A lelkészünk családjának életét mindig figyelemmel kísérjük, mert fontos számunkra, hogy egy hiteles példát lássunk magunk előtt. Ez azonban azzal jár, hogy túl sok figyelem irányul a gyerekeire is, akik kicsi lévitaként beleszületve a lelkészcsaládba sokszor nem tudnak mit kezdeni a helyzetükkel. Hogy hogyan élték, élik ezt meg? Az alábbiakban tizenkilenc, lelkészcsaládban felnőtt személy adja meg a választ a kérdésre.
Ahogyan nincs két egyforma ember, úgy nincs két egyforma lelkészcsalád és lelkészgyerek sem. Éppen ezért nem lehet általánosítani abban a kérdésben, hogy milyen lelkészgyereknek lenni. Hiszen van, akinek csupa áldás és jó emlék: „Én úgy gondolok rá, mint egy ajándékra.” Míg másoknak – viccesen szólva – csak egy beutaló a pszichológushoz. Azt sem lehet mondani, hogy a lelkészgyerekség egyenes út a megtéréshez, hiszen a tizenkilenc megkérdezettből négynek – saját bevallása szerint – még hátráltatta is a megtérését szülei foglalkozása.
Egy lelkészgyerekként felnőtt keresztyén komikus, Chonda Ruth Pierce azzal tréfálkozik a Muszáj tökéletesnek lennem című könyv előszavában, hogy ha egy lelkésznek lánya születik, kilencven százalék az esély arra, hogy vagy lelkészfeleség lesz, vagy humorista. Ez nem csoda, hiszen a segítő hivatásúak gyerekei már egészen kiskoruk óta olyan élethelyzeteket látnak testközelből, amiket fel kell dolgozniuk valamilyen módon. Legyen az akár egy részeg koldus, aki heteken keresztül éjszaka csenget be a lelkész otthonába, vagy egy pszichés betegséggel küzdő személy, aki a lelkészhez jár lelkigondozásra, vagy éppen gyászoló családok, amelyek temetést intézni jönnek a parókiára. Sorolhatnánk a durvábbnál durvább helyzeteket, amelyek mindig terítéken vannak a vasárnapi ebédnél, és bizony nem mindegyik lelkészgyerek tudja kellőképpen feldolgozni ezeket.
Mindezek ellenére a megkérdezettek közül soknak van szép, kellemes emléke is, mint például hogy „kiskoromtól kezdve a templomkert hatalmas játszótérnek bizonyult, az idősebb bácsiktól mindig cukorkát kaptam, a nénik is nagyon szerettek”. Egy másik lelkészgyerek „a keresztyén neveltetésen túl a gyülekezet nagy szeretetét” értékelte pozitívan. Vagy éppen azt, hogy „az élet nehézségeinél mindig volt a szüleimnek egy-egy megnyugtató, Biblián alapuló válasza”.
De mik is ezek a bizonyos életnehézségek? A tizenkilenc, lelkészgyerekként felnőtt személyből tizenkettő vélekedett úgy, hogy bizony előfordult, hogy a családja anyagi nehézségekkel küzdött. De életnehézség lehet a költözés, az új településen való beilleszkedés is, hiszen a tizenkilencből csak hatan mondták azt, hogy egyszer sem költöztek. A beilleszkedés ráadásul sok lelkészgyereknek kétszer olyan nehéz, mint másnak. Egyrészt azért, mert „az emberek, ha megtudják, hogy lelkészgyerek vagy, rögtön elvárásokat támasztanak feléd. A fejükben él ugyanis egy kép, hogy milyennek kellene lenned. Általában egyik lelkészgyerek sem olyan. Emiatt sokszor úgy érzed, nem vagy elég jó, csalódást okozol.” A beilleszkedést nehezíti, hogy a legtöbb lelkészgyerek elmondhatja nemcsak azt, hogy „művelt, értelmiségi református családban nőhettem fel; nagyon sok könyvhez, hatalmas tudáshoz férhettem így hozzá”, de azt is, hogy „a lelkész, még ha közösségi szinten megbecsült személy is, ez anyagilag még sincsen elismerve”. Ez pedig többeknél ahhoz vezet, hogy az értelmiségiek gyerekei közé azért nem tud beilleszkedni, mert azoknál jóval szegényebb, míg a hasonló anyagi helyzetben lévő családok gyermekeihez viszonyítva pedig jóval műveltebb. Ehhez adódnak még a vallási és neveltetésbeli különbségek is.
