Isten megismételhetetlen ajándéka

Tanulnak-e a teológián időbeosztást a leendő lelkipásztorok?

Nincs ilyen tárgy a teológiai oktatásban. Debrecenben én vezetem a missziói tanszéket, a gyülekezetépítés című tantárgy oktatásakor elkerülhetetlenül előkerül az a kérdés, hogy gyakorló lelkipásztorként a rendelkezésre álló életidőt, szolgálati időt és szabadidőt hogyan lehet harmonizálni, illetve a szolgálati időn belül milyen szempontokat kell figyelembe venni az idő beosztásakor.

Mit tanít a teológusoknak az időről?

Röviden összefoglalva azt, hogy az idő ajándék. Isten megismételhetetlen ajándéka, amely nem pótolható, nem korrigálható. Ami elmúlt, az lezáródott, nem mehetünk vissza, és ezért nagyon érzékenyen kell bánnunk vele, be kell osztani. Óriási felelősség, hogy a szolgálatra bocsátott, rendelkezésre adott időt a gyülekezeten belül nem számolatlanul töltjük el, hanem beosztjuk, mert nemcsak időt kaptunk, hanem hozzá feladatokat is. Éppen ezért már a leendő lelkészkollégákat is arra kérem, hogy naponta készítsenek feladatlistát. Ez nem teológiai tudomány, hanem szervezéselméleti kérdés, amelynek nemcsak az idővel való jó gazdálkodás a célja, hanem a prioritások megtalálása is. Az idő végességéből fakadóan arra vagyunk kötelezve, hogy mindennap, minden időszakban, szolgálati szakaszban megtaláljuk a prioritásokat. Amikor az adott nap vagy időszak végén visszatekintünk, látjuk az értékeket, az elvégzett munkánkat, ami hálára indít bennünket. Pozitív érzést kelt a lelkipásztorban, amikor megköszöni Istennek, hogy el tudta végezni a feladatot.

A visszatekintéskor látjuk az el nem végzett dolgokat is, amelyeket újra priorizálni kell, hogy valóban szükségesek-e. Dönteni kell, hogy visszük-e tovább magunkkal vagy elengedjük, mert a következő nap sincs realitása annak, hogy elkészüljön.

Mely feladatoknak kell prioritást élvezniük egy lelkész időbeosztásában?

Az egyeztetésnek Istennel, a megállásnak előtte, a tanácskérésnek tőle, a hálaadásnak, bűnbánattartásnak meg kell előznie minden más tevékenységet. Ez fizikailag történhet úgy is, hogy nem reggel hatkor „állok szóba az Istennel”, hanem a napi tevékenységem miatt máskor, de valahol mégis ezt az istenkapcsolatot tartom a ciklus elejének, jelentőségét tekintve mindent megelőző dolognak. Ha este szánom oda az időt, akkor este lesz a következő nap cikluskezdése, mert az Isten színe előtt való megállás igazítja el a lelkipásztort a személyes kegyességének gyakorlásában, illetve a közösségért vállalt felelősség gyakorlásában. Nem tudhatja ugyanis csak a saját képessége és szürkeállománya alapján eldönteni azt, minek van prioritása, melyik utat válassza. Nyilvánvalóan Isten adott készségeket, képességeket, amelyek ezekben a döntésekben meghatározók, de az idő sajátossága, fogyása és megismételhetetlensége miatt Isten segítségével derül ki, mi lesz az, ami egy adott munkanapon vagy szolgálati szakaszban jelentőséget élvez, illetve mely feladatok lesznek elvégzésre méltók.

Milyen az ön időbeosztása?

Én három területen teljesítem a szolgálatomat: lelkipásztorként a gyülekezetben, Nyíregyházán, egyetemi oktatóként a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen és esperesként a Nyírségi Református Egyházmegyében. Az időbeosztásom ezért nem feltétlenül eligazítást adó példa, mert ez háromemberes feladat. Sokan meg is kérdezik, hogyan tudom ezt végezni. Viszonylag konszolidáltan, nagy baleseteket nem szoktam elkövetni egyik területen sem. Ez az időbeosztással is magyarázható: az Istennel való egyeztetéssel, az önazonosságom naponkénti tisztázásával, a feladatok időbeli elhelyezésével. Az időbeosztás abban is segít, hogy ne késsek el. Nem is szoktam elkésni az óráimról, a szolgálatomról, és nem is lihegve érkezek meg egyik szolgálati helyről a másikra. Beosztom az időmet. Miután Istennel egyeztettem, rászántam az időm legjavát a megállásra előtte, felhatalmazottnak érzem magam arra, hogy a tőle kapott eligazítás alapján osszam be az időmet akár háromfelé, akár egyfelé. Persze családom is van, ott is igyekszem helytállni. A szolgálati területeim szépen egymásba kapcsolódnak, szinte egybefonódnak: lelkészképzés, gyakorló lelkészség, egyházvezetés. Ezek nem elveszik egymástól az energiát, nem elrabolják az időt egymástól, hanem mindegyik pluszt ad a másik területhez. Legalábbis az én életemben, nem biztos, hogy másnál is így működik, de én ezt így élem meg.

