A fiam most hároméves. Nem az a nyugodtan ülő fajta, így az istentiszteleteknek csak egy részét bírja a templomban, azután ki kell vele menni a babaszobába. Énekelni viszont szeret, régebben is hozzádúdolta a saját részét a felnőttek zsoltáraihoz, és most is ugyanezt teszi már szavakkal is, ügyesen improvizál. Egyik vasárnap délután, játék közben rákérdeztem:
– Szeretsz az istentiszteleten énekelni?
– Igen, szeretek.
– És van már kedvenced?
– Igen, van.
Most már kíváncsi lettem.
– Melyik? Elénekled?
– Jézuuus, vigyázz rááánk! Jézuuus, vigyázz ráánk! – szólalt meg a szöveg saját dallammal, aztán kisautózott is tovább. Másnap, amikor már feleségemmel együtt hárman ültünk az asztalnál, kértem, hogy énekelje el, egyből jött a válasz, a dallam ugyanaz, a szöveg teológiailag korrekt variáció: „Úr Isten, vigyázz ránk!”
Mostanában sokat gondolkodom azon, mit is jelent az, hogy a gyerekeket kapjuk Jézustól példaként. „...ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek...” Sok sajátos rétege van ennek a megjegyzésnek, én is egyre többet fedezek fel, ahogy haladok előre. Fiam saját éneke például arra vezetett, hogy van valami olyan egyszerűség, amely nem kevés, nem hiányos, hanem koncentrálva és letisztulva tudja továbbadni a lényeget, azt és csak azt, ami igazán fontos. Persze ez egy háromévesnél egyáltalán nem tudatos folyamat, inkább valami olyan érzékenység, amit én, a bőbeszédű felnőtt irigykedve nézek.
Mi meglehetősen sokszor összekeverjük a bonyolultat a gazdaggal. Akkor is, amikor a hitünkről, az Istennel való kapcsolatunkról, a gyülekezeti életünkről van szó. A bonyolultság sokszor csak a bizonytalanságunkról beszél, be akarjuk biztosítani magunkat, ezért érkeznek az újabb és újabb gondolatok, mondatok, és rakódnak egymásra. De sokszor estem bele én magam is követhetetlen magyarázkodásba, amikor valaki rákérdezett egy hitigazságra! De sokszor fedjük be a bőbeszédűség takarójával a szegényes mondanivalót – akár egy igehirdetésben is! Milyen sokszor bonyolódunk bele saját imádságunkba, és vetjük a szóvirágokat! Pedig csak azért, mert valami gazdag, nem feltétlenül bonyolult. Amiben sok van, ami értékes, lehet egyszerű is. Mint egy példázat Jézus szájából, mint egy zsoltár Dávidtól, mint egy sokat rejtő mondat A példabeszédek könyvéből.
Az is igaz, hogy még valamit össze szoktunk téveszteni: hogy mi a szegényes és mi a letisztult. Ha egyszerűségről beszélünk, ez a két irány biztosan létezik. Van, ami azért kevés, mert nincs benne több. És van olyan is, amiről lemetszették a felesleget. Ez a velünk és bennünk élő apostoli hitvallás ereje. Ez a röviddé vált imádság letisztultsága.
Marad az, aminek maradnia kell. Nekünk, felnőtteknek vissza kell jutni ide, vissza kell kapaszkodni, meg kell tanulni újra. Lepárolni azt a sok mindent, amit gondoltunk, tapasztaltunk. Gyomlálni életgyakorlatot, szavakat és tetteket, újra és újra. Elhagyni Isten előtt az önigazoló körülményeskedést. Lemondani a testvér előtti fontoskodásról.
Ez is lehet szép böjti program, amely a megkülönböztetésről szól: kérni Istentől a bölcsességet, hogy ne keverjem össze a bonyolultat a gazdaggal, hogy különbséget tudjak tenni letisztultan egyszerű és szegényes között.
A fiam még előtte van ennek, csak ráérzett a lényegre úgy, hogy ezekről a problémákról mit sem tud. De ezzel, nem is sejtette, tanítómmá vált. Pedig ő csak kimondott egy mindenhol és mindenkor érvényes imádságot. „Jézus, vigyázz ránk! Úr Isten, vigyázz ránk!” Nekem vissza kell küzdeni magam ide. De megéri a küzdelem.
A szerző a Győrújbarát-Ménfőcsanaki Református Egyházközség lelkipásztora
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!