Huszadik püspökét szentelte fel a Tiszáninneni Református Egyházkerület

A Tiszáninneni Református Egyházkerület tulajdonképpen a történelmi Magyarország északkeleti része, amelyet viszonylagosan védett az ellenreformáció időszakában sajátos történelmi, földrajzi és hatalompolitikai helyzete. A bécsi udvarból irányított ellenreformáció már kevésbé ért el Magyarország keleti feléig, a török befolyás a terület déli határáig tartott és ebben az időszakban védelmet jelentett, hogy az erdélyi fejedelemség hatókörét erre a területre is kiterjesztette.

„E viszonylagos védettségnek a következménye, hogy egyházkerületünk területén sok műemléképület megmaradt és a református hitvallás bástyái is erősebbek voltak” – írta Mészáros István, Tiszáninnen korábbi püspöke Dienes Dénes Tanulmányok a Tiszáninneni Református Egyházkerület történetéből című kötetének előszavában.

Egyházmegyei unió

Miután a magyarországi reformációt követően terjedésnek indultak a „helvét hitelvek”, Felső-Magyarországon is egyházmegyék szerveződtek, de a még a 17. században sem alkottak egységes egyházkerületet és így nem is állítottak fel püspöki hivatalt. Az egyházmegyék egymástól függetlenül, egyfajta unióban éltek, az azokat vezető esperesek pedig püspöki jogokat gyakoroltak a saját egyházmegyéikben. Az esperesi-püspöki jogkörök összefonódása Tiszáninnen sokáig megmaradt és csak 1733-ban, a hernádnémeti zsinaton választottak püspököt.

– A püspökválasztásra azért került sor, mert a II. Carolina Resolutiót előkészítő királyi kormányzat négy református egyházkerületet engedélyezett, ezért a tiszáninnenieknek is ebben a szervezeti a formában kellett folytatni az életüket – magyarázza Dienes Dénes, miért volt szükség végül a püspökválasztásra.

A hernádnémeti zsinat előtt legalább két alkalommal tettek lépéseket a tiszáninneni esperesek arra, hogy püspököt válasszanak maguk közül, de ezek inkább időhúzó és látszatelhatározások voltak, amelyeket végül nem követett érdemi intézkedés. Ezek közül az egyik volt az 1646. évi szatmárnémeti zsinaton hozott határozat. A zsinatot a fenyegető egyházszakadás miatt hívták össze, ahol többek között határozatba foglalták azt is, hogy Tiszáninnennek püspököt kell választania.

Hiába sürgette személyesen a szatmárnémeti végzés végrehajtását I. Rákóczi György, a fejedelem 1648-ban bekövetkezett halála után „a tiszáninneni esperesek válláról lehullott a püspökválasztás terhe” – fogalmaz Dienes Dénes a fentebb említett tanulmányában. Az egyháztörténész kiemeli, hogy a tiszáninneni esperesek nem dogmatikai ellenvetés vagy alapállás miatt nem választottak püspököt maguk közül, hanem megkedvelték a sajátos történelmi helyzet során kialakult egyházmegyei függetlenséget. Mindez addig működött, amíg egy újabb meghatározó történelmi helyzet miatt változtatni nem kényszerültek ezen.

Első püspökválasztás Tiszáninnenen

Ez a történelmi helyzet a Rákóczi-szabadságharcot lezáró szatmári béke után hozott protestánsellenes törvények megalkotása, valamint III. Károly király vallásügyi rendelete volt. A Carolina Resolutio bár szűkre szabta a protestáns felekezetek életterét, annyi haszna mégis volt, hogy törvényes alapot jelentsen a megmaradásért vívott küzdelemben. A törvény előírta a protestánsoknak, hogy adjanak számot egyházkerületeik számáról és azok vezetőiről is.

