Húsz évvel később

Húsz éve, 2003-ban távozott közülünk váratlanul Dizseri Tamás Széchenyi-díjas gyermekorvos, kórházigazgató, aki 1992-től tíz éven át vezette a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházát. Az egyházi intézményt a misszió szolgálatába állította, erről így vallott: „A keresztyén ember fontos küldetése az evangélium hirdetése és a tanítása, de döntő kérdés a hallott és megtanult dolgok, üzenetek életre váltása, például a diakóniában...” Kérésekre, hívásokra nem mondott nemet, a napi elfoglaltságok között mégis a családot tartotta elsőnek, amely a szeretetteljes fészekmeleget adja: „Ha őszinte és valódi, tartós és igaz védelmet nyújt, […] megnyugvást jelent külső-belső viharok, terhek, nehézségek között.” Az a hely, „ahol az élet minden szakasza örömhordozó lehet, és még a szenvedéseket és veszteségeket is be tudják építeni életükbe”. Amikor ezeket a szavakat leírta, talán arra is gondolt, hogy ezeknek az elveknek a valódiságával a saját családjának kell elsősorban megküzdenie. Dizseri Tamásra lánya, Ágnes és testvére, Dizseri Márta emlékezik.

Dizseri Ágnes, három testvér közül a középső, alig volt tizenegy éves édesapja halálakor. Ma hogyan emlékszik vissza rá?

Ha rá gondolok, mindig a mosolya jelenik meg először. Szelíd, nyugodt ember volt. Megingathatatlan támasz, stabil pont, viszonyítási alap. Sokszor felidézzük apa emlékét a családban. Testvéreimmel mindhárman más apaképet őrzünk. Néha meglep, mennyire másként emlékszünk rá, valamiben viszont egyezünk: minden alkalmat megragadott a munka mellett, hogy velünk legyen és figyeljen ránk. Középső gyermekként sok helyre elkísérhettem őt. Máig azokra a napokra emlékszem a legszívesebben, amikor bevitt a Bethesdába. A kórházra sokak rossz érzéssel gondolnak, nekem szinte a második otthonom volt. Gyakran üldögéltem Ildikónak, a titkárságvezetőnek a szobájában, és hallgattam, ahogy apa leveleket diktál. Amíg dolgozott, sokszor bemehettem a csecsemőosztályra is. Ott lábatlankodtam nagy áhítattal az orvosok körül. Valaki mindig észrevett, foglalkozott velem, és éreztem, ez a szeretet valójában nagyrészt apának köszönhető. Természetes figyelemmel fordult munkatársaihoz. Mindenkivel egyformán törődött, nem tett különbséget ember és ember között. Másik emlékképem, ahogy a Zeneakadémián egymás mellett ülünk. Apa így pihent, felüdítette a zene. A templomba is mindig együtt mentünk.

Másokat ápolt, mindenkivel törődött, de önmagára kevés figyelmet fordított. Mintha folyamatos feszültségben élt volna. Hogyan lehetett a következményeket kislányként felfogni?

Sokat gondolkoztam ezen. Nincs feloldás, apa ilyen volt, így élt, mindent száz százalékig teljesített. A kötelességét és amiben hitt, halálosan komolyan vette. Reggel elvitt minket az iskolába, bement dolgozni a Bethesdába, tárgyalt, folyamatosan úton volt, több kórház ügyeit is intézte párhuzamosan, presbiterként szolgált, törődött az egyház ügyeivel. Azokat sem utasította el soha, akik este keresték fel beteg gyermekükkel. Nem kímélte magát. Ahogy a fentiekből is kitűnik: apás lány voltam. Amikor meghalt, úgy éreztem, egy csapásra megváltozik minden, és tizenegy évesen úgy éreztem, hirtelen felnőtté kell válnom.

A düh gyakori reakció, amikor elvesztünk valakit, akit nagyon szeretünk. Szembesülünk a tehetetlenségünkkel, hiszen nincs hatalmunk a halál felett. Hogyan tudott megbirkózni ezzel a bénító érzéssel?

