Imádságban kapott útmutatás

Lelkészcsaládból származik, egyik testvére is ezt a hivatást választotta, valamint felesége is lelkipásztor. Sosem gondolkodott ezen a pályán?

Gimnazistaként néha eszembe jutott, de olyan erősen vonzott a műszaki pálya, hogy nem voltak kétségeim felőle. Az én utam egyértelműen ez volt, de mindig fontosnak tartottam, hogy aktívan részt vegyek az egyház életében is, segítsek, ahol tudok.

A Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközségben lett először presbiter, majd több cikluson át volt zsinati tag és a Nagykunsági Egyházmegye gondnoka, 2015-től pedig egyházkerülete világi főjegyzője, vagyis a főgondnok helyettese. Hogyan látja a világi egyháztagok szerepét egyházunkban?

Nehéz ez a kérdés, mert ha a gyülekezeteket nézzük, ott mindig a világi tagok vannak többségben, de az igei szolgálatokat figyelve ez már nem így van. Büszke vagyok rá, hogy nálunk alapvető a paritás elve, nem hagyhatjuk, hogy ez feledésbe merüljön. Más a szerepe a lelkészi és a világi oldalnak, de mindkettő fontos, együtt tesznek ki egy egészet. Elsősorban arra kell figyelnünk, hogy egyik se kerüljön szereptévesztésbe: a lelkipásztorok a lelki tartalmat nyújtják, a világi tagok pedig támogatják őket, más területeken megszerzett tudásukkal is segíteniük kell az egyház működését. Nem jó, ha a lelkészeknek pályázatokkal, menedzsmenttel és gazdasági tevékenységgel kell foglalkozniuk, ahogy a világi oldaltól pedig nem várható el, hogy a szószékre álljon. Az a cél, hogy a lelkészek utat mutathassanak Istenhez, hiszen egyértelműen látszik, mennyire vágynak az emberek a transzcendensre – de az egyáltalán nem mindegy, hol találnak válaszokat. Közös feladatunk életünkkel is példát mutatni, láttatni, hová tartozunk. Ahogy Jézus Krisztus is mondta: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (Jn 13,35)

Habár nem a Tiszántúlról származik, mára ezt a régiót tekinti otthonának. Milyen ma a Tiszántúli Református Egyházkerület?

A Tiszáninneni Egyházkerületben nőttem fel, édesapámon keresztül megismertem az ottani lelkipásztorokat, mára pedig ugyanolyan otthonosan mozgok a Tiszántúlon. Ahogy teljes egyházunkban, úgy itt is jelen vannak a különböző kegyességi irányzatok, ezekre is figyelnünk kell. Más a lelkiség Szatmárban, a Kunságban vagy éppen a Hajdúságban, mivel az emberek mentalitása is más – ehhez azt is érdemes tudni, hol milyen történelmi trauma – hódoltság, lakosságcsere – volt. Én azt vallom, mindig az adott helyzethez kell igazodnunk, soha ne általánosítsunk.

Huszonkilenc éve vezeti a berekfürdői Megbékélés Háza szálláshelyet. Mi változott ebben a közel három évtizedben?

A Megbékélés Háza eredetileg azért jött létre, hogy különböző missziókhoz megfelelő hátteret, nyugodt helyszínt biztosítson. A főépületünk 1984 és 1986 között épült, iszákosmentéssel, drogfüggésből gyógyultak utógondozásával és kallódó fiatalokkal terveztek foglalkozni, ezeket a feladatokat akkoriban csak az egyházak vállalták. Bár ma elsősorban konferencia-központ és üdülő vagyunk, erre építhettünk, és ha más formában is, a legfontosabb feladatunk még mindig a misszió. Abban láttam elsődleges feladatomat, hogy ehhez megfelelő körülményeket teremtsünk.

Ma is szükség van a megbékítésre? Talán ma már más ennek a tartalma.

Látogatóink révén rálátok a határon belüli és túli gyülekezetek mindennapjaira. Azt tapasztalom, közösek a nehézségek. Ahogy itt eltöltenek néhány napot, megismerem a gondolataikat, és úgy látom, mindenki elismeri a másik adottságait. Erre szükség is van, mert az utóbbi években sok támogatást kaptak az egyházak, de ebben össze kell tartanunk: élnünk kell a lehetőségekkel, visszaélni velük azonban nem szabad. Csak azért nem kell átvállalnunk vagy elvállalnunk feladatokat, mert van rá pénz. Kell hozzá cél és keret is – a keretet pedig meg kell töltenünk tartalommal.