De a jó dolgoknak is adjunk hangot, hiszen voltak, akik elmondták, hogy szüleik „mutatták meg a hit más arcait is, és egészséges hitfejlődésen mehettem keresztül. Utólag nagyon hálás vagyok nekik ezért.” „Általuk megtanultam imádkozni és azt, hogy az Istennel való kapcsolat nemcsak ennyi és nemcsak heti egy istentisztelet, hanem az egész életünk.” Nagy áldás a lelkészgyerekekre nézve az is, hogy „természetes volt, hogy minden vasárnap megyünk templomba”. Persze ez utóbbi nem jelenti azt, hogy a lelkészek gyerekei az anyatejjel szívják magukba a teológia hatéves tananyagát, legyen az exegézis, homiletika vagy éppen filozófia. A jelenségről ezt írta az egyik lelkészgyerek: „Sokan úgy gondolják, hogy mivel a szüleim lelkészek, ezért nekem is mindent tudnom kell Istenről, holott ez koránt sincs így. Egyszer az egyik osztályfőnököm megkért öt perccel az áhítat kezdete előtt, hogy tartsam meg én. Visszakérdeztem, hogy miért, és az volt a válasz, mert lelkészgyerekek vagyok. Az orvos gyerekét megkéri, hogy gyógyítsa meg, ha az apja nincs kéznél?!”
Sokan néznek úgy a lelkészre, hogy mindig otthon van. Ezt is pozitívan értékelte az egyik lelkészgyerek: „Az tök jó, hogy alapvetően sokszor otthon vannak, mert így ha napközben szükségem van fuvarra, nem kell amiatt aggódnom, hogy nem érnek rá elvinni.” De azért a lelkészgyerekek azon kellemetlen élményeit is megérthetjük, miszerint „bárki bármikor szabadon bejöhet, és mindenki felhatalmazva érzi magát arra, hogy neveljen engem”. Ezért „nem mehetek le szombat reggel sem alsógatyában a lépcsőn, mert lehet, hogy éppen akkor ront be valaki egy újabb kéréssel”. Ez azért van, mert „egy nagy családban nő fel az ember (…) A gyülekezet és a család egy. Mégis a gyülekezet mindig előrébb van a családnál”; és persze „a gyülekezet mindig »fontosabb«. Ha éppen meghal egy presbiter, akkor nem a temetés fog elmaradni, hanem a családi nyaralás. A legváratlanabb pillanatokban, akár a legderűsebb pillanatokban is jöhet egy kérés vagy egy gyülekezeti tag.” (…) „Az emberek nem tartják tiszteletben a lelkész személyes családi életét, talán úgy tekintenek rá, mint akit »ők fizetnek«, ezért bármit és bármikor kérhetek. Arra sem gondolnak, hogy mi az, ami már nem a lelkész feladata, és ami pont a legfontosabb teendőitől vagy éppen a családjától vonja el.” De a legtöbb lelkész nem tud nemet mondani a kérésekre, „hiszen az a munkahely, és erre szólt az elhívás”.
A baj ezzel az, hogy az elhívást nem a lelkész gyereke, hanem a lelkész kapta. Ezért teljes őszinteséggel meg is jegyezte egyikük: „Sajnálatosnak tartom, hogy a jövő lelkészeinek sem hívják fel a figyelmét arra, hogy a gyereke nem választotta a segítő létet, neki ez nem hivatása, nem kötelessége részt venni az önkéntes dolgokban, nyugodtan legyen gyerek. Olyan dolgoknak teszik ki emiatt a gyerekeket, amiket később nem lehet helyrehozni. A szülőnek fontosabb az egyháztag, az idős, a konfirmandus, a más gyereke… Fel kellene hívni a figyelmet arra, hogy igenis kötelessége a lelkészeknek jó szülőknek lenniük, ha vállalnak gyereket.” Vagy ahogy egy másik lelkészgyerek mondta: „Az emberek mindig azt hiszik, hogy beképzelt vagyok, pedig csak szeretethiányos.”
Mindez jobb, ha a külső szemlélő előtt rejtve marad, mert a település többi lakója, akiknek még nincs személyes kapcsolata Istennel vagy az egyházzal, a lelkészcsalád alapján ítélik meg, milyenek a keresztyének. A gyülekezet is folyamatosan figyeli a lelkészt és családját, nehogy vizet prédikáljon és bort igyon. Ugyanakkor a lelkész gyereke sem keresztyénként, megszentelődve, glóriával a fején jön a világra. Éppen ezért tartja a mondás, hogy a parókia falai üvegből vannak, vagy ahogyan az egyik lelkészgyerek megfogalmazta: „A »Nagyon kihallatszik!« mondat a legtöbbször elhangzó mondat a családunkban. Egy jó veszekedés biztosan ezzel az örökzöld mondattal zárul.” Egy másik lelkészgyerek így nyilatkozott erről: „A faluban sem sétálhatok árgus tekintetek kísérete nélkül. Kicsit olyan, mintha mindenki figyelne téged, mikor botlasz meg, hogy aztán elégedetten élhessék ki kisebbrendűségi érzéseik miatti kibeszélési vágyukat és pletykaszomjukat.”
