A helyettes bűnhődés tantétele (más néven: az elégtétel büntetőjogi szemlélete) szerint – ahogy azt egy, e tantételt ért támadásokra adott válaszként megszületett, többféle protestáns felekezet képviselőit egyesítő és 2019 márciusában közzétett nyilatkozatban olvashatjuk – „Krisztus a kereszten Isten bűneink feletti jogos haragját és ítéletét szenvedte el helyettünk”. François Turrettini (1623–1687), a református skolasztika legnagyobbja, a genfi akadémia egykori teológusprofesszora a következőképpen nyilatkozott e tantétel jelentőségéről: „…üdvösségünk legfőbb része, a hit horgonya, a remény menedéke, a szeretet szabálya, a keresztyén vallás biztos alapja és a keresztyén egyház legdrágább kincse. Amíg ez a tanítás sértetlen marad, addig maga a keresztyénség sincs veszélyben, és vele együtt azok békéje és üdvössége sem, akik Jézus Krisztusban hisznek. De ha elvetik, vagy bármilyen módon csorbítják, romlásba és pusztulásba döntik a keresztyén hit egész építményét.”
Turrettininek igaza van, nélkülözhetetlen tantételről beszélünk, ezért muszáj leszögezni, hogy bár Krisztus halálának több olvasata, értelmezése is létezik, a helyettes bűnhődés annak nemcsak „egyfajta értelmezése”, hanem a legbensőbb lényege. Erről tanúskodik az egész egyház- és teológiatörténet: bizonyíthatóan így beszél Krisztus haláláról többek között Római Kelemen, Antiókhiai Ignác, Polükarposz, Jusztinosz, Irenaeus, Tertullianus, Cyprianus, Euszébiosz, Athanasziosz, Nazianzoszi Gergely, Krizosztomosz (Aranyszájú János), Ambrosius, Nagy Gergely, Nüsszai Gergely, Canterburyi Anzelm és Aquinói Tamás. Utóbbi kettőre érdemes külön is kitérni. Anselmus Cur Deus homo (Miért lett Isten emberré?) című műve valószínűleg az egyik legjelentősebb munka, amelyet az engesztelésről írtak, Aquinói Tamás pedig Summa Theologiae (A teológia foglalata) című művében összegzi e biblikus tant, megállapítva, hogy a bíró igazságos, mert megköveteli az elégtételt a törvénysértésért, és irgalmas, mert az elégtételt ő maga adja meg.
Reformátoraink is egyértelműen helyettes bűnhődésként beszéltek Krisztus szenvedéseiről és áldozatáról – e helyütt reformátor elődünknek, Kálvinnak a Krisztus „pokolra szállásáról” mondott szavait külön is érdemes kiemelnünk. (A reformátorok nem annyira Isten megrabolt méltóságát, illetve a neki törlesztendő adósságot – lásd Anselmust –, mint inkább a megsértett igazságosságát hangsúlyozták, és azt, hogy ezt az igazságosságot ki kell elégíteni.) Mind a lutheránus, mind a kálvinista teológiai rendszerek – az utóbbiba természetesen beleértve az anglikán reformátorokat is – egységesen Krisztus halálának ezt a nézetét vallották.
Hitvallásaink is egyértelműen fogalmaznak, és igen, Krisztus váltsághalálát elsősorban helyettesítő bűnhődésként értelmezik: „Mindenek fölött, a mi Urunk szenvedésével és halálával és mindazzal, amit testben való eljövetelétől kezdve érettünk cselekedett és elszenvedett, a mennyei Atyát megbékítette minden hívő iránt, engesztelést szerzett a bűnért, a halált lefegyverezte, a kárhozatot és a poklot összetörte […].” (II. HH, XI. fejezet) „Mit értesz azon, hogy »szenvedett«? Azt, hogy földi életének egész idejében, különösen annak végén, testében-lelkében elhordozta Istennek az egész emberiség bűne elleni haragját, hogy szenvedésével mint egyetlen engesztelő áldozattal testünket-lelkünket az örök kárhozattól megszabadítsa, és Isten kegyelmét, az igazságot és az örök életet elnyerje nekünk. […] Miért kellett Krisztusnak a halált is elszenvednie? Azért, mert Isten igazságossága és igazsága miatt mással nem lehetett eleget tenni az ember bűnéért, csak Isten Fiának halálával.” (HK, 37., 40. kérdés-felelet)
E hitvallásokkal (és a többi reformátori hitvallással) összhangban írja Karl Barth Krisztus váltsághaláláról a következőket Kis dogmatikájában: „…benne lett nyilvánvalóvá Istennek haragja is az ember ellen. »Szenvedett«, ez a Heidelbergi Kátéban azt jelenti, hogy Jézus egész életén át hordozta Isten haragjának a súlyát. Az ember úgy áll Isten előtt, mint aki megérdemelte ezt a haragot. […] Az ember Jézus Istennel való egységében az Istentől megvert ember. A végrehajtó isteni igazságszolgáltatás is Isten akarata szerint cselekszi ezt. Isten Fia avégre lett emberré, hogy benne látható legyen az Isten haragja alatt álló ember. Szükség az Emberfiának szenvednie, emberek kezére adatnia és megfeszíttetnie – tanítja az Újszövetség. Ebben a szenvedésben nyilvánvalóvá lesz a mérhetetlen bűn és az ebből szükségszerűen következő bűnhődés összefüggése. […] Embernek lenni: úgy állni Isten előtt, mint ahogy Jézus áll előtte, Isten haragjának hordozójaként. Ez jár ki nekünk, ez a bitófán való vég! […] Istennek legmélyebb titka az, hogy az ember Jézusban Isten maga nem tér ki az alól, hogy a bűnös ember helyébe lépjen, s azzá legyen (bűnné tette őt, aki semmi bűnről nem tudott), ami az ember: lázadóvá, hogy elszenvedje annak szenvedését.” (87–88. o.) „…ennek az ítéletnek a végrehajtását véghez, Isten úgy vitte, hogy Isten maga Jézus Krisztusban, az ő Fiában, aki igaz Isten és egyben igaz ember is, az elítélt ember helyére lépett. Az ítélet végrehajtatik, Isten igazsága foganatossá lesz, de akképpen, hogy azt, amit az embernek kellene elszenvednie, most elszenvedi az Egy, aki mint Isten Fia mindenki helyébe lépett. […] Ezt cselekszi az Isten. Bizonyára nem a büntetés elszenvedése, az egész nyomorúság rászakadása nélkül, hanem úgy, hogy önmagát állítja a bűnös helyébe. […] Isten a helyünkbe lép, és magára veszi büntetésünket.” (97. o.)
