Evangelizációs alkalmakat tartottak a Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközségben a hétvégén. Isten üzenetét Hajdú Zoltán Levente szóládi református lelkipásztor, a Magyarországi Református Egyház Missziói Szolgálatának főigazgatója hirdette. Az evangelizációsorozat központi címe kérdésként hozta az egybegyűltek elé, hogy Isten dönt-e a világunk és az életünk felől. A szolgálattevő a prédikációk során arra az örökké aktuális kérdésre összpontosított, hogy életünk meghatározó pillanataiban hagyjuk-e Isten akaratát kibontakozni, vagy a saját döntéseinkkel tartjuk kézben sorsunkat.
Idősek és fiatalok egyaránt szép számban voltak kíváncsiak a többszáz kilométerről érkezett szóládi lelkipásztor igehirdetésére. A legtöbben mintha hazaérkeztünk volna, amikor helyet foglaltunk a padokban. Amikor a lelkész az Isten egész világot érintő döntéséről beszélt az evangélium szíveként ismeretes János 3,16 mindannyiunk ajkáról együtt hangzott el, hiszen valamennyien kívülről tudjuk: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Az ezt követő kérdés azonban már személyes volt: csak kívülről, vagy belülről is ismerjük ennek az üzenetnek az igazságát? Ezt hirdeti-e az életünk, ragyogunk-e odakint, ahol a világ fiai sóvárogva várják a megjelenésünket?
Az alkalmak előtt, egy rövid beszélgetés során személyesebben is megismerhettem a szolgálattevő gondolatait. Kíváncsi voltam, hogy Hajdú Zoltán Levente hogyan érkezett a cívisvárosba, kiknek címezi ezt az alkalomsorozatot: főként a hitben járóknak vagy a hitet keresőknek? A lelkész három pontban határozta meg debreceni szolgálatának küldetését. Az egyik a már megtértek hitének mélyítése, annak tudatosítása, hogy mindannyiunk élete elhívott élet. Ugyanakkor a keresőknek, kérdések közt őrlődőknek, válaszút előtt állóknak is üzenetet készített a héten Isten. A legfontosabb azonban, hogy az evangéliumot meghallva, megértve azt mindkét közösség önmagáénak tudja, kivigye a négy fal közül, és továbbadja ezt az örök életre szóló örömüzenetet.
Az evangelizációsorozat alapkérdésként vetette fel, hogy Isten dönt-e a világunk és az életünk felől. Hasonló módon mindhárom alkalom alcíme egy-egy kérdést fogalmazott meg: az első este arról szólt, be lehet-e segíteni Istennek. Az igei üzenet az Apostolok cselekedeteiből Júdás bukását és a tizenkettedik apostol kiválasztását idézte. Júdás árulása a leglátványosabb tanítványi kudarctörténet, és bár egykor Júdás a tanítványságra mondott igent, nem sokkal később a harminc ezüstre. Mi, a mai Krisztus-tanítványok sokszor hasonlóan öncélúan és önfejűen cselekszünk. – Visszatekintve az életemre úgy látom, Isten mindig a kegyelmében hordozott, csak ennek néha nem voltam tudatában. Sokszor kirúgtam magam az Isten kegyelméből, mégis visszaszeretett és egy új kegyelmi utat készített nekem – támasztotta alá a lelkipásztor az elhangzottakat személyes bizonyságtételével.
A tizenkettedik apostol kiválasztásakor a tizenegy azt a hibát követte el, hogy előbb választott, aztán imádkozott. Be akart segíteni Istennek. A történet kétezer éves, de a Mindenható tanítványai nem sokat változtak. Mi is hajlamosak vagyunk a saját kezünkbe venni az irányítást ahelyett, hogy megvárnánk Isten időzítését, vagy elfogadnánk a döntését. Pedig tudnunk kell – szólt az üzenet – ha a saját magunk döntése nem az Isten döntésére válaszoló igen, akkor az mindenképpen kudarchoz vezet.
A második estén folytatódott az isteni döntések gondolatmenetére felfűzött elmélkedés. Az igehirdetés alapját újra egy, az első keresztyének korából származó Ige képezte, amikor Péter és János a következő szavakkal tett bizonyságot Jézusról: „Mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” (ApCsel 4,20) Mi is ugyanolyan tanítványai vagyunk Istennek, mint az első tanítványok voltak. Érezzük-e ezt az ellenállhatatlan indíttatást, hogy továbbadjuk a csodát, amit megéltünk? Isten alkalmassá tesz, és éppen annyi Szentlélek szerinti erővel fog megajándékozni, hogy hiteles hitvallói lehessünk – hangzott a biztatás. Az evangelizátor arra szólított fel, hogy nézzünk bele az igei tükörbe, és tegyük fel magunknak a kérdést, amely a második este alcíme is volt: Akkor lehet, hogy mégis én? Isten tesz még egy lépést, és személyesen nekünk címezi üzenetét: egyen-egyenként feladatot bíz ránk és rajtunk keresztül jelenti ki önmagát a világnak.
Az evangelizációsorozat utolsó alkalmán, a nagytemplomi gyülekezet vasárnap délelőtti istentiszteletén az igehirdető az első tanítványok korába kalauzolt vissza az Apostolok cselekedetiből szóló igei üzenettel. Az apostolok „mindnyájan egy akarattal együtt voltak a Salamon-csarnokban” (ApCsel 5,12b). Ilyen közösségre szólít fel minket is Isten, amelyben közös céltól és szándéktól vezérelve küzdünk a Krisztus ügyéért. Fontos azonban, hogy nemcsak egy emberi összefogásként egymással, hanem Istennel is közös célon dolgozzunk. Hiszen a Mindenható szándéka, hogy egybehangoljon minket az akaratával.
Hajdú Zoltán Levente a tanítványokhoz, vagy más szóval az apostolokhoz hasonlította a mai hívő embereket, hangsúlyozva, hogy nem kevésbé vagyunk elhívottak, mint Péter vagy János, és ne érjük be kevesebbel, mint a csodákkal. Nem véletlenül volt a harmadik alkalom vezérgondolata, hogy tényleg csodákat bíz-e ránk Isten? Egyértelműen igen, és ne is érjük be kevesebbel, jegyezte meg a lelkész. Ne fogadjuk el, hogy pillanatnyi megoldásokra törekedjünk, hanem ismerjük fel Istennek azt a kegyelemtervét, amely ma is magával ragad és új távlatot ad az egyháznak és az egész teremtett világnak. „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,16) – zárta gondolatait Hajdú Zoltán Levente.