Az elmúlt húsz évben nemcsak az istenkapcsolatommal kellett megküzdenem, hanem az apakapcsolatommal is. Ebben a hosszú időszakban leginkább az foglalkoztatott, miként lehet feloldani az életével kapcsolatos feszítő ellenmondást. Vitáztam Istennel, hogy miért halt meg apa, hiszen kivételesen jó ember volt, épített, jobbá tette mások életét, szerették az emberek. Lassan értettem meg, hogy soha nem fogok pontos választ kapni erre. Ma már inkább azt kérdezem, mit üzen nekem az ő elmenetele. Mi a célja velem Istennek? A Dizseri-díj idei átadóján elmondtam, végül hogyan jutottam nyugvópontra ebben. Húsz év kellett, amíg elcsitultak a kínzó kérdések, megszelídült a harag. Sokáig nehezteltem Istenre, apára, és a kettő valahogy összemosódott. Most már nyugodt szívvel ki tudom mondani, hogy Isten tudja, mit miért tesz velünk. Ha nem értem is, már nem küzdök ezért. Isten engedte a lázadásomat, mellettem volt akkor is, amikor nem voltam hajlandó erről tudomást venni. Mára felismertem, hogy ő a legnagyobb szövetségesem az életben. Apa halálakor is az volt. Szeretetének bizonyítéka többek között, hogy édesanyámmal és testvéreimmel összetartottunk és összetartunk, a családunk nem hullott szét. Isten annyi emberen keresztül gondoskodott rólunk! Édesanyám csodálatos anya, nemcsak túlélte ezt az időszakot, hanem engedte, hogy Isten újra felépítse az életét, és vállalta, hogy társ nélkül marad. Megtapasztalta, hogy Isten a legnagyobb fájdalomból, szenvedésből is tud jót kihozni. Rájöttem én is, hogy valójában Istené a jó döntés és akarat.

A Dizseri-díj átadóján elmondott beszéde után hogyan érzi magát? A beszéde egyfajta mérföldkő volt.

Egyszerre jelentett terhet és megnyugvást, hogy nyilvánosság előtt kellett beszélnem életünk egyik legmélyebb sebéről. Ez segített a hazatalálásban. A szüleimtől azt tanultam, hogy csak olyan munkát végezzünk, amelyet nemcsak letudni akarunk a nap végére, hanem a hivatásunk. Különböző munkahelyeim után most érkeztem meg oda, ahová tartozom: az egyházhoz. Az igazi mérföldkő az volt, amikor a református egyházban, Balog Zoltán püspök munkatársaként kezdtem el dolgozni. Megerősödött a kapcsolatom Istennel, sokkal tudatosabb lett. A sok egyházi szolgálat szinte rákényszerített, hogy a saját hitemre is mélyebben reflektáljak. Szeretnék elérkezni egyszer ahhoz a tapasztaláshoz is, amely apának is megtartó erőt jelentett, hogy a gyülekezeti közösség megélése az élet elengedhetetlen része. Sokat olvasta Dietrich Bonhoeffer, Vályi Nagy Ervin és Gyökössy Bandi bácsi írásait, Pilinszky verseit, amelyek nekem is sokat jelentenek. De tudta, hogy ez nem alternatívája a hús-vér keresztyén közösségnek. Apa verseket írt, én az imádságaimat írom le, így tudok Istennel a legjobban beszélgetni. Felnőttként már azt is látom, hogy odaszánt életével súlyos örökséget hagyott ránk. Életét áthatotta az egyházunkért és nemzetünkért érzett felelősség. Itt van még bőven tanulnivalóm. Meg kell becsülnünk azokat a köztünk élőket, akik nem takaréklángon égnek. Apa is ilyen volt, nem tehetett mást, és ezért nem hibáztathatom. Számára a krisztusi élet volt a zsinórmérték. Milyen jó, hogy voltak és vannak ilyen, életüket ügyekért feláldozó emberek! Ráadásul egyikük az édesapám.

Dizseri Márta és bátyja, Dizseri Tamás között tíz és fél év a korkülönbség. Azt mondják, az idősebb testvérek szeretnek főnökösködni, míg a fiatalabbak hűségesen utánozzák őket. Milyen kapcsolat alakult ki a családban önök között?

