Józan reménység

Ahogy mondani szokás, advent a várakozás ideje. Ez így elég általánosan, mondhatni, közhelyesen hangzik, hiszen kétségtelen, hogy az évnek ezt az időszakát szinte „húzza” a karácsonyi készülődés, amelyet ráadásul még tovább fokoznak haszonszerző üzleti érdekeltségek. De az vitathatatlan, hogy az adventi heteknek sajátos hangulatuk van, amely áthatja szinte mindenkinek az életét, s amelynek az alapmotívuma a készülődés, a várakozás az ünnepre.

Általános vonzereje vélhetően abban van, hogy ebben a néhány hétben mintegy szimbolikusan összesűrűsödik az emberi életen végigvonuló alapmotívum: a várakozás. Nyitottság a jövő felé, minthogy a jelent legtöbbször beárnyékolja valamiféle befejezetlenségérzet. A remélt jövőnek mindig az a szerepe, hogy képzeletben beteljesít.

Innen van az, hogy az adventi időszak varázsa mindenkit megérint, hiszen ki ne értené, hogy az élet voltaképpen folyamatos várakozás valamiféle teljességre.

Nincs az életnek titokzatosabb dimenziója, mint a jövő. Ennél már csak az titokzatosabb, hogy az ember el tudja képzelni a jövőt, mi több, jövőképeket tud alkotni. Ebből a szempontból az emberi történelem semmi más, mint jövőképek folytonos küzdelme. Egy kort az is jellemez, hogy miként képzeli el a jövőt. Sajnálatos módon azt kell mondanunk: korunkban szinte általánosan elfogadottá vált az a gondolat, hogy az ember végső jövőjének a kérdéseivel, az üdvösség és a kárhozat összefüggéseivel, az emberi lét rendeltetésének, értelmének, céljának a nagy titkával nem kell már foglalkozni, s elég csak arra figyelni, amit az ember tervez és tesz a közeli jövőre nézve. Ez a rövidre zárt gondolkodás a jövőről valójában nem mer szembenézni azzal a nagy kérdéssel, hogy voltaképpen mi történik velünk abban a tapasztalatban, amit életnek hívunk. Vélhetően azért nem, mert akkor kiderülne, hogy a végső jövőről semmit sem tudunk.

A mi hitünk középpontjában is a jövő áll. Csakhogy a keresztyén üzenet nem elégszik meg azzal, hogy osztozik az egyetemes ember homályos jövővárásában, hanem egyenesen azt állítja, hogy a jövő Isten felől érkezik, és Jézus Krisztus megjelenésében teljesedik be. Abban a Jézus Krisztusban, aki már eljött, akinek belépését az ember történetébe karácsonykor ünnepeljük, s aki az idők végén eljövendő. A keresztyén várakozásnak konkrét tartalma van, s mi sem áll tőle távolabb, mint valamiféle általános csodavárás.

Sőt, a keresztyén várakozás radikálisan realista, mert egyszer s mindenkorra leszámol azzal a megkísértő utópiával, amely az embertől várja sorsának végső beteljesedését. Nem véletlen, hogy az utópisztikus jövőképek sorra megbuknak, a maiak is meg fognak bukni, mert az emberről mindig kiderül, nem tud önmaga fölé emelkedni. A keresztyén várakozás tartalmának az a mélységes igazság az alapja, hogy az ember nem tudja megvalósítani létének beteljesülését. A keresztyén ember Istenre vár. S ennek az alapja nemhogy nem valamiféle hiedelem, ahogyan a keresztyénség ellenfelei és ellenségei sokszor gunyorosan mondják, hanem a lehető legmélyebb józanság, amely egyszer s mindenkorra leszámol azzal az utópiával, hogy az ember képes meghaladni önmagát, s majd némi igyekezettel elhozza a mindig várt, de soha meg nem valósult beteljesedést.

Ugyanakkor ez nem reményvesztettség, valamiféle végzetes pesszimizmus, hanem éppen ellenkezőleg, józan reménység, amelyet az alapoz meg, hogy a világ végső sorsa Isten kezében van, aki megváltó szeretetét megmutatta Jézus Krisztusban. Ezért adventi várakozásunk és karácsonyi ünnepünk a jelenben valójában előretekintés a végső, üdvösséges jövőre. A hívő ember mindig ebből a végső, Isten által Jézus Krisztus érkezésében kijelentett jövőből látja a jelent, s nem a mindig homályos és zűrzavaros jelen foglyaként, magára hagyatva spekulál a jövőről. Ez józan reménységének megingathatatlan alapja.