Írásjelek

Az íróknak szóló első szabályként fogalmazta meg Kurt Vonnegut, több kultikussá vált regény szerzője, hogy soha ne használjanak pontosvesszőt. Regényeiben, kisprózai írásaiban és előadásaiban is többször visszatért az intés: a pontosvessző semmire se jó, semmire nem utal, semmit sem jelent – mindössze annyit, hogy a leírójuk járt egyetemre. Mást mond erről a magyar helyesírási szabályzat: a többszörösen összetett mondatokban pontosvesszővel határoljuk el egymástól a szorosabban összetartozó tagmondatok csoportjait, de pontosvessző állhat kéttagú összetett mondatban is, ha a tagmondatok kapcsolata laza. A felsorolásban is ezt az írásjelet használjuk, amikor azonos szerepű, vesszőkkel tagolt mondatrészeket különítünk el a másfélékből álló sorozattól.

Megnyugtatásképpen: nem nyelvtani szabályokat fogok sorolni, noha írásjelekre alapozom a mondandómat – nem is gondolnánk, hogy ezeknek a jeleknek mennyiféle jelentése lehet! A pontosvesszőt mellőzöm, Vonnegut és az olvasók örömére, helyette a pontról, a felkiáltó- és a kérdőjelről szólok, nem feltétlenül ebben a sorrendben, mert közbelép néha a gondolatjel. Az ezt megelőző mondat végén felkiáltójelet használtam, pedig nem kiáltottam föl, nem tiltottam, nem figyelmeztettem, csupán a figyelmet szerettem volna fölhívni a jelentések sokféleségére. A Debreceni Református Kollégium belső homlokzatán olvasható „Orando et laborando” ősi jelmondat végén nincs semmilyen írásjel. Lehetne pont, mert az „imádkozva és dolgozva” olyan ténymegállapítás, mely a keresztyénségben egymástól elválaszthatatlan egzisztenciális szükségleteket állítja egymás mellé, egymás kiegészítéseként, sőt feltételeként. Ha felkiáltójel állna a végén, az figyelmeztetne is: imádkozás közben se feledjük a munkánkat, és a feladatot végezve se mellőzzük az Istenhez fordulást, az erő- és áldáskérést, a köszönetmondást. De vajon mit jelentene ez a jelmondat, ha kérdőjel állna a végén? A kételkedést vagy az aggodalmat, netán bizonytalanságot? A kérdező attitűdöt, hogy mindennek szeretnénk tudni az okát, a magyarázatát? Hogy a kérdésünkben (amely így költői kérdéssé válik) már benne van a válasz? Lehet-e egyáltalán másképpen tenni bármit is úgy, hogy közben nem tartjuk be az „orando et laborando” útmutatását? S ha lehet, akkor érdemes-e? – Lehet ugyan, de nem érdemes! (Zárójelben: az imént csupa kérdőjelet használtam, mielőtt kitettem volna egy felkiáltójelet, a kérdő és felkiáltó mondatok között pedig egy gondolatjel állt.) Van, aki most kezdte, más folytatja a tanulmányait, sokan most vágnak bele valami újba. Amikor nem egyszerűen pályát választ az ember, de hivatást is – a katedra és szószék rokon felelősségével (elhívásával) pedig a szó szerinti és legnemesebb szolgálatot –, mögötte van sok-sok írás és jel. Egyes döntéseit már zárójelbe is tette, szeretné talán elfelejteni, pedig érdemesebb volna gondolatjelek közé illeszteni, mert minden korábbi cselekvés meghatározza a jelen pillanatot, s a jelen pillanat oka lesz az elkövetkezőnek. Ezért is fontos – felkiáltójellel nyomatékosítva – a kairoszi, megszentelt ünnepi idő megélése! Nemcsak a naptárban szereplő dátumok jelölik azt, hanem a teljes áhítat, a teremtettség örömének az átélése is jelenvalóvá teheti! S találkozott néhány felkiáltójellel az ifjú vagy már tapasztalt ember – ezeket sokallotta is olykor: úgy vélte, hogy korlátokat szab, mert még nem ismerte föl, hogy az igazi szabadság elérését a korlátok teszik lehetővé –, és bármennyire biztos is a dolgában, tele van kérdőjellel. De ez így van jól. Válaszokat csak akkor kapunk, ha vannak kérdéseink. Alkalmas helyen föltett, jó kérdéseink. Ilyen alkalmas hely az átjáró, mint amilyen a templom és az egyetem. Kapcsolódási pont: önmagunkhoz, másokhoz és Istenhez. Az itt föltett kérdéseinkből gyakran újak születnek – de biztos pont, mert végül biztosan ki lehet tenni a pontot.

A szerző főiskolai docens, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen a magyar nyelvi és irodalmi tanszék vezetője, újságíró