Tamásról való első emlékeim közé tartoznak a gondoskodás mozzanatai. Ez különösen felerősödött, amikor Szegeden, az orvostudományi egyetemen tanult, és már valóságos orvosként tekintettem rá. Házasságkötése után a Pécsi Orvostudományi Egyetem Gyermekklinikáján kezdett dolgozni, én is akkor kerültem oda a főiskolára. Elszakadtam otthonról, és bár külön albérletben laktam, közelebb kerültünk egymáshoz. Tizenkilenc évesen távol a szülői háztól, egymagamban elég elárvult voltam, és Tamás nagy szeretettel segített igazodópontokat találni. Kevés szóval, leginkább a jelenlétével tudott hatni. A szerető, gondoskodó pártfogót láttam benne, de érzékeltem azt is, hogy szerette kézben tartani az eseményeket. Fiatal felnőttként sokat tanultam rendszerszerű gondolkozásából a közéletről, politikáról. Segített eligazodni a világban, ami a rendszerváltozás környékén nem volt könnyű. Máig visszaemlékszem a tőle kapott tanácsokra, az idősebb generációból leginkább ő határozta meg formálódó világnézetemet. Miért tudott nagy erővel hatni? Mert mindig előbukkant az önfeláldozó krisztusi attitűdje. A szelídség, az alázat, az áldozatvállalás erénye. A pozíció szeretetével szemben a gyengék, kiszolgáltatottak szeretete. Ettől volt különleges, ezek tették egyedivé.

Milyen örökséget hoznak otthonról?

Világos értékrendű protestáns családunkban édesapám, Tamáshoz hasonlóan, művelt, széles látókörű, szeretetteljes emberként vezette az övéit. A bátyám örökségként hozta az igényességet, az ízlésbeli finomságát. Meglehetősen puritán körülmények között éltünk, de a minőséget mindig fontosnak tartották a szüleink. Tamás ezt vitte tovább. És azt is, hogy a közösségért a körülményektől függetlenül vállaljon felelősséget, a teljes életét, az egész valóját beletegye egy adott feladatba. Nem spórolt rajta energiát, időt. A diakonisszák jelmondatát élte: „Jutalmam, hogy tehetem.” A töltekezést a zene és az olvasás jelentette számára, ami szintén családi örökség. Régebbi és jelenkori komoly gondolkodók, teológusok, szakmai kiválóságok műveit szerette: Pascalt, Augustinust, Barthot, Jungot, Bonhoeffert olvasott többek között.

Milyen hitbeli útravalót kaptak?

Nagyszüleinket mindkét ágon mély hit jellemezte. Apai nagyapám lelkészként szolgált Pécsett. „Szeressétek az Urat! Ez az én örökségem” – mondta a halálos ágyán az utódoknak. Ez a lelkület meghatározó maradt a családunkban. Magától értetődött, hogy konfirmálunk, gyülekezetbe, ifjúsági közösségbe járunk. A Krisztusba vetett hit nem csak a felszínen érintett meg minket. Az ökumené szellemiségét, a hittestvéreinkkel szembeni nyitottságot is örökségként kaptuk. Tamásnak mindig voltak komoly katolikus és más protestáns felekezetű barátai. Fiatalkorától azokat a helyeket, közösségeket kereste, ahol hitelesen beszéltek a hit lényegéről. A budahegyvidéki ifjúsági kör fontos szerepet játszott az életében, hiszen itt ismerte meg feleségét, Enikőt, de itt kötődtek életre szóló barátságai is. Tamás már fiatalon élte személyes kapcsolatát a gyógyító Krisztussal, s a későbbi életzökkenőkben ez adta az erőt neki.

Mindketten családot alapítottak: a gyerekek érkezése után mennyire maradt meg a szoros testvéri kötelék?

Gyerekeink hasonló korúak, közel laktunk egymáshoz, így szinte együtt cseperedtek. Tamás gyakori látogató volt. Amikor beszaladt hozzánk, leült a konyhába, ahol zajlott az élet, s nem a nappaliban foglalta el a puha fotelt. Ez is olyan rá jellemző természetesség volt. Szerettem vele beszélgetni. Higgadtságában, ahogy Jézusban is, erő volt. Határozottan tudta, mit akar, de sosem volt erőszakosan lehengerlő. Elénk élte, hogy szelíden is lehet határozottnak lenni. Kedveltem a bölcsességét is. Amikor látta, milyen veszélyeket rejt egy-egy ember hamis megnyilvánulása, vagy egy helyzet, engem is okosan figyelmeztetett. A mai napig büszkeséggel tölt el az a szakmai hírnév, amelyet gyerekorvosként megalapozott. Húsz év elteltével is egykori kis betegek és szülők sokasága állít meg, és emlegeti az ő „doktor bácsiját”, aki lám, meggyógyította, közvetlen és szelíd szeretetével erőt adott, vigasztalt, embere volt egy rászoruló és kiszolgáltatott szenvedőnek.