Dienes Dénes tanulmányában olvashatjuk, hogy két tiszáninneni református nemes, Ráday Pál és Vay Ábrahám hamar felismerte, hogy a tiszáninneni helyzet nem tartható fenn és a fennálló állapot „nem fogja elnyerni a hivatalos politika jóváhagyását, s ez törvényen kívüli helyzetbe sodorhatja az itteni reformátusságot.” Ráday és Vay szerint a kerületi egység megkönnyítené az ellenreformációval szembeni védekezést is. Vay Ábrahám volt az, aki felvetette a világi főgondnok tisztségét is.

Végül 1733. január 6-án a Zemplén vármegyei Hernádnémeti községben gyűltek össze a tiszáninneni egyházmegyék küldöttei, hogy eleget tegyenek a Carolina Resolutio által támasztott feladatoknak, itt választották meg az egyházkerület első püspökét, Szentgyörgyi Sámuel borsod-gömöri esperest is.

A kerület egysége végül 1734-ben, a II. Carolina Resolutiónak való megfelelés miatt jött létre, ebben írta elő III. Károly, hogy négy református egyházkerület működhet az országban, amit egy-egy superintendens, azaz püspök vezethet.

Szentgyörgyi Sámuelt is ebben az évben szentelték fel a Hernádnémeti református templomban. A püspök, „leterített szőnyegre térdelve, jobb kezében a magyar Bibliát tartva, baljában a Helvét Hitvallást, ezeknek közepette volt az eskü, ő általa tisztán ismételve, ekképpen megerősítve ünnepélyesen felszenteltetett, egekbe hatoló imádsággal, a tisztelendő abaújvári egyházmegye seniora, az igen tiszteletre méltó, nemes és tudós Szentandrási Mihály által” – idézi tanulmányában Dienes Dénes az abaúji jegyző, Nádudvari Mihály beszámolóját. A leírásból kiderül az is, hogy Szentandrási Mihály rangidős esperesként végezte a beiktatás szolgálatát.

– Tiszáninneni hagyomány, hogy az esperesek szentelik föl a püspököt. A rangidős esperes vagy a korelnök prédikál, és kézrátétellel mondanak egy-egy áldást a többiek. Ettől néhány esetben eltért az egyházkerület – mondja Dienes Dénes.

Egyházmegyék és Trianon

A protestáns egyházak megtűrt szerepükből 1791-ben, a szabad vallásgyakorlásról szóló törvény megalkotása után válhattak – szinte – egyenrangúvá a katolikus egyházzal. Szabadon építhettek templomot és iskolát, a katolikus egyház semmiféle felügyeletet nem gyakorolhatott felettük. Ebben az évben a reformátusok zsinatot tartottak Budán, ahol létrejött az egységes szervezetű magyar református egyház. 1799-ben a tiszáninneni egyházkerület négy egyházmegyéjéből hetet szervezett, amelyek az 1920-ban kialakított új országhatárokig szinte változatlanok maradtak.

A Trianon után kialakult országhatárok miatt a tiszáninneni egyházmegyékből volt, amelyik teljes egészében, más pedig részben az akkor létrejött Csehszlovákiához került, ekkor újra kellett rajzolni az anyaországban maradt egyházmegyék határait is. Miután az 1938-as, első Bécsi döntés után Felvidék egy része újra Magyarországhoz tartozott, így egy időre visszaállt a világháború előtti egyházmegyei szerkezet, aminek az 1947-es párizsi békeszerződés vetett véget. Öt évvel később a tiszáninneni egyházkerületet beolvasztották a tiszántúliba, mert a kerület nem akart lemondani a sárospataki teológia működtetéséről. Ekkor jött létre a rövid életű Tiszavidéki Református Egyházkerület.

A tiszáninneni egyházkerület 1957 óta újra önálló, de megtartotta egyházmegyéinek az 1952-es egyesüléskor kialakított határait. Érdekesség, hogy a határon túlra szakadt magyar reformátusokkal való összetartozás jeleként a borsodi egyházmegye nevét 2000-ben Borsod-Gömörre változtatták. A 2004-es Európai Uniós csatlakozás után egyre gyakrabban fordult elő, hogy átjárnak egymáshoz szolgálni a határmenti lelkipásztorok.