A kétezres évek elején elvégezte a Debreceni Hittudományi Egyetem intézményvezetői képzését. Addigra már több mint egy évtizede vezette a Megbékélés Házát. Miért tartotta mégis fontosnak, hogy továbbtanuljon?

Amit itt kell csinálnom, azt nem tanultam. Olyan párt kerestek Berekfürdőre, akik közül az egyik fél lelkész, a másik pedig elvállalja az intézmény vezetését. Számomra kezdetben komoly segítség volt műszaki végzettségem, habár akkor még kicsit máshogy működtünk, és kevesebben is voltunk, meg kellett szervezni a hatékony munkavégzést. Korábban a debreceni konzervgyárban dolgoztam középvezetőként, az ottani tapasztalataim és az egyházi kapcsolataim sokat segítettek: ezeknek köszönhetően jártam német nyelvterületeken, elsősorban Svájcban, és megismertem több ottani intézmény működését. Megfigyeltem, ott hogyan csinálják, majd átdolgoztuk a módszereket, adaptáltuk azokat a saját tevékenységünkre – de még ezt sem éreztem elegendőnek. A Debreceni Református Hittudományi Egyetemen ekkor hirdették meg az első intézményvezetői képzést. Örömmel jelentkeztem, és egy percig sem bántam meg. Nem csak elméletet tanultunk: gyakorlati példákra helyezték a hangsúlyt, és ezeknek a teológiai alapjait is megvizsgáltuk. Attól fogva már nem csupán a megoldandó feladatokat és a protokoll-listákat láttuk, hanem az ezek mögött álló embereket is.

1994-től a berekfürdői önkormányzati képviselőtestület tagja, 2014-től pedig a település polgármestere. Miért kapcsolódott be az önkormányzati szintű politikába?

A mi településünk kicsi, ezerkétszáz fő lakja, engem pedig a közösség kérdései és a közélet mindig is vonzott: szeretem meghallgatni a véleményeket, és szeretek hozzá is szólni a témákhoz, ezért egyre inkább bekapcsolódtam a település mindennapjaiba. Az 1994-es önkormányzati választások előtt biztattak, hogy jelentkezzek a helyi képviselőtestületbe – és meg is választottak. A célom mindig is az volt, hogy megtaláljam, mit tehetek a helyért, ahol élek. Húsz évvel később jött a polgármesteri tisztség betöltésének lehetősége. Ezzel kapcsolatban azt éreztem, hogy így még többet tudok tenni az itt élőkért. Jézus elfogatása előtt azt kérte az Úrtól, hogy ne vegye ki az embereket a világból, hanem tartsa meg őket benne. Nekem ez azt üzeni, hogy keresztyén emberként és egyházként is foglalkoznunk kell a világban történő dolgokkal, el kell mondanunk véleményünket a Biblia tanítására alapozva.

A gyakorlatban működik ez a fajta véleménynyilvánítás?

Működhet, de fontos, hogy soha ne pártok véleményéhez igazodjunk. Azonban ha egy párt igazodik a keresztyén üzenethez, az örvendetes. De azt mindig elmondom, hogy az egyház ne akarjon alkalmazkodni egyik párthoz sem. Az egyház nem csak a templomon belül létezik, ezért nem hallgathatunk a közéleti kérdésekről – ezeket viszont nekünk is át kell gondolnunk, véleményünket párbeszédnek kell megelőznie.

Azt mondják, a politika túl sok kompromisszummal jár.

