„Jézus így válaszolt: Bizony, bizony mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.” (Jn 3,3)
Ismét nagypénteket és húsvétot ünnepelhettünk – Isten kegyelméből. Az a reménységem, hogy ebben az ünnepkörben is voltak, akik újonnan születtek református egyházunkban.
Valójában minden gyülekezet kisebb vagy nagyobb szülőotthon. Legalábbis ezért hozta létre az élet Ura. Mégis megtörténik, hogy évek, sőt évtizedek múlnak el anélkül, hogy egyik-másik református gyülekezetben újjászületne valaki is. Megdöbbentett, amikor Budapesten az egyik lelkipásztor nyíltan kijelentette: „Ha én a megtérés, újjászületés Igéit hirdetem, ki fog ürülni a templomunk.” Erre azt feleltem neki: „A miénk, a Fasor így telt meg.” Igaz, hogy 1995-ben, amikor ezzel az alapüzenettel megkezdtem a szolgálatomat, számos addigi egyháztag elhagyta a templomunkat. Ezeket az Igéket nem akarták hallgatni. De hamarosan felfigyeltek rá mások, évek során sok-sok kívülálló, hogy Jézus Krisztus újjászülő evangéliuma ma is működik: házasságok újultak meg, szenvedélyekből szabadultak emberek. Olyanok is betaláltak a templomba, akik azelőtt ilyen helyekre nem jártak, nem nevelkedtek vallásos közegben. Ébredés támadt, néhány év alatt megtelt a templomunk.
Mennyire elcsodálkoznánk, ha egy kórház szülőosztályán egyetlen gyermek sem születne évtizedeken át! Bizonyára megkérdeznénk: biztosan betölti a rendeltetését ez a kórházi osztály?
Lelkészi csendeshétre hívtam a szolgatársakat. Szeretném megosztani afölötti döbbenetemet, amit számos telefonbeszélgetés során átéltem: a „szántóföldet vettem, öt iga ökröt vettem, feleséget vettem” szindrómát. Abban mindenki egyetértett velem, hogy egy lelkipásztornak egy évben minimum egy lelki héten részt kell vennie, amelyen nem ő a szervező, és nem ő szolgál. Amikor azt kérdeztem: te melyiken veszel részt ebben az évben? – kiderült, hogy ezért vagy azért (persze voltak nyomós okok is, például az idő tájt születik a kisgyermekük), de ebben az évben sem lesz ebben a megújító ajándékban része.
Javasoltam, hogy az év elején be kell jegyezni a naptárba mint legfontosabb programot, és ehhez igazítani a többit. Nem feltétlenül a dunamelléki lelkészi csendeshetet, de valami ennek megfelelőt. Aki erre azzal válaszol, hogy hiszen ott vannak az egyházmegyei tanulmányi hetek, az még nem tudja: ez a hét jellegében alapvetően más. Minden egyházmegyei továbbképzésen igyekeztem részt venni évente kétszer, mindig kaptam lelkiekben is, de egy kimondottan lelki, hiterősítő és -megújító csendeshéthez nem tudom hasonlítani egyiket sem. Amikor lelkészek, lelkészházaspárok letelepedhetünk az Ige mellé öt napon át, sok-sok egyéni beszélgetés révén vagy akár a csoportokban egymás hite által épülünk, mindennapi gyakorlatunkat, gondjainkat megoszthatjuk, az különleges, felszabadító, megerősítő ajándék.
Ne csodálkozzunk, hogy gondozatlan lelkészi, lelkészcsaládi életünkben repedések, törések jelentkeznek, a gyülekezetünkben évszámra nem történnek megtérések, és lassan „cégfenntartó”, „megélhetési” lelkészekké leszünk, akiknek pedig tevékenységükkel még az Úr előtt is el kell számolnunk… Egy csendeshét természetesen nem varázsszer, de hathatós eszköz arra, hogy először vagy újra meginduljon bennünk a „lelki véráram”, és olyan kapcsolatokkal ajándékozzon meg Isten az ottani találkozásokban, amelyek hosszú távon is baráti, szolgálati együtt munkálkodást, támogatást jelentenek számunkra.
A szerző a Budapest-Fasori Református Egyházközség nyugalmazott lelkipásztora
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!