határozott képed és véleményed. Másrészt a vicc mindig két dolog összehasonlításából ered. A kettő közül az egyik mindig vesztesen jön ki a viccből. És Isten semmivel szemben nem tud kijönni vesztesen. Most a legújabb estemben van egy rész azokról, akik azt mondják, hogy a természeti katasztrófákkal vagy a járványokkal Isten üzen. Három percet beszélek arról, hogy Isten miért nem üzenhet így. Ilyenkor én nem konkrétan Istennel viccelek, hanem egy babonás istenképpel. Tehát nem magából Istenből csinálok viccet, hanem azokból, akik valódi és átgondolt hit helyett még mindig babonákra használják a vallást. Továbbra is fogok még viccelni, továbbra is el fog hangzani Isten neve a színpadon, de sosem a blaszfémia a cél, hanem annak pellengére állítása, hogy mit gondolunk vagy mit vélünk Istenről. Valójában sosem magával Istennel viccelek, hanem azzal a fajta – tökélyre soha nem vihető – emberi percepcióval, ami Istennel kapcsolatban él bennünk.