Istennel a félelem ellen

Amikor a Gonosz megkísérti Jézust a pusztában, A Zsoltárok könyve 91. részére hivatkozik, mondván: nyugodtan levetheti magát a templom tetejéről, mert Isten parancsol az ő angyalainak, akik kézen hordozzák, hogy meg ne üsse lábát a kőben (Zsolt 91,11–12). A Sátán jól ismeri a Szentírást, képes kiforgatni szavait, hogy saját érdekébe állítsa, és megkísértse vagy elbizonytalanítsa az embert. Jézus ugyan nem félt, de ő is jól ismerte a szent szövegeket, és ezzel a parancsolattal vette elejét a Sátán próbálkozásainak: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” (5Móz 6,16; Mt 4,7)

A 91. zsoltár feldolgozása a vallásórák tananyaga is, amelyhez Kálvin zsoltármagyarázatait ugyanúgy föl lehet használni, mint Karasszon Dezső kommentárjait A Zsoltárok könyvéhez. A középponti elem az, hogyan lehet Istennel megmaradni a félelemben és szomorúságban, illetve Isten jelenléte hogyan győzi le bennünk a félelmet, és kínál a szomorúság ellen vigasztalást. A szomorúság állapotának megértése talán könnyebb: gyakran vesszük észre magunkon, hogy egy kisebb csalódás vagy egy rossz szó, máskor a rossz időjárás miatt is elszomorodunk. Ez nem egyenlő a mély bánattal, amelyet egy veszteség, egy tragédia után érzünk. De a görög drámák katarzisa is azt üzeni, ha a pozitív értékek bukása miatt érezzük a mély megindultságot, ezzel mintegy megtisztulunk, és utat engedünk az időben következő örömnek. A korinthusiakhoz írott 2. levelében Pál is arról beszél, hogy „az Isten szerinti” szomorúság az üdvösség felé vezet, de a világ dolgai miatt nem érdemes rosszkedvbe burkolóznunk.

A félelemmel már nehezebb bármit kezdenünk. Körbe lehet járni, hogy mitől szokott félni az ember, a magyarázatot vagy megoldást azonban nem egyszerű megtalálni. Léteznek úgymond „személyre szabott” félelmek – ezeket különböző fóbiáknak nevezzük –, általában viszont valamilyen veszélytől, máskor veszteségtől, a járvány idején a betegségtől, a láthatatlan fenyegetéstől, sokszor a haláltól, és leggyakrabban a büntetéstől félünk. Ott van tehát a félelem mögött a bűnösség. Számtalan igehelyen olvassuk az isteni óvást, hogy „Ne félj!” Az ember nem is félt az első bűneset előtt, csak utána rettegett Isten haragjától, aki pedig a félelemtől is megszabadít. Az ebben való erős hit – avagy a látszólagos ellentmondást rejtő „istenfélelem”, amelynek szeretettartalmát Jézus tudatosítja bennünk – egyúttal a hétköznapi vagy egzisztenciális félelmeket is legyőzi.

Szükségünk van azonban a szeretet- és gondoskodástudat naponkénti megerősítésére. A mindennapi kenyér biztonságáért, a bűnbocsánatért, a kísértések elkerülésért fohászkodunk, de tudatosítjuk magunkban a felénk kiáradó szeretetet, és hálával tartozunk, hogy minden, az Úr akarata szerinti esemény a javunkat, boldogulásunkat szolgálja. Felismerjük bűnösségünket, hitvallást teszünk, és Istenre bízzuk magunkat. Az istenfélőben ezzel minden más félelemnek meg kellene szűnnie. Ha mégsem történik így, akkor ennek vajon a gyöngeségünk és esendőségünk, csekély hitünk és elbizonytalanodásunk az oka?

A zsoltárok gyakran panaszok, máskor könyörgések és bűnbánások, több helyütt dicséretek, de gyakoriak a tanítások, jövendölések és kinyilatkoztatások is köztük. A „ne félj” mellé odakerül az ígéret is, mint a 91. zsoltárban, ahol Isten oltalom és vár, védelem és biztonság, pajzs és páncél, madárfészek, amelyben ugyan esetlen fiókák vagyunk, a gondoskodó tollazat oltalmában megerősödhetünk. A metaforák sora arra utal, hogy még a reménytelennek tűnő helyzetből is megszabadulhatunk, és a külső veszélyforrásokon kívül az emberi benső veszedelmeitől sem kell félnünk, mert ott van az ígéretek mögött az Istenhez tartozás tudata.

Mindazokat az élethelyzeteket, amelyek félelemmel tölthetnek el, Isten és ember egymáshoz való kölcsönös hűsége bizalommá formálja át. És minden új feladatba is ezzel a zsoltáros hűséggel kell belekezdenünk!