A helyettes bűnhődés tantételének bibliai alapjai megkérdőjelezhetetlenek. Az Ószövetség esetében gondoljunk az első emberpárnak készített bőrruhára, Ábrahám és Izsák történetére, a páskabárányra, a vétekáldozatra, az engesztelés napjára, az Ézsaiás könyvében szereplő szenvedő szolgáról szóló szakaszokra stb. Az újszövetségi referenciák is számosak, lényegében A zsidókhoz írt levél egésze – gazdagon utalva az ószövetségi előképekre – helyettes bűnhődésként beszél Krisztus haláláról.
A helyettes bűnhődés azért nélkülözhetetlen számunkra, mert Krisztus halálának bibliai értelmezése biztosítja számunkra egyedül, hogy helyesen gondolkodjunk Isten szentségéről, igazságosságáról, az ember bűnös állapotáról – bűneinek súlyosságáról –, Isten haragjáról, ítéletéről, irgalmáról és szeretetéről, valamint ezek együttes érvényesüléséről és az ezen aspektusok közötti, Krisztus keresztjében felragyogó csodálatos harmóniáról. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy ha valaki tudatosan tagadja a helyettes bűnhődést, az vagy Istennek a szentségét, igazságosságát, vagy a bűnök feletti haragját és azok szükségszerű ítéletét értékeli le, ebből pedig egyenesen következik, hogy nem értheti Isten szeretetének, irgalmának és kegyelmének határtalan és végtelen mértékét sem.
Nos, látva azt, hogy mit jelent a helyettes bűnhődés, muszáj kitérnünk arra is, hogy mit nem jelent (már csak azért is érdemes erről beszélni, mert e tantétel ellenzői előszeretettel csimpaszkodnak e bibliai tanítás tudatosan torzított karikatúráiba). A helyettes bűnhődés nem azt jelenti, hogy Isten igazságtalan és vérszomjas, mert harmadik felet büntet a vétkes helyett (Krisztusban Isten lép a helyünkre), ahogy azt sem jelenti, hogy Krisztus azért halt meg helyettünk, hogy Istent szeretetre indítsa értünk (Isten már bűnösként is szeretett bennünket). Azt sem jelenti, hogy Krisztus maga bűnössé vált volna (igazságossága és jósága soha nem mutatkozott meg csodálatosabban, mint amikor Isten törvényének átkát viselte a kereszten).
A helyettes bűnhődést ért kritikák különösen felerősödtek az elmúlt évtizedekben mind nemzetközi, mind hazai szinten. 2018 szeptemberétől egy – magát érdekes módon „teljesevangéliumiként” azonosító – pünkösdi-karizmatikus típusú független közösség vezetői kezdték el „Baal-hitnek” és „kozmikus gyermekbántalmazásnak” nevezni Krisztus váltsághalálának biblikus-reformátori nézetét. Ugyanakkor látnunk kell, hogy ezen vádak esetében jól ismert, újra és újra felbukkanó, mindenféle „újdonságot” nélkülöző, sémaszerű kilengésekről van szó. Érdekességképp egy XVI. század végi, XVII. század eleji szociniánus (szentháromság-tagadó) hitvallás, pontosabban katekizmus, az úgynevezett Rakowi káté a Krisztus bűneinkért való elégtételéről szóló vulgáris tanítás cáfolata cím alatt így fogalmaz: „Én pedig állítom, hogy [Krisztus] nem szolgáltatott elégtételt bűneinkért az isteni igazságosságnak […], és nem is volt arra szükség, hogy elégtételt szolgáltasson.” (De Servatore, 1. fejezet) Hugo Grotius református teológus, filozófus és államférfi Defensio fidel Chatolicae de satisfactione Christi (1617) címmel írt cáfolatot Socinus nézeteire.
A helyettes bűnhődéshez való ragaszkodásnak persze csak akkor van értelme, ha megszentelődésre vezet. Az ortodoxiának (helyes tanításnak) ortopraxissal (helyes gyakorlattal) kell párosulnia. A helyettes bűnhődés nem válhat puszta teológiai formulává, amellyel elég csak egyetérteni – hálatelt életnek kell felfakadnia belőle.
A szerző református lelkipásztor
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!