Szinte minden döntés kompromisszum, jobb esetben pedig konszenzus, még önkormányzati szinten is. Mindig nehéz olyan helyzet előtt állni, amikor szeretnénk megvalósítani valamit, amire nincs elegendő forrásunk – ilyenkor meg kell néznünk, milyen ára van a megvalósításnak. Ilyen szituációk gyakran akkor adódnak, amikor magunktól éppen nem gondolnánk az adott fejlesztésre, de egy pályázat miatt látjuk, hogy érdemes lenne nem elszalasztani a lehetőséget. Ilyenkor sokat beszélgetünk. Elhangzanak érvek és ellenérvek, a magam részéről pedig imádkozom a válaszokért, az útmutatásért. Csókay András orvos mondta egy interjúban, hogy műtétei előtt mindig imádkozik, mert az többet jelent egyszerű megerősítésnél és lelki megnyugvásnál – az imádságon keresztül valódi útmutatást kapunk. Ezt én is így érzem, ezért minden politikai, közösségi döntésünk előtt imádságosan gondolom át az irányokat.

Miként tudja majd összeegyeztetni intézményvezetői, főgondnoki és polgármesteri tevékenységét?

Alapvetően én is azt vallom, hogy egyszerre egy feladatban álljon helyt mindenki, de vannak olyan helyzetek, amikor vállalni kell a plusz kihívásokat is. Egyházunkon belül jelen van a paritás, de a lelkészi oldal tud csak főállásban dolgozni, a gondnokoknak munka mellett kell ellátniuk egyházi szolgálatukat. Számomra a központi feladat az, amely a Megbékélés Házához köt. Ehhez kapcsolódik a polgármesteri tevékenységem, hiszen a turizmus fellendítése településünk kiemelt célja: intézményünk vendégforgalma az összes forgalom közel egynegyedét tudja biztosítani. Úgy látom, ez az intézmény a főgondoki tevékenységekben is komoly segítség, emellett a feladatokra már ráláthattam világi főjegyzőként és zsinati tagként is. Feleségem is az egyházban dolgozik, lányaim pedig már felnőttek.

Milyen feladatokat szeretne elvégezni főgondnokként a következő hat évben?

A Magyarországi Református Egyház egységes, de a négy kerületnek különbözőek a lehetőségei. Úgy látom, itthon földrajzi helyzetünk és történelmi múltunk miatt felelősséggel tartozunk partiumi, erdélyi és kárpátaljai testvéreinkért – leginkább az utóbbiak segítését érzem kötelességünknek. De ez a kapcsolat korántsem egyoldalú, sokat tanulhatunk egymástól. A támogatásunk azt üzeni, hogy nem feledkeztünk el róluk. Hála Istennek nem látok olyan területet, amelyet eddig elhanyagoltunk volna, és most sürgős beavatkozásra lenne szükség. A magam részéről szeretném tovább erősíteni a nyitottságot a gyülekezetek felé, és odafigyelni rájuk: célom, hogy főgondnokként jelen legyek, és megismerjem őket. Menet közben kell kiderülnie, pontosan mire is van szükségük. Ehhez meg kell őket hallgatnom – fontos, hogy olyan kapcsolatunk legyen, amelyben mernek szólni, ha valamiben én tudok segíteni, én pedig igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni értük.

A Tiszántúli Református Egyházkerület idén az egyedüli, ahol a püspöki és a főgondnoki tisztségre is csak egyetlen jelöltet állítottak az egyházmegyei közgyűléseken.

Úgy láttam, a kerület elégedett volt a vezetéssel, szeretnék, ha így folytatódna tovább. Ez sohasem azt jelenti, hogy ne lenne más alkalmas jelölt, de a folytonosság nagyobb stabilitást nyújt. Remélem, az volt a tapasztalat, hogy a nehézségeket lehet jelezni, tudunk róluk beszélni. Én nem terveztem, hogy főgondnok legyek, reméltem, hogy Adorján Gusztáv folytatja a szolgálatát, de még tavasszal jelezte, hogy a következő ciklust már nem tudja vállalni. Engem püspök úr kérdezett meg, hogy vállalnám-e a jelöltséget – nem volt könnyű igent mondani, de végül megtettem. Igyekszem legjobb tudásom szerint ellátni a szolgálatot.

Mi szól az igen mellett?

Imádságomban arra jutottam, hogy ha igent mondok, akkor kapok majd elegendő erőt is a szolgálathoz. Ez eddig is így volt a munkámban: mindig volt elég erőm elvégezni az új, olykor nehéznek tűnő feladatokat is. Ezért bízom benne, hogy ezután is kapok támogatást fentről.