Tapasztalata szerint hogyan sáfárkodnak az idejükkel a lelkipásztorok?

Ha a belső fegyelmezettség hiányzik, vagy ha elhanyagolódik az Istenre szánt, a vele eltöltött idő, akkor tapasztalatom szerint megborulnak a napi események. Vannak olyan karakterű kollégák, akik szeretnek „utolsó percesek” lenni, nem képesek vagy nem hajlandók arra, hogy tervezzenek, előre megfontoltan cselekedjenek. Nekem is meg kellett tanulnom ezt. Például vannak szolgálatok, amelyekre három nappal korábban elkészülök, még akkor is, ha még nem érzem magam annyira inspiráltnak erre a feladatra. Teszem ezt azért, hogy ott legyek időben, és tartalmasan legyek jelen. Az idővel gazdálkodni kell, gyönyörűen mondja a magyar nyelv: időgazdálkodás. Aki nem teszi, az tékozolja, az csak sodródik, ami aztán aggodalmat szül, késést, és a minőség romlását okozza. Azt nem mondom, hogy a jó időbeosztás egyenes következménye a minőségi munka, de mindenképp keretet ad hozzá. Ha nincs – jó – időbeosztás, akkor nagy eséllyel veszítjük el a minőségi életet, szolgálatot.

Még ma is sokakban és sok helyen él az a felfogás, hogy a lelkipásztor 0–24 órában szolgál. A lelkipásztori hivatás éve arról is szól, hogy tudatosítsa, a lelkészeknek éppúgy ki kell kapcsolódniuk, szabadságra kell menniük.

A huszonnégy órás lelkészi szolgálat nem valósítható meg, kell a lelkészeknek is a kikapcsolódás. A jó időbeosztás azt is jelenti, hogy ugyanolyan nagy felelősséget igényel a szolgálati terület ellátása, mint a magánélet, a család, a hobbi, a kikapcsolódás, társas kapcsolatok területe. Az önáltatás, hogy a lelkipásztor olyan akkumulátor, amelynek sosincs töltési igénye, szükséglete, mert a gyülekezeti szolgálatra töltekezhet a családi életből is. Azt sem kell túldimenzionálni, hogy a lelkipásztor nem a szokásos munkaidőben végzi a munkáját. Vannak olyan napszakok, amikor a lelkész nem, más viszont dolgozik; egyszerűen más az időbeosztása.

A lelkészeknél általában foglaltak az esti órák, a hétvégék. Az egyházi rendünk sem, Isten sem várja tőlük, hogy megállás, pihenés, a családdal eltöltött idő nélkül kelljen megfutniuk a pályájukat. Az viszont megeshet, hogy a lelkipásztorok tényleg többet dolgoznak napi nyolc óránál, de ez az elhívatásból, elköteleződésből, odaszánásból ered. Az idővel való helyes bánás segít, hogy kárvallottság nélkül tudjuk vállalni a többet. Ilyen értelemben nem percemberek vagyunk.

Bár szükség lenne arra, hogy a lelkipásztorok is elmenjenek szabadságra, többen mégsem teszik, mondván, mi lesz akkor a gyülekezettel...

Ez a gondolkodás arra utal, hogy a lelkipásztor nem értette meg önmaga küldetését és az egyház lényegét. Az egyház nem a lelkipásztor jelenlététől egyház, hanem a Krisztus jelenvalóságától, Krisztus pedig nem csak a lelkipásztori szolgálatban jeleníti meg önmagát. Az élő gyülekezetek közösségeiben látjuk, hogy a megosztott – nem leosztott! – feladatok alapján nagy tevékenységi köre lehet egy gyülekezeti közösségnek. Nyilván domináns az igehirdetők szerepe, de hát a gyülekezetben nem folyamatosan hirdetjük szóban az Igét, és téves az a gondolat, hogy ha nem vagyok jelen a gyülekezetben, akkor megállt az élet. Ilyen gyülekezetet Isten nem hozott létre. A lelkésznek igenis el kell mennie szabadságra, mert ez hozzátartozik a teljes értékű lelkipásztori identitáshoz. Fontos tétel az oktatási rendemben az, hogy a lelkipásztor elsőként keresztyén ember, utána lelkipásztor. Ha az utóbbi szerep meghatározóbb, mint a keresztyén identitás, akkor gépiesedik el a szolgálat és mond ilyesmit a lelkész: negyven éve nem voltam szabadságon, soha nem hagytam el a szolgálati helyemet. Az időbeosztás azt is jelenti, hogy az Úr sabbatot, nyugalomnapot rendelt. A népének és a lelkipásztorának egyaránt.