Ajtmatov egyik írásában egy versenyló halála kapcsán elmélkedik a lélek szenvedéseiről. Művében egy ember rádöbben arra, hogy valami nincsen rendben. A kirgiz szerző annak a vívódásnak a tanújává teszi az olvasót, amelynek során az ember nem tudja eldönteni, hogy ő látja-e rosszul a dolgokat, vagy valóban hiba van a világ gépeztében. A mű lényege szerint a kor kemény kritikáján túl egyfajta jámbor bizalmat szólaltat meg. Ez a hit azonban vitatható, hiszen olyasminek a javíthatóságában bízik, ami valójában javíthatatlan, és ezen emberarcú ideáljai sem segítenek.
Jézus is ismerte ezeket a félelmekkel, vívódásokkal, versenyszellemmel, előbbre jutási törekvésekkel, problémákkal, megoldási javaslatokkal teli szférákat. Tulajdonképpen nem is tett mást, mint mintát mutatott. Annak az életnek a mintáját, amelyikben nem uralkodik az egyik ember a másikon, hanem szolgál. Erre nézve tekintette a maga életét küldetésnek. A kifogyhatatlan szeretet forrásából táplálkozott, ezért talált számtalan lehetőséget a személyes kapcsolatokban. Nem szerepet játszott, amiből gyorsan ki lehet bújni, ha az már sokba kerülne, hanem az életét adta azért, akit szeret. Ezt mutatta meg a gyakorlatban, ennek gyakorlatára akarta kiképezni tanítványait, és azon dolgozott, hogy ez legyen az erősségük. Sokakra tekintett, amikor így élt, mert annak szeretete motiválta, aki magához ölelte a világot. Körülötte minden változást ez a szeretet tett lehetővé, ezért lehettek ezek mélyrehatók, a lényeget érintők, nem felszínesek, mert légkörében az ember átélhette az Istenhez tartozás áldását.
Imádkozzunk azért a diakóniáért, amelynek mércéje a Jézus lelkületéből fakadó szolgálat, és nem merül ki intézményes formákban, de átfogja személyes életünk teljességét, ezt érvényesítve intézményes keretek között is! Imádkozzunk azért, hogy Isten szeretete törje át a lehetetlenség konok falát szolgálatunk minden területén, és erősödjön meg diakóniai képzéseinkben, azok jó gyakorlatában, krisztusi motiváltsággal!
Enghy Sándor