A tanév végén mindenki megkapja jutalmát. Emlékszem a régi bizonyítványosztásokra és jutalomkönyvekre. Akkor mindegyiket elolvastam, noha felsőben már azokat szerettem jobban, amelyeket saját magamnak vásároltam a gyógynövények gyűjtéséért vagy a téeszben végzett nyári munkáért kapott pénzből. Ezeket a könyveket megőriztem, de már nem olvasom őket. Néha rájuk nézek, ám a nosztalgiában nem a múltat látom, hanem a jövőt. Összevetem, hogy mit gondoltam akkor róla, és mit gondolok most. Hogy tudom-e teljesíteni saját jövőmet. Az édesanyámtól kapott konfirmációs ajándékot, a református énekeskönyvet a mai napig használom. Föl van jegyezve benne a több mint negyven évvel ezelőtti dátum – és itt van bennem a lelkipásztori áldás a hitnek ama nemes harcáról. Hogy tudom teljesíteni, ha tudok harcolni. Jutalom volt most az is, hogy az utolsó hónapot majdnem minden iskolás a padokban tölthette, és nem a számítógép előtt. Már akinek volt gépe otthon, és nem a postás vitte ki a tanító vagy tanár által összeállított feladatokat a diáknak. Mert kisebb falvakban ez is előfordult. Nem akartam elhinni, de az alkalmassági vizsgánkon a leendő tanítók beszámoltak ilyen esetekről. Ők éppen azért szerettek volna tanítók lenni, hogy azokkal is törődjenek, akik a társadalom szélén vannak.
Az egyetemistáknak megkezdődött a vizsgaidőszak, még most is javában tart. Nem ültek vissza az előadótermekbe, nekik távolabbi jutalom lebeg a szemük előtt. A végzősöknek a diploma – és a remény, hogy a pályát, a hivatást vagy az újabb tanulmányokat járványtól mentesen tudják elkezdeni.
A gyülekezetek tagjai ismét személyesen találkozhatnak egymással és Isten Igéjével a templomokban. Isten a maszkok mögött is felismeri az embereket, még ha ők nem ismerik is föl az ő szándékait a történésekben. Ezek a történések nem maguktól keletkeznek, hanem valami kiváltja azokat. Talán a járvány is tünet. Vagy valamilyen próba. Mert Isten számára az emberek „alkalmassági vizsgája” az is, hogyan viselkednek egy szokatlan vagy kényszerű helyzetben. Hogy mit képesek megőrizni belőle és önmagukból. Hogy föladják-e vagy harcolnak. Magukért, a hitükért és érte.
De Isten nem nyilvánítja alkalmatlannak az embert. Még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy az ember föladja. Kiérdemelhetetlen jutalma a kegyelem. És mert nem az érdem szerint osztja, mindenki részesülhet belőle. Akár a feladás utáni pillanatban is.
Márai Sándor azt írta egykor júniusban – A négy évszak című prózai epigrammagyűjteményben –, hogy ilyenkor utazni kezd, „csendesen”, és már nem messzire, csak „bensőségesen”. Néhány évvel korábban még Indiába, Kínába, San Franciscóba vágyott. Most már nem fontos a távoli úti cél, nem fontos a megérkezés. Csak az elindulás a fontos. Hiszen „a világ bennünk van. Időnként el kell indulni feléje”.
Elmenni valahová, ahol még soha nem jártunk. Olykor egészen közelre. Talán csak a közeli faluig vagy lakótelepig. Rácsodálkozni, hogy ott is ugyanolyan emberek élnek, mint amilyenek mi vagyunk. Előtte össze kell készíteni bőröndjeinket. Úgy tenni, mintha messzire utaznánk. Körbenézünk, elbúcsúzunk, aztán már az elindulás izgalma éltet. Nagyot sóhajtunk, majd kilépünk a lakás ajtaján. Meglehet, hogy csak a szomszédos rétig vagy a virágboltig megyünk. „A lakás észrevétlenül megtelik virágokkal – írta Márai, júniusban. – A hétköznap, ünnepszerűen, virágfüzért aggat homlokára […]. Az előszobában is virágok állanak, befőttös üvegben, a szekrény tetején is csokrok virulnak, mintha állandóan menyegző lenne valahol, sikolyokkal, szivarfüsttel, rokoni csókokkal.”
Nem kell a tengerhez elmenni. Elég fölnézni az égre. És ha már sokat kószáltunk, vissza kell fordulni, mint Pál tette. A legrövidebb utat kell választani. Ez lesz a jutalom.
A szerző főiskolai docens, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen a Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszék vezetője, újságíró.
Az írás a Reformátusok Lapja legfrissebb számában jelent meg, amelyben további értékes és érdekes tartalmakat olvashatnak. Keressék a gyülekezetekben és az újságárusoknál!