Persze, ezek a hatalmas elvárásokból következő negatív érzések nem mindenkinél, vagy nem minden pillanatban vannak jelen. A rossz dolgokat többeknél felülmúlja „a gyülekezeti tagok kedvessége, a változatos beszélgetések sok emberrel, a legátus érkezésének izgalma, Isten jelenlétének különleges megélése már gyerekként”. Vagy éppen az, hogy „a szüleim mellett sokkal hamarabb részt vehettem ifjúsági órákon, konfirmandustáborokban és hasonló alkalmakon”. Az pedig, hogy a parókia falai „üvegből” vannak, „olyan szempontból jó, hogy a családi életünk árnyoldalát is láthatja a gyülekezet. Mi is lehetünk idegesek, össze tudunk veszni, vannak fekete foltok az életünkben, mi sem vagyunk tökéletesek.”
A karácsonyt ezeknek a lelkészgyerekeknek a többsége szerette, „mert megvolt a karácsonyi istentiszteletek varázsa, és utána otthon a családi ünnep is nagyon jó volt”. „A szenteste nagyon szép volt. (…) Ajándékozás. Csillagszórózás.” Ugyanakkor karácsony kapcsán is voltak olyanok, akik hangot adtak vegyes benyomásaiknak vagy éppen nemtetszésüknek. „Nagyon szerettem a karácsonyt, de persze kisgyerekként csalódott voltam, hogy a szüleim egész nap az esti istentiszteletre készülnek, a gyerekműsoron stresszelnek, vagy épp valamelyik idősnek visznek ajándékcsomagot ahelyett, hogy velünk néznék a Grincset. Amikor viszont eljött a szenteste, minden szomorúság elmúlt, mert körbeálltuk otthon a karácsonyfát, édesapám imádkozott, édesanyám énekelt, ennél szebb emléket pedig máig sem tudok elképzelni.” Érdekesség még, hogy többen pozitívan emlékeztek a karácsonyi színdarabra, és egyikük a lelkészgyerekség előnyeként írta le, hogy nagyobb esélye volt a jobb szerepek megszerzésére. Akadt azonban egy-két kivétel is: „Mindig utáltam a karácsonyt, és utáltam szerepelni is. Ennek ellenére mindig nekem adták a főszerepet, mert más nem bírt annyi szöveget megjegyezni. És mit kaptam cserébe? Hát nem sok mindent, mert túl szegények voltunk, hogy értelmes ajándék várjon a fa alatt, ha egyáltalán telt karácsonyfára. Persze arra mindig volt pénzünk, hogy a szegényeket támogassuk.”
A megkérdezett lelkészgyerekek többsége kisvárosban vagy falun nőtt fel, és sokan ennek hátrányait élték meg a mindennapokban, legyen az akár a szüleik összeomlása a munka terhe alatt vagy válás, vagy éppen olyan természetesnek tűnő dolgok hiánya, mint egy megfelelő sportiskola vagy művészeti képzés a lakóhelyük közelében. De ne felejtsük el, hogy mekkora erő van abban, ha egy-egy gyülekezeti tag Krisztus szeretetével fordul ezekhez a gyermekekhez, fiatalokhoz. Az egyik lelkészgyerek így emlékszik vissza: „Gyerekként jó volt megtapasztalni a gyülekezeti tagok nagy-nagy szeretetét.”
Ezekből a nyilatkozatokból mindenesetre arra következtethetünk, hogy „A lelkészgyerekekre külön figyelmet kell fordítania az egyháznak. A legnagyobb potenciál az egyház ezen rétegében van szolgálat terén, és a legtöbb megtört lélek is. (…) Nem lehet bagatellizálni ezeket a kérdéseket.” Lelkész gyerekének lenni tehát sokak számára áldásokkal és örömökkel jár, másoknak viszont egy életre meghatározó szenvedés, de ahogy az egyikük megfogalmazta: „Az Úr nem véletlenül oda rendel minket, ahol felnövünk, nem véletlen éljük át a nehézségeket. Én nagyon hálás vagyok a szüleimnek, mert a veszekedések és nézeteltérések ellenére is nagyon sokat tanultam tőlük az életről és Krisztusról.”